Hogyan mulattak a fővárosban a 19. század végén? Mennyire voltak erkölcsösek az akkori emberek? Hova jártak szórakozni? A belváros utcáin már akkor négykézláb másztak vagy éppen gurultak haza polgártársaink? Vizsgáljuk meg, miként alakultak ki partizási szokásaink, kocsmázási rutinjaink, illetve, hogy az Iparművészeti Múzeum Adattárának rajz- és tervgyűjteményében milyen vázlatokat találunk az Orfeum dekorációjához.
Budapest a 19. század második felére a kávéházak fővárosa lett: több száz presszóval és szórakozóhellyel. Az 1896-os millenniumi ünnepségek pedig tovább fokozták a hangulatot, sorra nyíltak az újabb mulatók, bárok, orfeumok és kabarék, ahol egyesült a művészet és a mámoros szórakozás, a féktelenség. Az intézmények színvonala a műsorok minőségétől függött, illetve attól, hogy az adott helynek része volt-e a rejtett prostitúció. A tánctermekben és az orfeumokban diszkréten, titkosan, míg a lebujokban, mulatókban nyíltan engedtek a kéjelgésnek, sőt erre alkalmas rejtett szobákat nyitottak. Bármennyire is elképzelhetetlen, a mai korszak erkölcsösebb, mint az 1860-as éveké, tekintve, hogy a bordélyházak száma megközelítette Párizsét, amelynek lakossága hétszer akkora volt, mint Pesté.
A Király utca már akkor is hemzsegett a különböző vendéglátóipari egységtől. A bor- és sörkereskedések hatására több mulató is nyílt az 1850-es évek végén, például a korszak egyik első és leghíresebbje, amelynek a legrosszabb volt a híre: a Kék Macska (avagy Blaue Katze). A szórakozóhely egy udvaron működött, és bár volt belépődíj meg kabaréműsor, inkább a szabadosság és a fülledt erotika jellemezte. Az elitebb réteg ugyan kritizálta a mulatót, de azért megfordult itt Károlyi Mihály, Eszterházy és Festetics grófok is. A tulajra még gúnynevet is aggattak, Emmerling Lajost ugyanis kocsmáros berkekben “Szauvirtnak” hívták, ami a „Sau”, azaz disznó és a német „Wirt”, magyarul kocsmáros szavakból tevődött össze.
A nemzetközileg is ismert Kék Macska sikerén felbuzdulva, sorra nyíltak a mulatók, „pestisként” terjedt a zenész-táncos műfajokkal egybekötött szórakozás a fővárosban. A kevésbé ismert helyek a mellékutcákban rejtőztek, a frekventált részeken pedig az igényesen kialakított, előadóművészettel egybekötött mulatságokat rendezték. Megjelentek az első rendezvényszervezők, többek között Somossy Károly, akinek nevéhez az előkelő Fővárosi Orfeum fűződött. Somossy eleinte a Carlé testvérek varietéért felelt, miután szétváltak útjaik, a fivérek a bujább szórakoztatás felé nyitottak, első helyüket be is zárta a hatóság. A Foliès Caprice néven elhíresült szórakozóhelyen folytatták karrierjüket, ahol egy évadon át futó bohózatukkal akkora profitot termeltek a tulajoknak, hogy egyikük be is fektette az így szerzett vagyont. A befolyt pénzből 1893-ban Ybl Miklós építésvezetőjével, Schmahl Henrikkel luxusmulatót emeltetett az akkori Kerepesi, mai Rákóczi úton. A pompától fülledt Oroszi Caprice-ban lépten nyomon rejtekajtók nyíltak. Elég volt csak meglökni egy tapétaajtót, hogy a vendégek a lépcsőházból titkos szobákba jussanak.
A Fővárosi Orfeum, a mai Operettszínház épülete, amelyet Somossy nyitott meg 1894-ben és amelyet neves bécsi építészekkel, Fellner és Helmerrel terveztetett meg. A tehetősebb célközönség barokkos bútorokkal, hatalmas csillárral és színpad felé lejtő széksorokkal felszerelt épületben élvezhette a mámoros éjszakákat. Külföldi előadóművészek, kabarék, operettek, artisták és akrobaták szórakoztatták a nézőközönséget. Magyarországon elsőként az Orfeumban volt mozi: 1896. április 29-én bemutatták a mozgókép technológiáját a magyar közönségnek.
