Folyton koptatják, gyakran inog, sőt forrósodik – vajon mi az? Ugyan a cserejátékosok szerepe viszonylag fiatal a futballban, a szakmai stábbal közös, pályaszéli ülőalkalmatosságuk mégis gyorsan fogalommá lett a konkrét tárgyból. A nemrég indult foci EB alkalmából kispad-válogatásunk, pontosabban: kis padválogatásunk következik.
Se nem kicsi, se nem pad, hanem a nemzetközi normák szerint legalább 16 kényelmes székből álló, gyakran fedett, sőt fűtött páholy a pálya szélén – ez a kispad. Történetét valóban egyszerű tornapadként kezdte (ilyenen készült még Mészöly Kálmán is szövetségi kapitányként az 1982-es VB-re a Népstadionban), ahol eleinte a szakmai stáb, később, az 50-es évek végétől, mikor már engedték a szabályok, egyre nagyobb számban a cserejátékosok ülték végig a meccset. Ugyan nem mindegy, hogy az edzőre vagy a cserékre utalunk vele, a kispad és a cserepad fogalma mégis összemosódott a sportnyelvben. Ennek is köszönhető vegyes megítélése: a lelátóról nézve a felemelő lehetőség jelképe, a pálya nézőpontjából inkább a visszaminősítésé; a rajta ülő edzőnek pedig maga az ítélőszék, ahonnan 90 perc után a mennybe vagy egyenesen a pokolra jut…
Kicsit távolabbról, egészen pontosan a bútorgyűjteményünk felől közelítve talán az a legizgalmasabb a padban, hogy koronként ugyan más-más formában, néven és szerepben bukkant fel, mégis folyton a közös szemlélődés jelképe volt ez az ősi bútordarab. Talán kezdjük annak tisztázásával történetét, hogy etimológiája szerint például nem is eshettek két szék közül a pad alá eleink, hiszen a „pad” eleve valamiféle földdel közeli kapcsolatot tartó ülőalkalmatosságot, talán ücsörgésre alkalmas helyet jelenthetett. A déli szláv eredetű kifejezés, ahogy azt a „padka” szavunk még sejteti, lapos tetejű, természetes kiemelkedést takart, amelyet magyarul előbb használtunk „deszkázat, padló, padlás” értelemben, mint konkrét, fal mellett elhelyezett ülődeszkaként. Ha nem hiszünk a saját nyelvünknek, nyugodtan hozzávehetjük angol megfelelőjét is, hiszen a futball-kifejezések is innen erednek: a „bench” (pad) és a „bank” (töltés, folyópart) szavak szintén közös gyökerűek.
Ugyan a „szék” felbukkanása valamennyivel beelőzte a „padot”, utóbbi lényegesen elterjedtebb volt, azaz mai nevének 13. századi megjelenése előtt is többszemélyes padon üldögéltünk szívesebben. Az egyszemélyes szék a 15. századig inkább a kiváltságosok jussa volt, a rajta ülők társadalmi szerepére utalt, és – elnézve mondjuk ollós vagy X lábas ülőkéket, mint a faldistorium és a dantesca, vagy a magas támlájú trónusokat – sokkal kényelmesebb nem is lehetett a padnál. Többszemélyes használatának köszönhető, hogy a pad máig a közösségi létezés, összetartozás jelképe: padban ülnek az iskolások és a hívők, ahogy a házak előtti, sokáig szinte kötelező lóca is a falusi közösségi élet, a szomszédolás alapvető helyszíne volt. Mai utcabútoraink is javarészt padok: közhely, hogy itt ülnek a szerelmesek, itt bandáznak a kamaszok, mi több, egyedül üldögélni a padon a magány jele.
A pad kifejezés még akkor is erősen tartotta magát, amikor a török (dívány, kerevet) és a francia (kanapé, rekamié) eredetű társai is sorra bukkantak fel nyelvünkben. E bábeli zavar ellenére az eredeti, kemény ülőfelületű, gyakran tárolásra is használt ülőbútor a városias életmód és a fokozott kényelmi igények megjelenésével a 17. századtól lassacskán kiszorult az előkelőbb otthonokból. A reneszánsz korban még elterjedt volt a ládaszerű, kárpit nélküli cassapanca, amelyet kényelmi funkcióként karfával és támlával láttak el, de helyét fokozatosan átvették kárpitozott, párnázott társai. A kanapékat, bár megjelenésükben sokáig még a ládás alsórész vagy a padágy jellegű kialakítás dominált, sokáig szintén padként, lócaként definiálta a köznyelv.
A padbútorok evolúciójában a polgári stílus, a biedermeier kora 19. századi megjelenése jelentette a valódi áttörést. A könnyedebb szerkezetű, párnázott, praktikus darabok ekkor nyerték el ma is jellemző, széles székre emlékeztető vonásaikat, amelyeket puritánabb kerti, köztéri, esetleg középületekben elhelyezett társaiktól elsősorban finomságuk, kényelmességük különböztetett meg. A század végére felvirágzó bútoripar aztán számos izgalmas ötletet felkarolt a bútortörténelemből. A historizmus és a nemzeti mozgalom jegyében például divatba jöttek az egyszerűsített barokk és reneszánsz vonalakat népművészeti ihletésű díszítéssel, festéssel és faragványokkal kombináló magyaros stílusú példányok, melyből – mint azt galériánkban is láthatják – Mintalapgyűjteményünk már számos példával szolgál. Ekkoriban jelentek meg egyébként az első kispadok is a pályák szélén, amelyek a századfordulóra népszerűvé váló focival együtt, brit mintára honosodtak meg hazánkban.
Anyaghasználatban és díszítettségben a szecesszió, a modern, geometrikus vonalakban az art deco majd a Bauhaus hozott még új színt a padbútorok világába, no és a történelmi helyzet, amely világháborús pusztítás és elszegényedés miatt újra kisüzemi keretek közé terelte a bútorgyártást a 20-as években. A kézműves alaposság és a stíluskavalkád, amely e kor lakberendezését jellemezte, olyan nemzetközi hírű bútortervezőket termelt ki, mint Mináry Pál, Szablya-Frischauf Ferenc vagy a korszak legismertebb építész tervezője, Kozma Lajos, akinek „Kozma-barokk” néven váltak fogalommá bútortervei.
Aki kedvet kapott hozzá, félidőben gyűjteményi adatbázisunkban is keressen rá terveikre. Jó böngészést, és persze jó szurkolást!
