Biztosan emlékeznek még a korra, amikor rendszerint három ember nézte, hogyan dolgozik a negyedik. Ne hagyjuk feledésbe merülni a hagyományokat; elevenítsük fel e kedves szokásunkat a munka ünnepén! Helyezkedjenek el kényelmesen, tartsanak velünk, nézegessenek dolgozó muzeológusokat!

Bár első blikkre úgy tűnhet, gróf úr az emlékiratait diktálja kalandos útjairól a gépíró kisasszonynak, a látszat enyhén megtévesztő. Mert a felvételen törökülésben dolgozó úriember valóban fél Európát beutazta, hogy tanulmányozza a korabeli gyűjteményeket és műtárgyakat vásároljon a múzeumnak. Ráth György mellett kezdett fogalmazóként, de nem riadt vissza az aprólékos leltározástól sem, miközben remek kapcsolatokat épített ki a brit múzeumokkal, kortársként ismerte fel a szecesszió jelentőségét, és ő alapozta meg a múzeumpedagógiát is. Hosszasan lehetne sorolni érdemeit, hiszen neki köszönhetően vált európai rangú gyűjteménnyé múzeumunk, de ne zavarjuk a munkában. Radisics Jenő, aki a századfordulón három évtizeden keresztül vezette az Iparművészetit, a felvételen éppen Pálffy János a magyar államnak adományozott műgyűjteményét méri fel a gróf királyfai kastélyában, 1910-ben.

A felvételen szorgos asszonyokat látunk dolgozni, de vigyázat – kakukktojás! Ők nem a Textil- és viseletgyűjtemény legújabb tárlatára rendezgetik a kelengyét, éppen ellenkezőleg: fehérneműket szabnak és varrnak a kórházak részére. Pár héttel a fotó készítése előtt még a gyermekművészeti kiállítás vonzotta az Üllői úti épület aulájába a látogatókat, csakhogy közben kitört a Nagy Háború, ezért a múzeum igazgatósága átengedte a nagycsarnokot a Vöröskereszt Egyesületet támogató hölgybizottságnak, hogy a jobbára fővárosi tanítónőkből álló különítményük innét láthassa el a szükséges holmikkal a sebesült katonákat. „Nem az alkotás vágya, hanem az újraalakulás romboló dühe rázza az egész világot” – olvashatjuk a Magyar Iparművészet 1914. augusztusi számában, ahol ez a fénykép is megjelent. A részvétel vágya érthető, de mai tudásunkkal inkább már csak szomorú tudósítás ez a korszellemről, a háborús eufóriáról.

Emlékeznek, milyen az, amikor öten figyelik, hogyan dolgozik a hatodik? Nos, volt több korszak, amikor ez egyáltalán nem volt vicces. Itt, ezen az ötvenes évekbeli felvételen azért, mert az élet minden területét, így az ötvösművészetet is áthatotta éppen a szovjet ideológia. Az iparművészet kizárólag a népművészetből meríthetett ihletet, és csakis a dolgozó tömegek igényeit szolgálhatta, az erősen korlátozó nemesfémtörvény meg amúgy is ellehetetlenítette az egyénieskedést. Érdemes mindezt odaképzelni a háttérbe, mikor felidézzük, hogy a felvételen tevékenykedő legendás ötvösművész, Dömötör László éppen ilyen körülmények között szervezte meg az Iparművészeti Múzeum ötvös restaurátori szakműhelyét, ahol évtizedeken keresztül egy egykori főnemesi család a háborúban erősen megsérült műkincsgyűjteményét állították helyre – a fotón éppen egy fedeles billikomot, azaz díszes ivókupát. Hogy kik követik a munkáját és milyen céllal? Nem tudjuk, de ezek után talán nem is érdekes.

Ezt a fotót bármelyik nehézipari brigád szívesen felvette volna a naplójába, hiszen az még a legzordabb időkben sem volt jellemző, hogy Kossuth-díjas lakatos eddze a tárcsát a gyárban… Persze ezúttal is csalóka a felvétel, hiszen a képen látható szakemberek – Ungi István és Szvetnik Joachim – kifejezetten a vezekényi tál, az Esterházy-kincstár különleges darabjának restaurálása érdekében ragadtak kalapácsot. Az 1945-ben, Budapest ostromának utolsó heteiben megsérült Esterházy-kincsek feltámasztását Szvetnik ötvös-restaurátor mesternek is köszönhetjük. Sőt egy szakértői küldöttség tagjaként ő azonosította és leltározta a magyar koronázási jelvényeket is az Egyesült Államokban, mielőtt azok 1978-ban visszajutottak volna Magyarországra. Halála előtt kevéssel, 1988-ban „művészettörténeti és a koronával kapcsolatos szakértői tevékenysége” elismeréseként tüntették ki Kossuth-díjjal.

Ha nem volnának kivehetők a nagycsarnok körvonalai a háttérben, könnyen gondolhatnánk az Ünnepi Könyvhét reklámjának ezt az 1959-es felvételt. A beállítás valóban a zsánerképeket idézi, a szereplők azonban nem alkalmi modellek. Koroknay Éva esetében kézenfekvő, hogy rácsodálkozik a díszes kiadványokra, hiszen ebben az időszakban vált a könyvkötőipar és a művészi könyvkötések nagynevű szakértőjévé. Batári Ferenc azonban, aki később az újkori bútorművészet és az oszmán-török szőnyegek történetének nemzetközileg is elismert kutatója lett, ekkor még friss munkatársként vett részt A szecesszió Magyarországon című kiállítás anyagának válogatásában. Ha van valami furcsa a fotóban, az leginkább a kontraszt. Ez volt az első és hosszú ideig utolsó múzeumi kísérlet arra Magyarországon, hogy összefoglaló igénnyel mutassák be a századforduló sokáig lesajnált művészeti irányzatát – ráadásul éppen abban az épületben, amit máig a szecesszió egyik legszebb hazai példájaként ismerünk…

Ha létezik igazán pepecs munka a múzeumi műtárgymentésben, az kétségkívül a textilrestaurálás. Az hagyján, hogy az idő sem kíméli az anyagot (foszlik a szövet, fakulnak a színek, fényüket vesztik a díszek), de ha még a történelem is átvonul a textilen, például a föld alól kell előbányászni, akkor végképp esélytelennek tűnhet a megmentése. Ez a felvétel könnyen elsikkadhatna mondjuk a Lottó-áruház egykori dokumentumai között, ha nem ismernénk a főszereplőjét: Borsi Sándorné Káplár Margitot, aki e reménytelen esetek szakértője, a textilrestaurátor szakma hazai megalapozója volt (a fotó a szőnyegraktárunkban készült, 1960-ban). Kézügyességének, művészi érzékének köszönhetően gobelinek, szőnyegek, viseletek, hímzések mentésével foglalkozott évtizedekig, és valóban neki köszönhetően sikerült restaurálni a romok alatt talált 16-17. századi viseleteket is az Esterházy-gyűjteményből – sokszor a teljes ruhadarab fáradságos lebontása és újraalkotása árán. Különös, hogy szakértelme is háborús tragédia eredménye: édesapja elesett az első világháborúban, ezért kellett fiatalon munkába állnia egy gobelin- és szőnyegjavító műhelyben.

Fabatkát sem ér a legszebb műtárgy, ha a közönségnek kínai – az értékeket bizony nemcsak érteni, de tolmácsolni is tudni kell. A kép baloldalán látható férfi különös módon e képességekben egyszerre jeleskedett. Miklós Pál művészettörténész, sinológus és műfordító a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban kezdte a karrierjét, és onnan is ment nyugdíjba, ám közben hét nyelven megtanult, és tíz éven át vezette az Iparművészetit is. A mellékelt fotón éppen magyarul tolmácsolja eredményeinket a televíziónézőknek az intézmény centenáriumán, 1972-ben. Hogy mennyire komolyan vette a vizuális kultúra jelentőségét, az abból is kitűnik, hogy a kifejezés is tőle származik. Működése alatt indultak intézményünk kortárs kiállításai, köztük számos „tűrt” és „tiltott” művész munkáival, ekkor hozták létre önálló egységként a Modern Osztályt, és általában véve friss szellemiséget hozott a múzeum életébe a tudományos munkától a kiállításokig. Ő indította A hónap műtárgya sorozatot, a kiállításokat kísérőprogramokkal toldotta meg, összességében olyan alkotóközösséget teremtett, amely a visszaemlékezések szerint akkoriban ritka volt a magyar múzeumokban.