A herceg Esterházy család fraknói kincstárából származó gyűjteménynek az ötvösművek, díszes fegyverek és elefántcsont-faragványok mellett mintegy negyven kerámia- és üvegtárgy, valamint kvarcféle ásványokból (hegyikristályból, füstkvarcból, jáspisból, ametisztből és achátból) készült díszedény is részét képezi. Ezen míves, ám törékeny tárgyak rongálódtak meg a legnagyobb mértékben, amikor 1945 januárjában a budavári, Tárnok utcai Esterházy-palota (ld. itt) egy bombatalálat következtében összeomlott, maga alá temetve a palota pincéjébe menekített kincstár tárgyait. A katasztrófát alig néhány darab vészelte át épségben, zömük apró darabokra törött.
Az elmúlt évtizedek során az Iparművészeti Múzeumban restaurátorok több generációja dolgozott a súlyosan megrongálódott törékeny tárgyak helyreállításán, melynek eredményeként mára mintegy tucatnyi darab nyerte vissza eredeti formáját. Ezek egyike egy 17. századi fajansz kanna, melynek fordulatokban gazdag története jól példázza az Esterházy-kincstár tárgyaival foglalkozó restaurátorok és művészettörténészek előtt álló kihívások nehézségeit és sikereit.
Az 1680-as években Dél-Németországban készült kanna korongolt, körte alakú testén a fehér ónmáz fölött a Béke allegorikus nőalakja látható monokróm bíborvörös (ún. purpur camaieu színű) festéssel. A kanna aranyozott ezüst montírozása a fedél peremére beütött ötvösjegyek (DS mesterjegy és toboz formájú augsburgi városjegy) tanúsága szerint Daniel Schwestermüller (?–1695) munkája, aki 1673-ban lett mester. (1. kép)
Hasonló, monokróm purpur (mangánoxidos) festésű, allegorikus alakokat, bibliai és mitológiai témákat ábrázoló fajansz korsókat és kannákat a 17. század utolsó harmadában elsősorban az ún. Hausmalerek („házifestők”), azaz a fajanszmanufaktúráktól függetlenül, önállóan – főként Augsburgban és Nürnbergben – működő mesterek festettek, így például a nürnbergi Abraham Helmhack (1654–1724), aki számos munkáját monogramjával is jelezte.
Az Esterházy-kincstárból származó kanna 1690 körül kerülhetett a család, pontosabban a família ekkori feje, Esterházy Pál herceg (1635–1713) birtokába. Feltehetően erre a kannára vonatkoznak a fraknói vár kincstáráról 1696-ban és 1725-ben készült inventáriumok alábbi tételei:
1696: "Armarium sub Nro 43 et 44, Nr. 3. Amfora ex maiolica cum coperculo argenteo deaurato."
1725: "Almarium sub N.ris 43 et 44, Nr. 22.: Egy Ezüstben foglalt Vörös Meczet (?) Öregh Aranyos födelű Kanna." (A kincstár 1685. évi inventáriumában felsorolt kerámiatárgyak között a kanna még nem szerepel.)
Eszerint a kanna a fraknói vár kincstárának – korabeli szóhasználattal „kincses tárházának” – máig fennmaradt üvegezett szekrényei közül a XLIII–XLIV. számúban került elhelyezésre, melyben több tucat hegyikristály, üveg, kínai porcelán és egyéb kerámiatárgy is helyet kapott (ld. itt).
A kannát egészen 1919 áprilisáig itt őrizték. Ekkor a Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsának „a magánkézben levő muzeális értékű műkincsek” köztulajdonba vételéről szóló rendelete értelmében a Műkincseket Társadalmasító Bizottság a fraknói Esterházy-kincstár anyagát is lefoglalta, majd az Iparművészeti Múzeumba szállította a gyűjtemény 347 darabját.
A rendelet ugyan már 1919 őszén érvényét vesztette, Esterházy Miklós herceg (1869–1920) azonban úgy határozott, hogy a kincstár anyagát továbbra is az Iparművészeti Múzeum őrizze letétként. Ennek érdekében 1920-ban a herceg letéti szerződést írt alá az intézménnyel, melyet halála után fia, Esterházy Pál herceg (1901–1989) is megújított 1923-ban. Az Iparművészeti Múzeumban állandó kiállításának részeként már 1920-ban megnyílt az Esterházy-kincstár jelentős részét bemutató tárlat, melyen a kincstár egyéb kerámiatárgyaival együtt a szóban forgó kanna is helyet kapott. (2. kép)
A második világháború kitörését követően Esterházy Pál herceg úgy határozott, hogy az Esterházy-kincstár tárgyait elszállítja az Iparművészeti Múzeumból és ládákba csomagolva a család budai, Tárnok utcai palotájának pincéjében, mint biztonságosnak vélt rejtekhelyen helyezi el. A döntés azonban a már említett okok miatt tragikusnak bizonyult.
A palota romjainak eltakarítását követően 1949 januárjában kerültek elő a kincstár tárgyai, nagy részük sérült, súlyosan megrongálódott vagy roncs állapotban. (3. kép) A pince beomlott boltozata szóban forgó kannát is apró darabokra törte, amint az feltárás helyszínén készült fényképfelvételen is látható. (4. kép)
A kanna restaurálására 1980-ban került sor, amikor Zoltán Éva, a Képzőművészeti Egyetem tárgyrestaurátor szakos hallgatója diplomamunkaként végezte el a tárgy helyreállítását. Ennek során bravúros módon, mintegy háromdimenziós puzzle-ként illesztette össze a kanna 118 db apró töredékét, modellgipsszel pótolva az elveszett darabokat, azaz a kanna felületének mintegy 30%-át kitevő hiányokat. Ezt követően a lehetséges mértékig retusáló festéssel, temperával egészítette ki a festett felületen mutatkozó hiányokat. (5–6. kép)
Az ily módon esztétikailag is újra értelmezhetővé vált kanna az Iparművészeti Múzeum 1990. évi Barokk és rokokó című kiállításán került bemutatásra. Mivel az edénytest festése épp a főalakot ábrázoló felületen igen hiányos volt, a kiállítás katalógusában nem került sor a kannán ábrázolt téma ikonográfiai pontosítására: a múzeum állandó kiállításának 1927-ben megjelent vezetőjében a kannán ábrázolt allegorikus nőalak tévesen a háború antik istennőjeként, Bellonaként került meghatározásra: „118. sz. szekrény, Nr. 2: Korsó, faience, testén elöl Bellona.” (Layer Károly: Az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek leíró lajstroma műtörténeti magyarázatokkal. Bp. 1927, p. 51.) Ugyanez a téves meghatározás olvasható az 1923-as letéti szerződés mellékletét képező, Csányi Károly által összeállított műtárgyjegyzékben is, melyben a kanna a 151. sorszám alatt szerepel: "Korsó, fajansz, aranyozott ezüst talppal, trébelt díszű fölnyíló fedővel. Körtealakú testén elöl piros színben hadi jelvények közt a háború istenasszonya, jobbjában babérág, baljában fáklya. Feje fölött lebegő angyalka megkoszorúzza. A fül mellett kétoldalt hadisátrak. A fedélen augsburgi hitelesítő bélyeg és DS mesterjegy."
Az ábrázolt téma ikonográfiai meghatározásának pontosítására a közelmúltban nyílott lehetőség azáltal, hogy sor került az Iparművészeti Múzeum Adattárában őrzött üvegnegatív fényképfelvételek digitalizálására. Ezek között mintegy 30 olyan fénykép is található, melyeket id. Weinwurm Antal (1845–1910 k.) készített 1894-ben a fraknói várban az Esterházy-kincstár tárgyairól, köztük a szóban forgó fajansz kannáról is. (7. kép) A felvétel, amely a még ép állapotú tárgy egyetlen képi dokumentuma, korábban nem volt ismert a kutatás számára.
Az üvegnegatív felvétel tanúsága szerint a kannán ábrázolt nőalak nem Mars nővére, Bellona, hanem épp ellenkezőleg, Pax, azaz a Béke perszonifikációja: a sisakot viselő nőalak felemelt jobbjában olajágat tart, míg a baljában tartott fáklyával felperzseli az előtte heverő fegyvereket, ezáltal jelezve a háború végét s a béke beköszöntét. A figura attribútumai tehát nagyrészt megegyeznek azokkal a kellékekkel, amelyeket Cesare Ripa Iconologia (1593) című művében a Béke ábrázolásához ajánlott: "Nő, aki baljában gyümölcsökkel, virágokkal és levelekkel teli bőségszarut tart olajággal, jobbjában pedig fáklyát, amellyel nagy rakás fegyvernek gyújt alája."
A képtípus egyik első, nagy hatású emléke Francesco Salviati (1510–1563) 1544-ben festett falképe a firenzei Palazzo Vecchio Sala dell’Udienza néven ismert termében (ld itt és itt), de így ábrázolja a Béke alakját Étienne Delaune 1570 körüli rézmetszete is (ld itt).
Az Esterházy-kincstár tárgyait bemutató, 2014-ben megjelent szakkatalógus előkészítése kapcsán Hajtó Kornélia restaurálta ismét a kannát. Ekkor a korábbi restaurálás során készült jelzésszerű retusáló kiegészítések eltávolításra kerültek (8. kép), majd az archív fényképfelvétel alapján elkészült a festett felület hiányainak rekonstrukciója, ezzel a kanna teljes mértékű esztétikai helyreállítását nyújtva. (9. kép)
A Béke perszonifikációját ábrázoló fajansz kanna tehát jelenlegi ismereteink szerint az 1690 körül években került a fraknói Esterházy-kincstárba. Feltételezhető, hogy Esterházy Pál herceg azért gyarapította ezzel a tárggyal a családi gyűjteményt, mert a fegyvereket felperzselő, s ezáltal a háború végét jelképező allegorikus nőalak ebben az időben különösen aktuális jelentést hordozott: nevezetesen Buda 1686. évi török alóli felszabadításának jelképes alakjaként is értelmezhető volt. A sors különös fintora, hogy a kanna két és fél évszázaddal később a budai vár egy újabb ostroma során kis híján megsemmisült, hogy aztán a modern muzeológia keretei között szülessen újjá és nyerje vissza eredeti formáját és jelentését.
S.Sz.
