„No lám, kedves Irén, feléhez ért a levél. Magától íródik ez, vagy szuverén írom én?” – bizonyára sokan emlékezhetnek még Cseh Tamás 1977-es bemutatkozó albumának prózai soraira, ha más nem, legalább azért, mert a Levél nővéremnek lemez eredeti kiadásában ezzel, A levél közepe című részlettel indult a B oldal. A játékos kérdésre, hogy vajon magától íródik-e, levelezéskultúránk eredete adja meg a komoly választ.
Mert ma viszonylag könnyű dolgunk van, mikor már az emailek tárgyából sejthetjük, milyen céllal ragadott klaviatúrát a feladó, de ezt nem volt mindig ilyen egyszerű kideríteni. Az érett középkorban létrejött, de ókori retorikai elemekből is táplálkozó levelezési kultúránkat nemcsak gazdag formai és stiláris elemei miatt tekinthetjük művészetnek, hanem kis túlzással azért is, mert szabályainak ismerete nélkül sokáig még azt sem volt könnyű kisilabizálnia a címzettnek, hogy mit üzen a feladó... Fontosabb volt eleinte, hogy milyen rangú személyhez szólunk, mint a levélben feltárt kérelem, amelyhez a cirkalmas megszólításon s a jóindulat elnyerését célzó sűrű sorokon átrágva magunkat, mint Cseh Tamás lemeze esetében, minimum a B oldalig, a levél közepéig kellett eljutni.
Bár az évszázadok folyamán, az írni-olvasni tudás készsége, s így a levelezés általánossá válásával e tartalmi kötöttségek egyre kevésbé befolyásolták a levélírót, az üzenet csomagolására vonatkozó formai követelmények, változva ugyan a korral, de elevenek maradtak. Sőt a levél szerkezete, stílusa mellett üzenetértékű volt a külleme is. Azzal, hogy ki és kinek, milyen címzéssel és papírra, s a levelet milyen viasszal lezárva küldte üzenetét (a viaszpecsét használata csak a 20. század elején kopott ki a divatból), pontos következtetéseket lehetett levonni annak tartalmáról még a pecsét feltörése előtt.
A mai kézbesítők bizonyára frászt kapnának e szokásoktól, de ismert vagy főrendi címzett esetében például még a 19. században sem illett feltűntetni a pontos címet a levélen, legfeljebb a város vagy az utolsó postaállomás nevét. A szabványméretű borítékok kora előtt pedig, mikor többnyire a levélpapír hajtogatásával nyerték el a mai borítékformát, már annak méretéből is lehetett következtetni a feladó és a címzett rangbéli különbségére. Meglehetősen pazarlóan is bántak a drága papírral: rangban felettünk állónak a mai A3-as és A2-es mérethez közelítő, fél- vagy egész íves papíron illett írni, de azon belül is csak szellősen. Még a 19. század végén is szerénynek mondható három ujjnyi „tisztelethelyet” hagyott a tanult levélíró a lap szélétől, sőt a megszólítás után és az aláírás előtt is.
Egy Alberic nevű Monte Cassinó-i bencés szerzetes 11. századi alapműve, A retorika virágai óta minden kor megalkotta a maga követelményrendszerét a levélírásra, amely az újkor hajnalán, a hivatalos- és magánlevelezés szétválásával a társasági viselkedés egyéb szabályaival együtt fokozatosan a polgári nevelés, s így az illemtankönyvek szerves részévé vált. Ha belegondolunk, legkevesebb a nyelvtanuláskor még ma is találkozhatunk e szabályok késői lenyomatával, az üzleti és a magánlevelezés különbségeivel.
A 19. század közepére terjedt el a francia és a latin helyett a magyar nyelvű címzés, az 1850-es évekre pedig a levélbélyegek használata, amely meglepő módon változtatta meg a levelezési szokásokat is. Addig néhány kivételtől eltekintve a címzett fizette a viteldíjat, utána már többnyire a feladó – s ennek is köszönhető a képes levelezőlapok rohamos terjedése a század második felében, mert boríték nélküli képeslapot olcsóbban szállított a posta, mint zárt levelet. Igaz, volt oka többet fizetni annak, aki mégsem akarta a kézbesítő orrára kötni a mondanivalóját, hiszen ebben a korban még gyakran pénzt is tartalmazott a küldemény. A levél vagy boríték biztonságos lezárása mellett a feladó azonosítására is szolgált a családi címert, mesterségre utaló ábrát vagy legalább a nevünk monogramját tartalmazó pecsét, s ennek eszköze, a személyes pecsétnyomó.
Az írástudás általános elterjedése sok szempontból megváltoztatta a levélírás kellékeihez való viszonyunkat is a 19. században. Ahogy a mindennapok történetét kutató Fónagy Zoltán rámutat: az európai portréfestészetben már a 17. század óta kedvelt beállításnak számított levélírás vagy -olvasás közben ábrázolni a megrendelőt, hiszen ez nemcsak az ábrázolt személy társadalmi szerepére utalhatott, hanem sokáig önmagában státuszszimbólumnak számított. Akárcsak e készség sűrűn megörökített kellékei, mint az íróasztal vagy szekreter, a papír és a boríték, a toll és a tintatartó, a pecsét és a spanyolviasz, esetleg a mindezt praktikusan egyben kínáló úti írókészletek.
A 19. században ugyan fokozatosan visszaszorult ez az ábrázolás, ekkor már szinte kizárólag nőket örökítettek meg levélírás vagy -olvasás közben, maga a beállítás az íróasztalánál görnyedő, leveleibe temetkező emberről később is jelentésértékű maradt: társadalmi rangra, fontos hivatali tisztségre utalt. A 19. század második felében, a lúdtollat váltó fémtollhegyek majd töltőtollak, és a hajtogatott papír alternatívájaként megjelenő, előre gyártott borítékok korában azonban a díszes írókellékek, tintatartók és levélnehezékek helyett egyre inkább a levél megjelenésére esett a hangsúly – ez adott legalábbis nagyobb teret az önkifejezésre.
Az egymással harmonizáló levélpapírok és borítékok választéka hihetetlenül széles lett a század második felére, s ezek díszítése a szecesszió korára szinte külön művészeti ággá vált: a szerényen illusztrálttól a dombornyomott, aranyozott, litografált képpel díszített luxuskivitelű portékáig terjedt a skála. Mindez persze pünkösdi királyságnak bizonyult a képeslapok megjelenésével: 1896-ban 32 lapos képeslapsorozatot adtak ki a millenniumi ezredéves kiállításra, amelyen a kor legnevesebb festői, illusztrátorai dolgoztak. Ettől kezdve megállíthatatlanul terjedtek a településeket (főként a fővárost), hegyi és tengerparti üdülőhelyeket, turisztikai látványosságokat illusztrációkon vagy gyakran színezett fotókon bemutató, képes levelezőlapok.
Mert azt azért be kell látni, hogy a mondanivalóra, az üzenet tartalmára sokszor bőven elég volt az a kevéske hely is, amely a címzés mellett a képeslap hátulján maradt... Bár a levél műfaja már a középkortól szerepet játszott az irodalmi műveltség terjedésében, s legkevesebb Mikes Kelemen és Kazinczy Ferenc levelei óta irodalmi rangra is emelkedett, az esetek döntő többségében mégiscsak a társadalmi érintkezésnek az életút jelentősebb állomásaihoz kapcsolódó, köszöntő, gratuláló vagy részvétnyilvánító, de formális eszköze maradt. Ha nem is magát írta a levél, ahogy azt Cseh Tamás dala megidézte, a tankönyvi mintalevelek még tartalmi muníciót is bőven adtak a mindennapi helyzetekre.