Jézus az elfogatása előtti estén a zsidó nép ünnepi hagyományaihoz híven pászkavacsorát tartott tizenkét apostolával: megáldotta a kenyeret és a bort, és kiosztotta tanítványai között. „Ez az én testem…, ez az én vérem...” – mondta ekkor a Biblia szerint, amelyről Pál apostol már az evangélisták előtt megemlékezik a korinthosziakhoz írt első levelében. A kenyérrel és a borral bemutatott áldozat valószínűleg már az őskeresztények körében, az utolsó vacsora emlékére rendezett szeretetvacsorákon megjelenhetett, de ebből ered az a keresztény szertartás is, amely Jézusnak a kenyérről és borról mondott szavait és cselekedeteit ismétli liturgikus módon. Ez maga az eucharisztia, amely nevében és értelmezésében ugyan eltérő módon, de minden keresztény felekezet vallásgyakorlatának része maradt. A tridenti zsinat 16. századi dogmái szerint az eucharisztia bemutatása valódi áldozati cselekmény, Jézus keresztáldozatának vértelen megjelenítése, a szentmise pedig nemcsak megemlékezés az áldozatra, hanem annak tényleges megélése is. A hívő az áldozás révén részesül a kereszthalál gyümölcseiben – ahogy erre ez a 18. századi szentkép is utal.

Központi szerepet a katolicizmusban kapott ez a bizonyos átlényegülés, hittételük szerint ugyanis mise közben a kenyér és a bor Krisztus testének és vérének lényegévé változik az oltáron, ezért is nevezik az ostyát oltáriszentségnek, amelyet oltárszekrényben (tabernaculum) őriznek, körmenetek alkalmával pedig díszes úrmutatókban (monstrancia) hordoznak körbe. Gyűjteményünkben is őrzünk számos ilyen szentségtartót, egyik legszebb ezek közül a Budavári Koronázó Főtemplom egykori plébánosa, Nemes Antal adománya. Különlegessége, hogy az evangélisták mellett magyar szentek – Szent István, Szent Erzsébet, Szent László és Boldog Margit – képmásai is díszítik. Körmeneteket rendszerint az eucharisztia tiszteletére rendezett katolikus főünnepen, Úrnapján rendeznek – a pünkösdhöz igazítva a naptári tavasz és nyár fordulójának környékén. Ilyen körmeneti áhítatot, imádkozó parasztasszonyokat örökít meg Gádor István tanítványa, a keramikus Menzer Magda is egy 1930-as évekbeli kerámiakép tervvázlatán.

Maga a világkongresszus ötlete is a körmenettel ünnepelt eucharisztia-tiszteletre vezethető vissza: az 1870-es években egy egyszerű dél-franciaországi asszony, Emilia Tamisier kezdett zarándoklatokat szervezni az eucharisztia jegyében, amelyek idővel olyan sikeressé váltak, hogy az évente megtartott találkozókat rövidesen már kongresszussal zárták. A mozgalom az 1881-es, Lille-ben rendezett ünnepségével lépte át a határokat (hivatalosan is ekkortól számítjuk a nemzetközi kongresszus történetét), mikor már a szomszédos országokból, de Közép-Európából, illetve Mexikóból és Chiléből is érkeztek zarándokok. Ekkorra kialakult a kongresszus nagy vonalakban ma is követett rendje: a szentmisékkel, szentségimádással és elmélkedéssel töltött napokat természetesen körmenet koronázta. X. Piusz pápa határozta el az 1905-ös római világkongresszuson, hogy ezentúl valamennyi eseménysorozatra elküldi hivatalos követét.

Az eleinte egy-két évente, a második világháború óta pedig négyévente, más-más helyszínen megrendezett kongresszusokat előre meghirdetett témák köré szervezik, de megrendezésükben jeles évfordulók és gyakran egyedi, nemzeti szempontok is szerepet játszanak. Az 1926-os chicagói eseményt például a minden addigi méretet túlszárnyalni akarás jellemezte, hatvanezer tagú kórussal, a Szent Péter-bazilika főoltárának hű másolatával és stadionmisékkel... A budapesti kongresszus ötletét éppen Csernoch János prímás vetette fel elsőként, aki a magyar küldöttséget vezette ez utóbbi eseményen, s a főpróbaként rendezett, 1928-as nemzeti eucharisztikus kongresszus sikeres lebonyolítása után kezdett tárgyalni a magyar püspöki kar a budapesti világrendezvényről. Az 1938-as időpontot a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő hercegprímás, Serédi Jusztinián szorgalmazta, mindenekelőtt azért, hogy a jeles eseményt a Szent István emlékévvel, vagyis az államalapító király halálának 900. évfordulójával köthesse össze. Igaz, sikerében szerepet játszott a 30-as évektől tudatosan táplált Szent István-kultusz, no és nem utolsósorban az a kormányzati törekvés is, hogy Magyarország magát a „két pogány közti kereszténység védőbástyája” szerepkörében mutathassa.

Az 1938. május 25-29. között Budapesten megrendezett 34. Eucharisztikus Világkongresszusra azonban már inkább az újabb világháború közelgő réme nyomta rá a bélyegét, hiszen a résztvevők többsége kimondva vagy kimondatlanul, de a nácizmus elleni demonstrációként kezelte a rendezvénysorozatot. Annak ellenére azonban, hogy Hitler megtiltotta a német katolikusok részvételét, a küldöttek és a 33 országból érkező vendégek száma így is elérte az 50 ezret, a hazai zarándokoké pedig a félmilliót. Több tízezres körmenetek, éjszakai szentségimádások, félmilliós szentmisék, pazar budapesti díszkivilágítás tette emlékezetessé hívőknek és nem hívőknek a felhőszakadások keretezte eseményeket az utolsó békeévben – amelyről még a XI. Piusz pápát képviselő Pacelli bíboros is felemelő, szívet melengető, hitet erősítő, csodálatos élményként emlékezett meg tíz év múltán, már egy új világ pápájaként...