Szépség, játékosság, fellángolás és remény, hűség és ártatlanság, önimádat vagy igaz szerelem – gazdag üzenetet hordoznak áprilisi virágaink, ha megtanulunk olvasni színes szirmaik között. Honnan ered a virágnyelv, mikor volt használatban, és mi veszhetett oda a jelentésével?
A kora tavaszi hóvirág, írisz vagy éppen a beszédes nevű téltemető után március végére, április elejére bukkannak fel a színekben és illatokban is intezívebb virágok kertünkben: az illatos, kék vagy lila ibolya és jácint, az egyszerű árvácska és nefelejcs, az édes gyöngyvirág, a hivalkodó nárcisz, a korai orgona vagy a tavasz igazi kedvence, a formákban és színekben gazdag tulipán.
Elég csak magunk elé képzelni az első élénk színeket a kertben vagy a balkonládában, a lopva felbukkanó illatokat, a törékeny formákat, hogy máris beinduljanak az asszociációk. A tisztaság fehér színe, a vágy violája, a hűség sötétkékje vagy a reménykedő zöld, nem is beszélve a szerelem pirosáról, az irigység sárgájáról… Az egyes színekhez, virágokhoz kapcsolódó hagyományok ismerete ráadásul nem is feltétlenül műveltség kérdése. Gondoljunk csak a liliom, a rózsa, a babér vagy a pálmaág szimbolikájára: hosszú történeti folyamatban kialakult, legkevesebb a képes beszédünkben továbbörökített jelképrendszer részei ezek.
Ha a Bibliáig és az antik világ virágszimbolikájáig most nem is tekintünk vissza, a rózsa és a liliom középkori szerepét azért érdemes megemlíteni, hiszen amellett, hogy fontos gyógynövények voltak, Jézust (illetve néha Máriát) jelképezve egyházi szimbólumokká is váltak – a gyónási titokra utaló „sub rosa” például ma is „bizalmas” közlést jelent. Ez a virágos beszéd aztán felbukkant a keresztény erkölcstanban, érzelmek közvetítőjeként visszaköszönt a virágénekekben, a reneszánsz növényi ornamentikában, és széles körben ismertté vált a népdalokon, népi díszítőművészeten keresztül is. Fontos közvetítőkkel, mint például Zsolnay Teréznek köszönhetően, aki a „nemzeti ornamentika” megteremtésén fáradozva emelte művészi szintre hódoltságkori díszítőművészetünk szegfű – tulipán – gránátalma szentháromságát, e már történeti rétegekkel gazdagodott ábrázolásforma aztán újabb virágkorát élte a századfordulós tárgykultúrában is. (A cikk illusztrációinak választott, áprilisi virágok motívumaival díszített tárgyak többsége is ebből az időszakból származik).
Meglepő módon mégis mindettől függetlenül alakult ki az a szokás, hogy ezt a közkincsnek számító jelképrendszert valóban titkos nyelvként, jellemzően a szerelmi közvetítésében használt tapintatos célozgatásként használjuk – amit ma is értünk a virágnyelv kifejezés alatt. A konstantinápolyi eredetű szokás egy brit arisztokrata hölgy hasznos megfigyelésének köszönhetően terjedt el Európában a 18. században: Lady Mary Wortley Montagu 1763-as, Levelek a Keletről című írásában számolt be arról, hogyan kommunikálnak virágok útján a keleti háremekben. Magyarul a 19. század közepén jelent meg az első virágnyelv-szótár, majd tudásanyaga fokozatosan beépült a titkos szerelmi jelzésrendszer gazdag eszköztárába, és egészen az 1920-as évekig divatban is maradt.
Április virágaihoz visszatérve, ma már megfakult tudás, de talán még ismerős lehet olvasmányokból, dalokból, kifejezésekből, hogy a bódító illatú jácint leginkább a szépség, a játékosság, az állhatatosság jelképe, a nevében is mítoszi eredetű nárciszról az önimádatra és a gőgre asszociálhatunk, a tulipán pedig, amely a magyar népművészetben a szűzi liliomot helyettesíti, alapvető szerelmi szimbólum. Ártatlanságot, hűséget jelez az ibolya, lelki tisztaságot, szerénységet a gyöngyvirág, ragaszkodást, gondoskodást az árvácska, a nefelejcs pedig, nomen est omen, az igaz szerelem, a remény, az emlékezés jelképe.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, ha ennyire egyszerű lenne megfejteni a virágnyelvet, nem tölthette volna be évtizedeken keresztül a szerelem titkos nyelvének szerepét. Annak rendje és módja szerint változatai, dialektusai voltak a divatban, akár csak egy városon belül is… Talán ez is a kulcsszó. Bármilyen gazdag és izgalmas is lehetett, virágkorában a virágnyelv nem volt több múló divatjelenségnél, amelynek kódnyelve, a virágokhoz kapcsolódó szimbolika nyelvünkben, gondolkodásunkban azóta is többé-kevésbé jelen van. Eltűnésén sajnálkozhatunk persze, de megnyugtató kontrasztként képzeljük csak el: hogyan igazodnának el a századforduló hajadonjai a mai emojik gazdag világában?