Legyen akár a fokozott hatékonyság a cél, vagy – tágabb értelemben – a mulandóság felett aratott győzelem, az idő uralása régi vágyunk. Leélni, megélni, élni vele – furcsamód minél pontosabban mértük az időt, annál inkább a szolgájává váltunk. Időérzékünk lassú formálódásának tárgyi emlékei újkori státuszszimbólumaink: a gyűjtemény zsebóráiból, kalendáriumaiból és időjelző különlegességeiből válogattunk egy 10 perces énidőre valót.

Ma már nehéz megállapítani, mikor szembesült először az ember a múló idővel mechanikus óraszerkezetek segítségével. Annyi biztos, hogy Magyarországon a középkor vége felé, a 14-15. században jelentek meg az első kerekes órák a gazdagabb városok templomtornyain. Kisebb gépórát elsőként Mátyás király udvarában említenek a források, az asztali és a zsebórák használata pedig a 17. században vált általánossá főúri körökben – utóbbiakat méretük miatt eleinte nem is zsebben, hanem nyakba akasztva hordták. Mindennapi használati tárggyá a sorozatgyártás hajnalán, a 19. század második felében vált, addig – a nemesek ékszereihez hasonlóan – az úrhatnám polgár aranytartaléka is volt az óra lánccal: státuszszimbólum és értékes zálogtárgy, amely jó esetben még ketyegett is.

Mert a gyakran ütő-, asztali változataiknál zenélő szerkezettel is kiegészített időmérők birtoklása nem járt együtt automatikusan az órához igazított életmóddal. Ilyen időbeosztásra legkorábban a középkori kolostorokban akadt példa, ahol különféle kezdetleges eszközök, napórák, vízórák, gyertyaórák segítségével igyekeztek tartani a liturgia végzéséhez szükséges napirendet. Az időmérés világi, azaz nem az imaidőt jelző használatáról már az említett toronyórák megjelenése tudósít: időjelző szerepű harangozásra és órakikiáltásra természetesen korábban is volt példa, a számlappal ellátott toronyórák azonban már inkább a kereskedő és iparos polgárok igényeit szolgálták.

A mindennapok történetét kutató Fónagy Zoltán szerint az időhöz való viszonyunk változása is leginkább a városi-ipari és az agrártársadalom szembeállításával ragadható meg. A 19. század közepéig a vidéki társadalomnak, de még a városban élők egy részének is a Nap keléséhez és nyugvásához igazodott a napirendje, az éves ciklust pedig a mezőgazdasági munkák rendje szabályozta, ezt tagolták - dátumozás helyett - az ünnepnapok. A 16-17. századtól népszerűvé váló almanachok is rendszerint e fontos ünnepeket, vásárokat, postajáratokat rögzítették, és a kalendáriumot színesítették eredetileg rövid, csattanós történetekkel. A dátumoknak, időpontoknak hosszú ideig kevés gyakorlati szerepük volt, a levelek sokszor bizonytalan keltezése mellett (hiszen nem volt mindig szükség külön számontartani a napokat) jellemzően a bírósági periratokban bukkantak fel a bűnesetek pontosabb rögzítése érdekében. A nap alatt pedig mindennek ideje volt, vagyis többnyire az aznap elvégezhető feladat adta ki az értelmezhető időegységet.

A mesterséges, óra szerinti időbeosztásnak ugyan már a középkorban, az említett kolostori életben volt szerepe, általánossá csak a társadalmi munkamegosztás bonyolódásával vált, főként a gáz- és villanyvilágítás megjelenésével. Mikor a korábbi, a Nap járásához és az évszakokhoz, szezonális munkákhoz igazított időbeosztás már szinte pazarlásnak tűnt, egyre inkább óra segítségével tartottak szigorúbb napirendet előbb az iparosok, majd a nemesek és legutoljára a parasztság. A munkaidő és a személyes idő elkülönítése csak a 19. századra vált jellemzővé, de a mederbe terelt idő a társasági, sőt alvási szokásainkat is átalakította – azelőtt éjszakai munka és mulatozás helyett a “tyúkokkal” feküdtek, és feltételezések szerint kis éjjeli szünettel folytatták az alvást az emberek.

Mai szemmel persze még egy pontosabb óraszerkezettel sem értek sokat a boldog tulajdonosok. Sokáig minden településen akkor volt dél, amikor a nap a legmagasabban járt az égen, és ennek nem is volt jelentősége a vasút előtti időkben. A belföldi menetrendek összehangolása érdekében vezették be 1871-ben a „budapesti idő” fogalmát, a kontinentális utazás miatt rá húsz évvel kezdték a közép-európai zónaidőhöz igazítani az órákat. Érdekes mellékvágánya az időmérésnek: a francia forradalom kísérlete, a decimális idő bevezetése. Ugyan a tízes időmérési rendszer csak rövid ideig volt használatos, múzeumunk büszkélkedhet egy olyan különlegességgel, amelyik ezt az időt is méri a ma megszokott mellett.

A személyes időtapasztalat szerkezete is legalább ilyen bonyolult, inkább életkori sajátosságaink, illetve az adott kor életritmusának, munkatempójának függvénye, mint pusztán belső érzékelésé. Emberek vagyunk, többnyire átkozzuk az idő folyamát, az ólomlábakon járó mutatókat, vagy ellenkezőleg, a kérlelhetetlenül pergő perceket. Bár sürgethetnénk, mint a vonatutat, vagy leállíthatnánk, mint az ébresztőt, valójában nem vagyunk sokkal inkább az urai időérzékünknek, mint a tényleg állandó, fizikai időnek.