Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Még ma sem számít ritkaságnak szájmosással riogatni az illetlen beszédű gyerekeket, ami nem is annyira meglepő, ha belegondolunk, hogy helyenként még évtizedekkel ezelőtt is valóban riasztó procedúrának tűnhetett a napi szájápolás. A fürdés helyetti cicamosdás a 70-es évek végére ment csak ki a divatból, és az „oroszlánszag” elítélése is viszonylag új módi. Az ezüst fogkefétől a köpőcsészén át a virágmintás fajanszig izgalmas képet fest személyes higiéniafogalmunk kialakulásáról gyűjteményünk. Orrokat befogni, tartsanak velünk színes-szagos utazásunkon!

A tisztaság fél egészség – tartja a közmondás, amely máig tükrözi azt az archaikus higiéniafogalmat, amikor a tisztálkodás és a rituális megtisztulás még nem vált élesen külön, hiszen a mosakodást, mosdatást leginkább az egy kalap alá vett betegség, rontás vagy tisztátalannak ítélt állapot (menstruáció, szülés és halál) kezelésére alkalmazták. Minden korban tisztálkodtak ugyan az emberek, már ha a közösség ezt megkövetelte, a személyes higiénia fogalma ugyanakkor a 19. század második feléig legfeljebb, ha ápolt megjelenést takart: tisztának az számított, akinek a ruháján vagy a látható testrészein nem volt feltűnő szennyeződés.

Tisztálkodási normáinkat leginkább egészségügyi megfontolások formálták az elmúlt 150 évben, és bár vagyoni és társadalmi helyzettől függően mindig is adtunk a látszatra, többre már aligha: a higiéniai ismereteket, elvárásokat sokszor évtizedes lemaradással követte csak a gyakorlat. Annak ellenére például, hogy Széchenyi István nagycenki kastélyában már 1840-ben fürdőszoba és vízöblítéses angolvécé működött (amely ráadásul jóval korábbi, 16. századi találmány), a fővárosi háztartások feléből még a múlt század derekán is hiányzott ez az úri huncutság, a falvakban pedig csak a 70-es évek második felében vált általánossá az önálló mosdóhelyiség.

Ma, amikor testrészenként százféle ápolószer vár ránk a drogériák polcain, szinte már barbárságnak tűnhet a századforduló kusza tisztaságfogalma, még annak ellenére is, hogy mai higiéniai szokásaink éppen ebben a korban gyökereznek. Mert azt el kell ismernünk, hogy a higiéniai forradalom kellős közepén, mikor már tudományosan alátámasztott cikkekben riogatták kórokozókkal a háziasszonyokat, a magyarok döntő többsége mai fogalmaink szerint azért mégiscsak mosdatlan volt. Még az is inkább csak presztízsokokból tisztálkodott rendszeresen, aki egyáltalán megtehette. A legszegényebb rétegek például a modern fővárosban népfürdőkben és szezonális Duna-fürdőkben tudhatták le a heti fürdést, a nagy átlag pedig a hálószobában, konyhában felállított mosdótálnál végezte a napi egy vagy két mosakodást, kinek hogy diktálta az ízlése, a rangja, a neveltetése.

A fürdőszobákat csak a csatornázás és a vízvezeték-hálózat kiépítése után, az 1880-as évektől kezdték el beletervezni a tehetősebbek legalább háromszobás belvárosi lakásaiba – de eleinte ezek is inkább csak státuszszimbólumok voltak. Ahogy Márai Sándor ecseteli az Egy polgár vallomásaiban: „A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták." A rendszeres testápolás inkább morális, mint praktikus tanácsként jelent meg a 19. századi életvezetési könyvekben, a rendezett ruházat és a tiszta otthoni környezet elvárásával együtt. Igazi lendületet azonban csak az urbanizáció, a városi polgárság életmódváltozása, és persze az egészségvédelmi kényszer, a betegségek, a járványok elleni küzdelem adott a személyes higiéniának.

Általában véve a köztisztaság fogalma is ezekben az évtizedekben alakult át. Ugyan 1856-tól tiltotta csak rendelet a szemét utcára öntését, illetve rendelte el a járdák tisztán tartását a fővárosban, a következő évtizedekben viszont olyan ütemben fejlődött a szervezett szemétszállítás, hogy a századfordulón már külföldi delegációk jártak Budapestre tanulmányozni a modern viszonyokat. 1870-ben nyitották meg az első nyilvános illemhelyet a Deák téren, 1909-ben állították fel az első kísérleti utcai szemeteskosarat a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca sarkán, és – mert ilyen a rohanó világ – szintén ebben a korszakban, a TBC népbetegséggé válásakor szoktatták le a magyar polgárt például a padlóra köpésről…

Mai finom orrunk legalább ilyen hálás lehet a fogyasztói kultúra kialakulásának is. Ugyan a századelőn még nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a szagoknak, az izzadságszagot és a testszagot az élet természetes velejárójának tekintették, a századfordulóra azonban az egészség mellett a szépség is árucikké vált a virágzó, bár nem éppen etikus hirdetési piacon. Hiába próbálták volna tehát elmismásolni a napi tisztálkodást még a tehetősebb fővárosiak is, kenőcsök, púderek, szappanok, illatszerek, fog- és hajápolási eszközök reklámjaival bombázták őket a népszerű napilapok. Az emberi test olyan örömforrás, melynek kívánatossága megóvható, mi több, ez előrehaladásunk záloga, így személyes felelősségünk – suttogták e hirdetések szirénhangjai. Mert riogatás, fokozódó társadalmi nyomás ide vagy oda, az ápoltság, amíg nem igény, addig is alapvetően hiúsági kérdés.

 

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/313,Tiszta+az%2C+akin+nem+esett+folt