A Múzeumok Őszi Fesztiválja alkalmából rendezett "minikiállítás" középpontjában a Zsolnay-gyár porcelánfajanszból készült laboratóriumi táblája áll, mely egykori használati értékén túl rendkívül tetszetős látvány is - ezt veszik körül olyan műtárgyak, amelyek a rajta látható eozinmázakkal készültek.
„Habent sua fata [libelli]”
Terentianus Maurus gyakran idézett sora nem csak a könyvekre, a tárgyakra is vonatkoztatható. Sorsukat a könyvekéhez hasonlóan az határozza meg, amit az olvasó, aki kezébe veszi - esetünkben a tárgy használója - megért belőlük.
Ez a hajdani gyári munkaeszköz, mely mára, értő szemű megtalálójának köszönhetően, múzeumi műtárggyá lett, sorsában hordozza a történelmet is.
A 19. század végén (1892-től) pécsi gyárában Zsolnay Vilmos tudós barátjával és munkatársával, Wartha Vince műegyetemi professzorral közös kísérleteket folytatott a különböző fémes fényű kerámiamázak előállítására, köztük a középkori, perzsa eredetű és a reneszánszkori Itáliában alkalmazott, de rég elfeledett színváltó és színjátszó máztechnika titkának megfejtésére. Együttműködésük eredménye az eosin technika kidolgozása tette a gyárat világhírűvé. Az eosin technika több fémfényű mázféleség előállítását tette lehetővé, melyeket az 1900-as években gyártott termékeken – dísztárgyakon éppúgy, mint épületkerámiákon – alkalmaztak. A vörös eosin felfedezése Wartha nevéhez fűződik, ez volt az alap, de a később használt sokféle mázat, az eosin gazdag színskáláját Zsolnay egyedül dolgozta ki. Az eosinmázak kísérletei sorszámokkal ellátva belekerültek a gyár receptkönyvébe. A mázolók ezek alapján dolgoztak. Arról pedig, hogy munkájuk eredménye hogyan fest majd az égetés után, a laboratóriumi táblák segítségével alkothattak maguknak képet. Hiszen a fémeket, fémvegyületeket tartalmazó mázak az égetés során, a tűzben nyerik el végleges színűket és fényüket, ezért a mázak kémiai összetételén kívül ki kellett kísérletezni azok égetés technikáját is.
A táblán az egyes receptek alapján elkészített és kiégetett mázak, mint egy táblázatban sorakoznak egymás mellett és alatt a receptek sorszámaival ellátva. A gyárban számos hasonló tábla segítette a dolgozók munkáját.
A második világháborút követően, 1948-ban a gyárat államosították, és a termelésben nagy változások következtek be, dísztárgyak, figurák évekig nem készültek. Az akkori dolgozók talán úgy vélték, hogy ezekre a táblákra többé nem lesz szükség, tehát kiselejtezték, kidobták, összetörték azokat. Talán néhányat haza is vittek közülük – nem tudjuk. Az 1980-as évektől Halmos Ferenc vegyészmérnök keramikus, akit lenyűgözött Zsolnay Vilmos munkássága, a pécsi Zsolnay-gyárban eosinmáz kísérleteket folytatott. Egy napon az egyik idős mázkészítő meghívta borkóstolóra a kefűi szőlőhegyre. A vegyész a présházba lépve nem akart hinni a szemének, amikor megpillantotta a helyiség középen álló vas lavórállványt, amelynek az alsó polca egy régi laboratóriumi tábla volt fényes és savmaratott változatban felvitt és kiégetett színmintákkal. A ritka és értékes leletet azon nyomban megszerezte az Iparművészeti Múzeum számára, amely ma a gyűjtemény egyik fontos tanulmányi darabja. Ki tudja hová jutott volna, ha nem talál rá idejében olyasvalaki, aki felismeri és értékével is tisztában van, hiszen csorbult hátoldala már magán viseli hányattatásainak nyomait. Kiállításra ritkán kerülhet úgy, hogy a figyelem középpontjában álljon, ezért szerettük volna most megmutatni néhány olyan műtárgy társaságában, amelyek nélküle nem jöhettek volna létre.
