Még egyetemi hallgató voltam, amikor tárgyelemzést írtam a múzeum Kerámia- és Üveggyűjteményében őrzött porcelán csészepárról; ezek az első tárgyak, amelyekkel „komolyabb” kapcsolatba kerültem.

Nem a bécsi díszcsészék változatos és reprezentatív műfaja, nem is a sèvres-i mintára átvett gobelet litron letisztult hengerformája és nem is a porcelaine à émaux díszítés (plasztikus zománcgyöngyök) érdekeltek igazán, hanem az edények palástján megjelenő sziluettportrék. Egy férfi és egy nő profilból ábrázolt árnyképe, aprólékosan, a bécsi porcelánfestők híresen precíz és bravúros technikájával kivitelezve. Amikor megpillantottam a tárgyakat a Porcelánraktár egyik polcán, akkor is egymás felé fordultak, szembenéztek párjukkal. Ez a momentum megragadt bennem, és később, az osztály munkatársaként én is ügyeltem arra, hogy már a tárolás során jelezzük a tárgyak és talán egykori tulajdonosaik összetartozását, hiszen az azonos forma és az azonos dekoráció miatt feltételezhetjük, hogy egy házaspár sziluettportréit örökítették meg a hűvösen elegáns, klasszicizáló stílusú csészéken.

Visszatérve a szemináriumi dolgozat tárgyelemzésére, amit későbbi felettesem, Balla Gabriella Porcelántörténet órájára készítettem: a sziluett, az árnykép mint a fotográfiát megelőző, azaz proto-fotografikus eljárás köré építettem fel az írásomat, melynek ívét id. Plinius, Josiah és Thomas Wedgwood, valamint Veress Ferenc adták.

A csészéken ábrázolt sziluettportrék szintén a klasszicizmus korára, annak is francia kezdeteire jellemzőek. A sziluett (árnykép, árnyékkép) eredete ismeretlen, de a szó etimológiája francia gyökerű. Ez az egyszerű leképezési technika nevét Étienne de Silhouette-ről (1709–1767), XV. Lajos vasmarkú pénzügyminiszteréről kapta, aki a hétéves háború (1754–1763) költségei miatt takarékossági megszorításokat vezetett be. Az elnevezés – az egyszerűség mellett – feltehetően az eljárás költséghatékonyságára utal.¹ Ezek azok a vonásai, amelyek miatt a feltörekvő középréteg – a polgárság – előszeretettel készített/készíttetett magáról sziluettképeket. A polgárokban feléledt az önreprezentáció vágya; az arckép-készíttetés gesztusával az arisztokráciát kívánták utánozni, azonban a neves portré- és miniatűrfestőket nem tudták megfizetni. A 18. század második felében és a 19. század elején e tényezők révén válhatott iparággá az árnyékképek előállítása. A sziluettkészítés ugyanakkor az előkelő körökben is szórakoztató és divatos időtöltésnek számított egészen 1800-ig, hiszen a falra vetülő árnyék körberajzolása és fekete papírból történő kivágása nem igényelt különösebb kézügyességet, művészi tehetséget vagy rajztudást.

A sziluett és a klasszicizmus kapcsán Kolta Magdolna említi meg, hogy „[…] a sziluettek diadalútját az ókor iránti vonzódás élénkülése, a fekete alakos görög vázák népszerűsége […]”² segítette. De nem csupán tárgyi emlékek – az antik görög-római érmék, kámeák, gemmák finoman metszett profiljai vagy a Dél-Olaszországban meginduló módszeres ásatások felbecsülhetetlen leletanyaga (Herculaneum, 1738; Pompeji, 1748) –, hanem az ókori szerzők és az antik mitológia újrafelfedezése is ösztönzőleg hatott a klasszicista művészet minden ágára és műfajára, köztük a kerámiaművességre és a sziluettábrázolás fejlődésére. Az előbb felsorolt tényezők miatt a gemmák, a kámeák, az ókori villák falfestményei és mozaikjai ornamenssé alakítva mind megjelennek a korszak kerámiáin, porcelánjain (lásd például itt, itt és itt).

A bécsi csészéket díszítő sziluettek a klasszicizmus ókor „imádatáról” és az árnyképek kedveltségéről tanúskodnak. A 18. század végén a porcelánból készült tárgyak birtoklása még mindig egy szűk társadalmi réteg, az arisztokrácia privilégiuma volt. Aki azonban megengedhette magának a drága porcelánt, azt is megengedhette, hogy aprólékosan festett miniatűr arcképe díszítse annak felületét. A miniatűr helyett szereplő sziluett, a kor divatjelenségére utal, amelyben az uralkodó osztály is örömét lelte, hiszen tartalmilag összekapcsolhatta azt az ókorral és a festészet eredetével. Nem a polgárok olcsó arcképeinek eszközét, és nem is csupán a társasági elfoglaltságot, hanem az elmét pallérozó, megfejtésre váró talányt láthatták meg benne. A csészék árnyképeiről is leolvasható, hogy a megjelenített személyek magas társadalmi rangúak: előkelő, a kor divatjának megfelelő frizurát/parókát viselnek.

Id. Plinius (Caius Plinius Secundus, 1. században élt római író, enciklopédista) nyomán maradt fenn az az ókori legenda, amely szerint egy görög fazekas lánya alvó kedvese arcának falra vetülő árnyékát rajzolta körbe, melyet azután apja (Butades vagy Dibutades) formába öntött és kiégetett számára.³ A festészet és a szobrászat vagy másként a vizuális ábrázolás megszületésének, eredetének története átültethető a sziluettre is, hiszen a lány árnyékot, vagyis egy körvonal képét örökítette meg. A téma közkedveltségét – többek között – az is mutatja, hogy Josiah Wedgwood (1730–1795), a Staffordshire-i fazekas és gyáralapító az 1770-es években rendelte meg a festészet és szobrászat eredetét feldolgozó festményt A korinthoszi lány címmel.⁴ Geoffrey Batchen hangsúlyozza könyvében,⁵ hogy Josiah nem véletlenül választotta pont ezt a témát, mivel egy fazekas (is) szerepel benne, ráadásul – mint fentebb említettem – az ókori mítoszok igen népszerűek voltak a klasszicizmus korában, és remek történeti hátteret nyújtottak a Wedgwood gyár antik mintákkal dekorált tárgyainak.

Josiah Wedgwood legkisebb fia, Thomas Wedgwood (1771–1805) proto-fotográfus volt, a fényképezés hivatalos feltalálása előtt kísérletezett az optikai képek kémiai úton történő rögzítésével. Humphry Davy kémikus (1778–1829) szerzőtársával közösen 1802-ben kiadott tanulmánya részletesen leírja eljárásukat, amiből az is kiderül, hogy az egyetlen kihívást az jelentette számukra, hogy a létrejövő fényérzékeny képet nem tudták véglegesen rögzíteni, vagyis lekötni vagy eltávolítani belőle a felesleges ezüst-nitrátot, illetve megszüntetni annak további fényérzékenységét.⁶ A kiváló tanultságú Thomas apja gyárában is kísérletezett, mégpedig azzal, hogy a kerámiatárgyakat díszítő költséges kézi festést vagy a korban divatba jött levonóképes dekorálást miként lehetne optikai úton létrehozott képekkel kiváltani.

A fényképezés hivatalos, 1839-es feltalálását követően, olyan meghökkentő kémiai eljárásokról is hírt adtak, amelyek révén különböző anyagokon – elefántcsont, fa, üveg, kerámia, porcelán, selyem, sőt emberi bőr – tudták rögzíteni az optikai képet. A fénykép porcelántárgyakra történő beégetését, azaz a fotóporcelán eljárást Joubert Lafon de Camarsac jegyzi 1854-ből, ám a technikának magyar vonatkozása is van.⁷

A téma később, sőt ma is foglalkoztat, így jutottam el a gyűjtemény két, fotóporcelánnal díszített tárgyához, amelyeket Veress Ferenc (1832–1916), a neves kolozsvári fényképész készített. Veress lelkes kísérletező lévén saját fotóporcelán-eljárást fejlesztett ki, amit folytatásban közre is adott a maga által szerkesztett és kiadott Fényképészeti Lapokban 1882 és 1883 között.

Szerző: Novák Piroska főmuzeológus, Kerámia- és Üveggyűjtemény Főosztály
 

Csésze aljjal – Női sziluettportréval
Bécsi Porcelángyár, 18. század vége
Kerámia- és Üveggyűjtemény

Csésze aljjal – Férfi sziluettportréval
Bécsi Porcelángyár, 18. század vége
Kerámia- és Üveggyűjtemény

Jegyzetek:

¹ „[…] minden, mi olcsóbb s közönségesb divat volt »a la Silh« nevet viselt.”
Papp Márton Silhouette és a silhouettirozás című kötetéből idézi:
KOLTA Magdolna – TŐRY Klára (2007): A fotográfia története. Budapest: Digitálfotó Kft., 14.

² KOLTA Magdolna – TŐRY Klára (2007): id. mű, 14.

³ PLINIUS, Caius Secundus: Természetrajz. XXXIII-XXXVII. Az ásványokról és a művészetekről. (Naturalis Historia). Darab Ágnes és Geszthelyi Tamás (ford.), Budapest: Enciklopédia Kiadó, 2001, XXXV. 15, XXXV. 151.

⁴ BATCHEN, Geoffrey (1999): Burning with Desire. The Conception of Photography. Cambridge, Massachusetts and London, England: The MIT Press, 113–114.

⁵ Geoffrey Batchen fotótörténész idézett könyvében – részben – a proto-fotográfusokkal (a fényképezéssel kísérletező feltalálókkal) foglakozik, ezért említi meg Thomas Wedgwood apját. Thomas Wedgwood 1802-ben már igen közel állt ahhoz, hogy a fotótörténeti kiadványokban ma ő szerepeljen a fényképezés hivatalos feltalálójaként. A fényképezést hivatalosan hárman találták fel 1839-ben: francia részről Joseph Nicéphore Nièpce és Louis Jacques Mandé Daguerre, angol részről pedig William Henry Fox Talbot.

⁶ DAVY, Humphry (1802): An Account of a method of copying Paintings upon Glass, and of making Profiles, by the Agency of Light upon Nitrate of Silver. Invented by T. WEDGWOOD, Esq. With Observations by H. DAVY. Journals of the Royal Institution of Great Britain. 1802/1, 170–174.

⁷ VERESS Ferenc (1883): Fényképek az emberi bőrön. Fényképészeti Lapok. 1883, No. 5.
Idézi: KOLTA Magdolna – TŐRY Klára (2007): id. mű, 131–132.