El tudják képzelni Humphrey Bogart, Jean-Paul Belmondo, Karády Katalin legendás szerepeit hamvadó cigarettavégek nélkül? Vagy idézzük fel egy percre közös emlékképeinket: a kávéházi írókról, a lövészárokban karácsonyozó katonák közt, a rommá lőtt 56-os utcákon vagy a lázas ellenzéki összejövetelek alkalmával készült ikonikus csoportképeket. Elmúlt századunk mintha csak apró felkiáltójelek lennének – ujjak közt táncoló, szájszegletben hanyagul füstölgő, hamutálca peremén billegő cigarettáival együtt él kollektív emlékezetünkben.

A dohányzás persze mindenképpen ártalmas, annak is, aki fújja és annak is, aki csak szívja a füstöt – s ezt legkevesebb az 1920-as évek vége, az egyre gyakoribb halálokká váló tüdőrák és a cigarettázás közti összefüggést feltáró első kutatások óta tudhatják fogyasztói. A füstölést mégis, koronként változó módon, olyan elegánsnak, dekadensnek, vagánynak, férfiasnak vagy épp – a közízlés határait feszegetve – nőiesnek tartották fő reklámozói, maguk a dohányzók, hogy cserébe előszeretettel szemet hunytak a káros hatások felett.  

Azokról a míves, gazdagon dísztett cigarettadobozokról, trükkös formájú hamutartókról, finom kis szipkákról azonban, amelyek a cigarettázás rövid másfél évszázados történetét visszaidézhetik, csak rajongással lehet mesélni. Mert mi más árulkodna őszintébben a szenvedély erejéről, mint az önpusztítást gyönyörbe és elégedettségbe, életérzésbe csomagoló tárgyi emlékei? De ne legyünk igazságtalanok, azért nem minden írható az önámító dohányosok számlájára.

 A cigarettázás az ipari termelés és a tömegmédia találkozásakor, a tömegfogyasztás hajnalán került fel a gyorsuló időt kitöltő pótcselekvéseink, apró kis önjutalmazásaink hosszú listájára. Feltűnt önöknek is, hogy már gyűjteményünk legkorábbi, századfordulós cigarettadobozain is fellelhetők a zárjegyek vagy legalábbis feltépett nyomuk? A dohánytermelés és -kereskedelem bérbe adására a 18. század eleje óta jelentős állami monopóliumok épültek, olyannyira, hogy 1881-ben már önálló igazgatóságba kellett kiszervezni a pénzügyminisztériumból a dohányjövedékekkel kapcsolatos egyre bokrosabb teendőket. Egyértelmű állami érdekké vált a termelés növelése, amely ráadásul a kereslet rohamos gyarapodásával is találkozott.

Vagy tudták például, hogy a sportkártyák korai előfutáraként már a század elején gyűjthető, s így a függést erősítő ajándéktárgyakat csomagoltak egyes cigaretták mellé? A bizonytalan eredetű gyógykészítmények, csodaszerek mellett a cigarettázás népszerűsítésén csiszolta fényesre máig alkalmazott eszközkészletét a reklámipar. Hogy egy jóval későbbi marketingtalálmányt említsünk, azért kötjük össze gyakran a dohányzást a jókedvvel, a szexszel, a hatalommal és a kalanddal, mert a termékelhelyezések hajnalán, bizonyíthatóan a 80-as és a 90-es években, de feltehetően már jóval korábban is ezt sugallták a dohánygyárakkal együttműködő hollywoodi filmgyártók... Még Reagan elnök is cigarettát reklámozott színészkorában, a múlt század közepén, bár maga nem élt a szerrel. A többi közt pont azt a Chesterfieldet, amely jóval később, a Csinibaba című filmben is egyértelmű státusszimbólumként került elő az ingzsebekből. 

De ne üljünk fel a hamis nosztalgiának. Felmérések szerint a 20. században, mikor e szenvedély tömegessé vált, többen haltak meg a dohányzás okozta betegségekben, mint a két nagy világháborúban összesen. Miközben a háborúk közvetetten is szerepet játszottak a dohányzás terjedésében. Az első, mintegy húszezer életet megmentő dohányzásellenes kampány hatásai azért szakadtak meg hirtelen a második világháború után, mert az összehangolt akció éppen a náciktól indult, s bukásuk után nehéz volt megfeledkezni róla, eredetileg milyen ideológiát szolgált a korai egészségtudatosság. És persze számított az is, hogy a Marshall-terv részeként import cigarettaszállítmányok lepték el fél Európát... Korábban, a harmincéves háborúhoz volt köthető a pipázás elterjedése, a napóleoni háborúk idején jött divatba a szivarozás szokása, s a krími háborúkkal, illetve az amerikai polgárháború idején indult hódító újtára a cigaretta is. Amelynek aztán az I. világháború hozta meg a valódi diadalát, hiszen a közös dohányzás a barátság, bajtársiasság szimbóluma lett.

A nagy háború éveire, mikor már több mint húsz gyár ontotta milliószám a cigarettát az akkori Magyarországon, annyira a hétköznapi élet részévé vált a dohányzás, hogy a cigarettafüst az etikettkönyvektől a lakberendezésen át a kuplékig az élet szinte minden területére beitta magát. Szebbnél szebb hamutartókkal, asztali szettekkel álltak elő a vezető iparművészek, a többi közt a fejlesztésekben élen járó Zsolnay porcelángyár is. Fajanszcsodáikon a millenniumi évektől a szecesszió szárba szökkenésén át az art decóig csodálhatjuk meg a századfordulós és 20. századi stílusok változásait. Még a sorozatgyártás időszakából, közvetlenül az államosítás előtti évekből is őrzünk iparművészeti remekeket, a többi közt Gorka Géza és Gádor István gyönyörű termékeit. 

Ekkor vált a lakberendezés elmaradhatatlan kellékévé az az alacsonyabb bútordarab is, amelyre máig nincs jobb szavunk, mint a „dohányzóasztal”, még ha manapság barbárságnak is számítana beltérben rágyújtani. A Berlinben letelepedő Hirschler Mórtól a bútorkirály Kozma Lajoson és a numerus clausus miatt kényszerűen a bútortervezés felé forduló Feuer Gusztáv – Kurcz Auguszta építész házaspáron át egészen a szocialista bútorremekeket tervező Palócz Sándorig számos legendás belsőépítész dohányzóasztalait őrzi gyűjteményünk e korból. Hogy mikor és hol pöfékelhetünk, hova hamuzhatunk, vagy kinek illik tüzet adni, máig fontos részei a protokollkönyveknek, ahogy alig húsz éve még a munkahelyek, vasúti kocsik, sőt az éttermek is elképzelhetetlenek voltak külön e célra kijelölt dohányzószekciók nélkül.

Közösségteremtő ereje persze vitathatatlan, s máig hordozza az ikonikus fényképeken, filmfelvételeken őrzött vagány és felnőttes jelentését a cigaretta. Mégse feledjük azonban, hogy a dohányzás csökkenő tendenciája ellenére a halálozások mintegy ötöde köthető Magyarországon ma is e káros szenvedélyhez. Ha másnak nem, legalább Humphrey Bogartnak higgyük el, hogy a dohányzás korántsem egy gyönyörű barátság kezdete – hiszen korán, karrierje derekán, 57 évesen vitte el a gégerák a Casablanca legendás férfisztárját is.