148 évvel ezelőtt, 1873. november 17-én egyesült Buda, Pest és Óbuda az ország fővárosaként. Ez alkalomból gyűjteményünk tárgyai segítségével mesélünk a korról, amelyben a világváros született!

Budapestet az istenek is fővárosnak teremtették! Mert függetlenül attól, kihez imádkoztak, otthonra találtak a Kárpát-medence vízi és hegyi útjainak találkozásánál a falvakat alapító, földvárakat emelő kelták, az Aquincum katonai-, majd polgárvárosát építő rómaiak, de később tábort ütött itt a honfoglaló magyarok fejedelmi törzse is. Nagy Lajos korától, a 14. század közepétől Budán találjuk a keresztény királyság székhelyét, ahol Mátyás a következő évszázadban már európai rangú, 30 ezres reneszánsz fővárost épített ki – amely a török hódoltság, majd az abszolutizmus évszázadai után is vágyott referencia maradt. Az persze nagyon is profán kérdés, hogy a kontinens többi, nagy múltú fővárosával – mint Párizs, Bécs, Róma vagy Berlin – ellentétben Budapestet nem az uralkodói hatalom emelte ilyen rangra, éppen annak ellenében szerezte vissza központi szerepét a hódoltság után. A 18. század végéig a Habsburg uralkodók inkább hátráltatták, mint segítették a majdani főváros fejlődését, amelynek tényleges lökést csak az 1867-es kiegyezés adott. Hanák Péter a Budapesti Negyedben megjelent tanulmányai e bizonyos oppozíció mellett a szerencsés szociális és etnikai összetétel szerepét is kiemelik a város fejlődésében. „A német polgárnak, kereskedőnek, iparosnak, a politikailag kitűnő és Béccsel szemben helytállni tudó nemességnek és az üzlethez értő zsidóságnak olyan kombinációja jött itt létre, amilyet semelyik közép-európai város nem produkált” – olvasható egy 1996-os írásában.

Pest, Buda és Óbuda egyesítésének gondolata nem meglepő módon reformkori eredetű, Széchenyi vetette fel az elsők között az 1830-as években, s terve a szabadságharc végnapjaiban majdnem meg is valósult: Szemere Bertalan adta rendeletbe 1849 nyarán, csak végrehajtani nem maradt már idő. A már szinte összenőtt három város egyesítése magától értetődő volt, a fővárosi címre azonban akadtak volna más jelentkezők: politikai székhelyként Pozsony, gazdasági szempontból Győr és Debrecen is versenghetett vele. A döntő lépés – hogy árnyaljuk a Habsburgok szerepét – II. Józsefnek köszönhető, aki a 18. század végén Budára helyeztette a Helytartótanácsot és a Magyar Királyi Kamarát, majd halála előtt hozzájárult a városfalak lebontásához is. Szintén Pest-Budára szavaztak a liberális-patrióta nemesi családok, akik tudatosan, s mind nagyobb számban telepedtek be az 1820-as években már gazdasági, közéleti központként működő szomszéd városokba. Merthogy a racionalitás mellett ezt diktálta az említett hagyomány is: a kontinuitást a hódoltság előtti független államiság jelentette, s ennek jelképe Mátyás Budája volt... Bár az egyesítést 1873-ban deklarálta a kormány, érdemes erre is inkább folyamatként tekinteni, amely a kiegyezéstől nagyjából 1885-ig, az első országos jelentőségű iparkiállítás megrendezéséig tartott, amikor az addigra jócskán átalakult Budapest először bizonyította, hogy európai értelemben vett modern ipar- és kultúrvárossá vált.

Nézzünk körül még utoljára az 1850-es évekbeli Pest-Budán ez a gyönyörű, 42 lapos tarokk kártya segítségével, amely olyan, nem sokkal korábban épült látnivalókat örökít meg, mint a Nemzeti Múzeum, a régi pesti Városháza, a Császár fürdő, a Szent István-bazilika vagy éppen a Duna-parton állt, de mára elpusztult klasszicista épületek sora. Mert még ezzel a paklival sem lett volna könnyű azt a hallatlan fejlődést megjósolni, amely a kiegyezés utáni évtizedekben következett. Londoni mintára 1870-ben alakult meg az infrastrukturális fejlesztésért és a várostervezési munkákért felelős Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amely a meghatározó főútvonalak (nagykörút és sugárutak) kiépítése mellett a Duna szabályozásáról és újabb hidak építéséről is gondoskodott. Az ekkoriban kialakuló városszerkezet egyébként – szintén az említett Hanák Péter szerint – egy újabb kiegyezés eredménye: Andrássy Gyula és a Közmunkatanácsot vezető Podmaniczky Frigyes párizsi mintára tervezett bulvárokat és körutakat, a városi kereskedőpolgárság pedig mindenekelőtt rakpartokat és vasúti központot szeretett volna látni Budapesten. Az eredmény a főnemesség, a politikai vezetés és a gazdasági erőcsoportok kölcsönös megelégedésére e két koncepció elegye lett.

Budapest városfejlődésében az is egyedi volt, hogy a közigazgatási határok kitolása helyett (ez volt a jellemző európai példa) fővárosunk lényegében hirtelen, három kisebb település, a dinamikusabb Pest, a konzervatívabb Buda és a falusias Óbuda összevonásával vált metropolisszá. Az ezzel kapcsolatos érthető félelmek ellenére széleskörű egyetértés övezte az egyesítést, vitát leginkább az olyan közigazgatási reformok váltottak ki, mint például a polgári közép- és felsőosztályt helyzetbe hozó virilis rendszer (a legnagyobb adófizetők törvényhatóságba juttatása), vagy éppen az a tény, hogy a modern nemzetállammá válás útjára lépő ország az alapjaiban nem magyar Pestet és Budát tervezte fővárossá tenni. A kiegyezést és a városegyesítést követő, a kortársak által is amerikai léptékűnek megélt demográfiai robbanás (a 300 ezres főváros lakossága a millennium időszakára megduplázódott, a századforduló után megháromszorozódott), a gyors urbanizáció, az ipar és a szellemi élet rohamos fejlődése azonban elsöpörték a kétségeket. Ekkor alakult ki a város mai képe a hidakkal, körutakkal, pályaudvarokkal, az Országházzal és más, főként kulturális, oktatási és közigazgatási rendeltetésű középületekkel. S ekkor alakult ki az itt élők és a friss bevándorlók nagyvárosi tudata, valamint a németek, szerbek, zsidók és örmények gyors asszimilációjával a magyarságtudata is. A szokások, nyelvek, sőt dalok és viccek keveredéséből kialakult színes kavalkád alapozta meg a sajátos „pesti” kultúrát, a maga világhírűvé vált színházaival, kávéházaival, kabaréival, múzeumaival, gyógyfürdőivel, pezsgő szellemi életével.

Ugyan számtalan szálat érdemes volna kiemelni, milyen minták alapján építették és igazgatták a frissen születő fővárost, milyen példákat állítva formálták polgárságát eleink, számunkra mindebből érthető módon a tárgykultúra fejlődése az igazán otthonos terep – már csak azért is, mert 1872-es alapítású múzeumunk lényegében a fővárossal egyidős. A Rómer Flóris és Pulszky Ferenc kezdeményezésére, a Magyar Nemzeti Múzeumból áthelyezett „egyetemes régiségek” mellett gyűjteményünket éppen ebben a korban, leginkább az 1873-as bécsi, majd a későbbi párizsi világkiállításokon történt kortárs vásárlások, illetve neves hazai cégek (mint a Herendi Porcelánmanufaktúra vagy Zsolnay-gyár) ajándékai duzzasztották olyan méretűvé, hogy annak bemutatása és a kapcsolódó oktatási tevékenység már a századforduló előtt önálló épületet igényelt. E gyors bővülés ugyancsak a város dinamikus fejlődésével magyarázható. A 19. század második felében a zárt, monopolisztikus céhrendszer felszámolása (ez szintén csak 1872-ben történt meg), illetve a tömegtermelés megjelenése ugyanis átmenetileg a kézműipar hanyatlásával járt, amely ebben a korban egyáltalán nem volt versenyképes, sem minőségi, sem mennyiségi értelemben nem tudta teljesíteni a városfejlesztéssel, építkezésekkel jelentkező elvárásokat. Ezért is vált fontossá, hogy londoni és bécsi mintára egy olyan új típusú művészeti múzeum szülessen Budapesten is, amely az ipari termékek technikai és esztétikai színvonalának emelését célzó műhelyként egyszerre tegyen kísérletet a közízlés formálására, illetve az iparosok nevelésére.

Gyűjteményünk 1873-as első, jelentős gyarapításának célja éppen ezért a hazai kézművesipar motiválása, fejlesztése volt, s mindenekelőtt iparművészeti mintagyűjtemény létrehozásának szándéka vezérelte – igaz, a bécsi világkiállításon történt tényleges vásárlás már vegyesebb képet mutat, hiszen a válogatásba számos kortárs (azaz historizáló) és antik alkotás is belekerült. A nagy bevásárlást az országgyűlés által elkülönített ötvenezer forintos keretből az Országos Iparegyesület és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat „100-as vegyes bizottságának” élén Keleti Károly felügyelte, s az akkor mindössze húszesztendős Pulszky Károly (múzeumunk első őre) valósította meg Bécsben. A velencei Antonio Salviati muranói manufaktúrájából és a bécsi Lobmeyr-gyárból származó nagy számú üvegtárgy mellett ekkor kerültek múzeumunkba Vilhelm Christesen dán ékszerész népvándorlás-kori motívumokkal díszített fémmunkái, a reneszánsz fafaragóművészet felújításán fáradozó firenzei Frullini Luigi finom faragású bútor-betétlapjai, az ötvös és zománcművész Emile Philippe díjnyertes zománcdíszítésű írómappája, vagy éppen az Émile Galléra is ható francia üvegművész, Philippe-Joseph Brocard iszlám mecsetlámpák által inspirált munkái. Szintén ekkori beszerzés a Monarchia egyik legnagyobb és legismertebb szőnyeg- és bútorszövetgyára, a Philipp Haas & Söhne által készített, 14. századi szövetet imitáló selyemszövetek.

Számunkra ezek a minták jelképezik a leginkább egy formálódó világváros és polgárai nagyratörő terveit. Ha idáig eljutottak a cikkben, kattintsanak galériánkra is: virtuális tárlatunkban azokból a tárgyakból mutatunk válogatást, amelyek a főváros születésének évtizedeiben kerültek gyűjteményünkbe – akár a bécsi világkiállításról, akár hazai műhelyekből.