Bő négy évtizeddel ezelőtt, 1979 karácsonyán szovjet csapatok vonultak be Afganisztánba – a modern afgán állam addigi egyetlen, s alig néhány évtizedes stabilabb időszakát megszakítva a hidegháborús lépéssel. Évtizedes jelenlétüket káosz és korrupció, helyi hadurak, majd a tálibok uralma követte egészen 2001-ig, mikor is az Egyesült Államok toppant be a közép-ázsiai államba: a szeptember 11-i terrortámadásra válaszul indítottak hadjáratot az al-Kaida kiképzőtáborai ellen. Éppen ezekben a napokban, az amerikaiak és NATO-szövetségeseik régóta tervezett, de balul elsült – tulajdonképpen tálibok kísérte – kivonulásával ér véget ez a korszak is.
Ha nem olvashatnánk naponta a sajtóban minderről, nagy vonalakban akkor is követhetnénk, hogyan használják játszótérnek a nagyhatalmak a területet. A britektől a szovjeteken át az amerikaiakig hogyan törik bele a bicskájuk a hódítóknak a hegyek és völgyek szabdalta, vallási és etnikai feszültségektől terhelt országban elhúzódó háborúskodásba. Afganisztán lakossága generációk óta háborús körülmények között, nagyobbrészt eldugott falvakban tengődik, kétharmaduk máig írástudatlan. Kollektív emlékezetüket történelemkönyvek módjára őrzik az archaikus nomád szőnyegek, a népi iparművészet jellemző helyi termékei. Mert az évszázados technikával, gyapjúból csomózott szőnyegek tradicionális formanyelvük kereteit megőrizve, de voltaképpen készítőik, az asszonyok és gyerekek élményeit is dokumentálják – azt, ahogyan rendre átgázol rajtuk a történelem.
Bár az iszlám a Korán eltérő értelmezései alapján többnyire tiltja az élőlények ábrázolását, ezért is alakult ki a keleti szőnyegek jellemző növényi ornamentikája és változatos geometrikus mintázata, semmi sem akadályozza készítőiket abban, hogy a többféle funkciót betöltő (díszként vagy imádkozásra, ülő- és fekvőfelületként is használt) kárpitokon megörökítsék a fontos történelmi eseményeket. E kordokumentumok különösen groteszk változatai azok a szőnyegek, melyeken modern haditechnikai eszközök szerepelnek a hagyományos geometrikus formák közt, vagy egyenesen felváltva azokat. Az afgán törzsek a szovjet invázió idején fogtak ilyen tankos, gépfegyveres, gránátos mintájú szőnyegek készítésébe (s példájuk el is terjedt az iráni forradalom és az irak–iráni háború idején a környező országokban), a helikopterek, vadászgépek, drónok megjelenése a kárpitokon pedig értelemszerűen a 2000-es évekre tehető. A gyűjteményünkbe 2009-ben bekerült hat háborús szőnyegen mindenesetre jól megfigyelhetők e korszakok az egyes régiókra, etnikumokra jellemző mintázatokkal együtt. Érdekességük, hogy a lőfegyverekből, katonai járművekből komponált motívumok készítőik kezén valóban egyfajta népies átalakuláson mentek keresztül, a gránátok például gyakran az ananász, a vadászgépek pedig a madarak ábrázolására hajaznak.
A szőnyegeket elsőként kiállító kurátorok szerint nem felsőbb utasításra, propagandacélból készülhettek ezek a kárpitok, alkotóik sokkal inkább nyomorúságos életkörülményeiket, békevágyukat szándékozták közvetíteni – ezért is látható például az afgán és az amerikai zászló között repülő békegalamb az egyik, 2002-ben készült türkmén szőnyegen. Az ország térképe, hadieszközök és háborús jelenetek, illetve a készítés helyére, körülményeire utaló arab vagy hibás írásképű angol üzenetek (alkotóik ritkán ismerik a latin betűket) egyaránt felbukkannak a minták között. A szőnyegek még az idegen katonák és az afgán lakosság sajátos együttéléséről is árulkodnak; egyiken állítólag ez az üzenet olvasható: „a folyóba, amely az életünket adja, az oktalan ember belevizel...” A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után a New York-i ikertornyok is gyakran megjelentek hasonló szőnyegeken, amelyek néha gyerekrajzszerűen, máskor élethű pontossággal ábrázolnak harci dzsipeket, rakétavetőket, ejtőernyőket és drónokat is. Abszurd, hogy míg a helyi lakosok leginkább segélykiáltásként, üzenetjelleggel készítették a háborús témájú szőnyegeket, az ott állomásozó idegen katonák szuvenírként vásárolták és küldték haza ezeket.
Múzeumpedagógiai célokra ugyanakkor több szempontból is alkalmasak ezek a darabok, melyek 2009-ben, a Múzeumok Éjszakája alkalmából az Üllői úti épület pincéjébe szervezett, hét évvel később a Sziget Fesztiválra kitelepült kiállításaink slágerei voltak. Segítségükkel remekül szemléltethetők a keleti szőnyegek jellegzetes elemei, a többszörös keretek és a tükör, a teret templommá varázsoló mihrab (imafülke), a jellemző geometriai minták, növényi ornamentikák, a színkezelés, a szövési és csomózási technikák. A 16 bites játékokra emlékeztető fegyverábrázolások pedig a legkevésbé érdeklődő kamaszokat is garantáltan bevonzzák a tárlatokra...
Az afgán háborús szőnyegek ráadásul remek példák arra, hogy archaikus törzsi közösségekben, ahol kevéssé elterjedt az írásbeliség, hogyan szivárog be a hétköznapok tapasztalata a tradicionális tárgyművészetbe. Amíg újjáépítésről, a régió stabilitásának megőrzéséről, a terroristák kiszorításáról szóltak az optimista hírek, addig legalábbis ez volt bennük izgalmas. Elgondolkodtató ugyanakkor, ha ma, az újabb kudarcos kivonulás tükrében, mikor katonák, diplomaták, civilek és helyi segítőik menekülnek éppen a tálibok uralta országból, mit üzennek nekünk ezek a darabok, milyen nyomot is hagyott az afgán népművészeten a nyugati civilizáció.
