Még ma sem számít ritkaságnak szájmosással riogatni az illetlen beszédű gyerekeket, ami nem is annyira meglepő, ha belegondolunk, hogy helyenként még évtizedekkel ezelőtt is valóban riasztó procedúrának tűnhetett a napi szájápolás. A fürdés helyetti cicamosdás a 70-es évek végére ment csak ki a divatból, és az „oroszlánszag” elítélése is viszonylag új módi. Az ezüst fogkefétől a köpőcsészén át a virágmintás fajanszig izgalmas képet fest személyes higiéniafogalmunk kialakulásáról gyűjteményünk. Orrokat befogni, tartsanak velünk színes-szagos utazásunkon!
A tisztaság fél egészség – tartja a közmondás, amely máig tükrözi azt az archaikus higiéniafogalmat, amikor a tisztálkodás és a rituális megtisztulás még nem vált élesen külön, hiszen a mosakodást, mosdatást leginkább az egy kalap alá vett betegség, rontás vagy tisztátalannak ítélt állapot (menstruáció, szülés és halál) kezelésére alkalmazták. Minden korban tisztálkodtak ugyan az emberek, már ha a közösség ezt megkövetelte, a személyes higiénia fogalma ugyanakkor a 19. század második feléig legfeljebb, ha ápolt megjelenést takart: tisztának az számított, akinek a ruháján vagy a látható testrészein nem volt feltűnő szennyeződés.
Tisztálkodási normáinkat leginkább egészségügyi megfontolások formálták az elmúlt 150 évben, és bár vagyoni és társadalmi helyzettől függően mindig is adtunk a látszatra, többre már aligha: a higiéniai ismereteket, elvárásokat sokszor évtizedes lemaradással követte csak a gyakorlat. Annak ellenére például, hogy Széchenyi István nagycenki kastélyában már 1840-ben fürdőszoba és vízöblítéses angolvécé működött (amely ráadásul jóval korábbi, 16. századi találmány), a fővárosi háztartások feléből még a múlt század derekán is hiányzott ez az úri huncutság, a falvakban pedig csak a 70-es évek második felében vált általánossá az önálló mosdóhelyiség.
Ma, amikor testrészenként százféle ápolószer vár ránk a drogériák polcain, szinte már barbárságnak tűnhet a századforduló kusza tisztaságfogalma, még annak ellenére is, hogy mai higiéniai szokásaink éppen ebben a korban gyökereznek. Mert azt el kell ismernünk, hogy a higiéniai forradalom kellős közepén, mikor már tudományosan alátámasztott cikkekben riogatták kórokozókkal a háziasszonyokat, a magyarok döntő többsége mai fogalmaink szerint azért mégiscsak mosdatlan volt. Még az is inkább csak presztízsokokból tisztálkodott rendszeresen, aki egyáltalán megtehette. A legszegényebb rétegek például a modern fővárosban népfürdőkben és szezonális Duna-fürdőkben tudhatták le a heti fürdést, a nagy átlag pedig a hálószobában, konyhában felállított mosdótálnál végezte a napi egy vagy két mosakodást, kinek hogy diktálta az ízlése, a rangja, a neveltetése.
A fürdőszobákat csak a csatornázás és a vízvezeték-hálózat kiépítése után, az 1880-as évektől kezdték el beletervezni a tehetősebbek legalább háromszobás belvárosi lakásaiba – de eleinte ezek is inkább csak státuszszimbólumok voltak. Ahogy Márai Sándor ecseteli az Egy polgár vallomásaiban: „A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták." A rendszeres testápolás inkább morális, mint praktikus tanácsként jelent meg a 19. századi életvezetési könyvekben, a rendezett ruházat és a tiszta otthoni környezet elvárásával együtt. Igazi lendületet azonban csak az urbanizáció, a városi polgárság életmódváltozása, és persze az egészségvédelmi kényszer, a betegségek, a járványok elleni küzdelem adott a személyes higiéniának.
Általában véve a köztisztaság fogalma is ezekben az évtizedekben alakult át. Ugyan 1856-tól tiltotta csak rendelet a szemét utcára öntését, illetve rendelte el a járdák tisztán tartását a fővárosban, a következő évtizedekben viszont olyan ütemben fejlődött a szervezett szemétszállítás, hogy a századfordulón már külföldi delegációk jártak Budapestre tanulmányozni a modern viszonyokat. 1870-ben nyitották meg az első nyilvános illemhelyet a Deák téren, 1909-ben állították fel az első kísérleti utcai szemeteskosarat a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca sarkán, és – mert ilyen a rohanó világ – szintén ebben a korszakban, a TBC népbetegséggé válásakor szoktatták le a magyar polgárt például a padlóra köpésről…
Mai finom orrunk legalább ilyen hálás lehet a fogyasztói kultúra kialakulásának is. Ugyan a századelőn még nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a szagoknak, az izzadságszagot és a testszagot az élet természetes velejárójának tekintették, a századfordulóra azonban az egészség mellett a szépség is árucikké vált a virágzó, bár nem éppen etikus hirdetési piacon. Hiába próbálták volna tehát elmismásolni a napi tisztálkodást még a tehetősebb fővárosiak is, kenőcsök, púderek, szappanok, illatszerek, fog- és hajápolási eszközök reklámjaival bombázták őket a népszerű napilapok. Az emberi test olyan örömforrás, melynek kívánatossága megóvható, mi több, ez előrehaladásunk záloga, így személyes felelősségünk – suttogták e hirdetések szirénhangjai. Mert riogatás, fokozódó társadalmi nyomás ide vagy oda, az ápoltság, amíg nem igény, addig is alapvetően hiúsági kérdés.