Jump to content
Accessible version main page
Iparművészeti Múzeum Talking map

Drágakőre festve: Antonio Tempesta újonnan felfedezett képe(i) az Iparművészeti Múzeumban című kiállítás megnyitóbeszéde

Hölgyeim és uraim,

sok manapság a kiállítás, igazán nem lehet panaszkodni a múzeumok kínálatának hiányára. Többnyire a színvonal is magas, élvezhetjük a nemzetközi kapcsolatok bőségéből és a megannyi kiváló szakember hozzáértéséből, jó ízléséből adódó előnyöket. A kiállításoknak talán csak egy fajtájával nem kényeztetnek minket a múzeumok. Azzal, amelyik az intézményekben folyó műhelymunkával ismertethet meg bennünket. Emlékszem, az oly nagyon távoli múltban, művészettörténész hallgatóként, csak igen halvány sejtelmem volt arról, miféle tevékenység folyik egy művészeti, vagy bármely múzeumban.

A képek a falakon vannak, a legkülönfélébb tárgyak a vitrinekbe zárva, na jó, egyszer ki kellett akasztani, egyszer tárlóba kellett helyezni őket, de utána mi marad még tennivaló? És mit kéne kutatni? Elődeink már minden érdemlegeset elmondtak és leírtak, amit meg nem, azt úgyis reménytelen ki vagy felderíteni. A restaurátori munkáról sem volt sokkal több ismeretem. A kiállításokon csak a végeredményt láttam, az odáig vezető útra mit sem gondoltam. Személyes kapcsolatba a teremőrökkel kerültem, annyi legalább érthető volt, hogy a műtárgyak biztonságára vigyázni kell. Ha egy művészettörténész hallgató ennyit tudott egy múzeum életéről, és még csak szégyenérzete sem volt emiatt, akkor hogyan tudhatna többet az a múzeumlátogató, aki más területeken részesült alapképzésben? Nos, épp az olyan kiállítás, mint amilyen a ma megnyíló, és amelyet a bürokrácia nyelvén munkabeszámolónak is titulálhatunk. arról világosít fel bennünket, mi tesz egy múzeumot élő, működő, kapcsolatkereső és kapcsolattartó intézménnyé. Mi végre szerelkezett fel diplomával az örökké kíváncsi művészettörténész, miért járt magas iskolába a műtárgyaknak nem csak esztétikai, de fizikai, kémiai tulajdonságait is alaposan ismerő restaurátor, mi célból végezte tanulmányait a minden rendű, rangú szervezésben jártas menedzser, vagy az ismeretek átadásában otthonos múzeumpedagógus. Itt is mi történt? Rábukkant egy kolléga, régi kedves kollégám, Gálos Miklós, egy romos állapotú, be sem leltározott tárgyra, felismerte, hogy műtárgy, mégpedig nem is akármilyen értékű darab. Évek, évtizedek alatt szerzett ismereteiből az ott és akkor hasznosíthatót mozgósítva, azonosította a tárgy mesterét. A felfedezés azonban, bár a legfontosabb, mégis csak az első lépés. Azt követi a szorgos aprómunka, amelynek az immár bárki számára hozzáférhető végeredménye a tudományos közzététel.

Aztán restaurálni kellett a képeket, Kuna Ágnes vállalta és végezte el ezt a kényes, ezernyi kockázattal járó operációt. A finom ornamentikával ékes keretet Szabóné Szilágyi Mária állította helyre, és még ekkor is hátravolt a kerethez illeszkedő fémszegély formázása és visszaillesztése, ami Orosz Péter hozzáértő munkájának köszönhetően valósult meg. Mindeközben tévedni lehet, de nem szabad: a szaktudás és a felelősségtudat együtt garantálják a sikert. És csak ezután kerülhetett sor a bemutatásra, további avatott szakemberek bevonásával. Az arra érdemes műtárgy megjelenik a nemzetközi szakirodalomban, és „fellép” az érdeklődő közönség előtt. A múlt egy kicsiny darabja, nem utolsó sorban az Iparművészeti Múzeum Baráti köre támogatásának köszönhetően, új életre kel, mindnyájunk örömére, mindnyájunk gazdagodására. Mi is ez a darabka múlt? Pompás keretbe foglalt, milliméter vastagságú drágakőre, lápisz lazulira festett két kép. Tudniillik a kőnek mindkét oldalát egy-egy ótestamentumi jelenet díszíti. Az átkelés a Vörös tengeren sokszereplős, mozgalmas drámája az egyik, Éva édenkerti teremtésének elbeszélése a másik. Egy-egy ótestamentumi jelenet, amelyeket mások máskor monumentális freskókon, vagy nagyméretű táblákon, vásznakon ábrázolnak, itt megannyi apró alakból és motívumból összeálló díszítménnyé válnak.

Drámát előadni, történetet elbeszélni, méghozzá a hozzájuk illő díszletek közt néhány négyzetcentiméteren? Nos, nem is kaphatott volna vonzóbb feladatot Antonio Tempesta, vagy más olyan kortársai, akik a kincsekre, ritkaságokra, kuriózumokra éhes műgyűjtő elit szolgálatába szegődtek. Miközben templomok és paloták fala, mennyezete sorra öltözik lobogó pátosszal teli freskódíszbe, monumentális szobrok, hatalmas oltárképek sora ünnepli az ellenreformáció diadalát, és magasztal uralkodót, főpapot, főnemest, kicsiny, közelnézetre szánt tárgyak összeterelésével, mintegy a teremtő és a teremtett világ előtti hódolat jegyében megszületnek a múzeumok ősei, a Kunst und Wunderkammerek. A természet számtalan csodája és a művészet megannyi teremtménye kerül ezekben az érdeklődés fókuszába. A barokk ékesszóló alkotásai a szépség csáberejével hitet terjesztenek, eszméket hirdetnek, a magángyűjtemények természeti ritkaságai és kézművesi, művészi produktumai, transzcendencián innen és túl, a világ ezerarcúságát és az ember akadályt nem ismerő képességeit, kimeríthetetlen leleményét dokumentálják. A reneszánsz győztes forradalmát követően a műnél csak alkotója, a művész részesül nagyobb tiszteletben. Biztosan tudhatjuk, Antonio Tempesta minden elismerést megkapott megbízójától, amiért kis felületre alakok és más motívumok sokaságát festette, amiért, elsőként a kép hordozójául nem fatáblát vagy vásznat használt, hanem lápisz lazulit, egy ritka, távoli földről importált drágakövet; és amiért e kő mintázatát bravúrosan kombinálta a festett részletekkel, így demonstrálva természet és művészet elválaszthatatlan összetartozását. Hogy mindez inkább játék, ötlet, bravúr, kézügyesség, semmint katarzist kiváltó művészet? Lehet, de tagadhatjuk, hogy esztétikai élvezetünk nem kis részben ma is a játék, az ötlet, a kézügyesség, a bravúr csodálatából ered? És az is természetes, hogy a 17. század első évtizedeinek értő műgyűjtője olyan szemlélettel, világképpel, ismeretekkel és ízléssel gyűjtött, amelyhez ma már csak kacskaringós utakon találunk vissza, ha visszatalálunk egyáltalán. Gálos Miklós tanulmányában igen megalapozottan feltételezi, hogy a most kiállított tárgyat VIII. Orbán pápa unokaöccse, Taddeo Barberini 1624-ben szerezte meg Antonio Tempestától. A hiteles befogadás érdekében tehát ennek a római főnemesnek a szemével kellene néznünk a művet, ami, valljuk be, elég bajosan teljesíthető vállalkozás. Ám bízzunk benne: a homo faber iránti csodálat és a csodálkozás képessége ma sem veszett ki belőlünk. Mint más drágakőre, a lápisz lazulira is illő áhitattal tekintünk; Éva teremtésének és az Átkelés a Vörös tengeren történetét olvastuk, vagy legalább hallomásból ismerjük; Antonio Tempesta nevét talán nem ismerjük, de az általa megfestett alakok gesztusai ettől még ismerősek lehetnek: ha ókori szobrok, vagy Raffaello és Michelangelo figurái jutnak róluk eszünkbe, az nem a véletlen műve: áttetszik rajtuk az eszményítő retorika klasszikus latin tradíciója. Talán mégsem telt el olyan sok idő 1624 óta?

Szívből gratulálok és köszönetet mondok a fentiekben már megnevezett és a név szerint nem említett mindazon kollégáknak, akik létrehozták ezt a kiállítást. Örömmel nézem meg, és kérem, tekintsék meg önök is.

Tátrai Vilmos
művészettörténész


Title of page when printing:
http://www.imm.hu/en/news/view/209,Dr%C3%A1gak%C5%91re+festve+-+A+ki%C3%A1ll%C3%ADt%C3%A1s+megnyit%C3%B3besz%C3%A9de