Egy népszerű anekdota szerint az antikvitás két legnagyobb festőmestere, Zeuxisz és Parrhasziosz egyszer versenyre kelt abban, ki tud élethűbb festményt készíteni. Zeuxisz olyan tökéletes szőlőfürtöt festett, amelyre még a madarak is rákaptak, Parrhasziosz ellenben egy vastag függönyt alkotott, mintha az takarná magát a képet. Zeuxisz vesztére megpróbálta elhúzni a függönyt, s ezzel döntötte el riválisa javára a versenyt, hiszen Parrhasziosz az embert is képes volt átejteni, míg ő csupán a madarakat... Az 1-2. századi római író, id. Plinius által évszázadokkal később megörökített jelenet ma főként a művészettörténészek számára izgalmas, hiszen – a festménynél maradandóbb alkotások, például szobrok és római másolataik analógiájaként – pontosan jól mutatja, hogyan nehezedett rá a valószerűség, a megtévesztő hasonlóság követelménye már az antikvitásban is a művészetre. Az anekdota igen népszerű lett a reneszánsz idejére, mikor szintén a természet élethű követése számított a festői tudás fokmérőjének (főként Giottót és Mantegnát dicsérték ezért), s így hatással volt a perspektivikus ábrázolásra a reneszánsz falfestészetben, sőt a csendéletekre is. Az optikai illúziót keltő ábrázolásmód (francia kifejezéssel: trompe l'oeil) a barokk korra vált technikából önálló irányzattá, szintén főleg a boltozatok és kupolák látszatarchitektúráinak megalkotásakor. A kor nagy festői, mint Caravaggio, Velázquez, Rubens vagy Rembrandt általában mind szívesen éltek az illúziókeltés eszközével. Hasonló imitáló törekvést fedezhetünk fel a 19. századi realizmusban is, igaz, ez utóbbinak nem célja, inkább csak eszköze a megtévesztés.

Ahogy a képzőművészetek közül leginkább a fal-, portré- és csendélet festészetben jelenik meg a trompe l'oeil hatás, úgy az iparművészetben a kerámiaművesség volt a megtévesztés fő terepe. Leggyakrabban a 16. században élt francia kézműves, mérnök és író, Bernard Palissy nevéhez vezetjük vissza az imitáló szándékot, aki arról volt híres, hogy bő másfél évtizeden keresztül kísérletezett a kínai porcelán utánzásával. Domborműszerű díszítéssel ellátott táljai és más kerámiái olyan népszerűek voltak, hogy már saját korában rengeteg másolójuk akadt, s később is hatással voltak például a tatai fajanszmanufaktúrára, vagy a 19. században számos kerámiaműhelyre, mint a viktoriánus majolikát megalkotó brit Minton, vagy éppen a Zsolnay-gyár. Ennek a gyönyörű, „Palissy modorában” készült 1880-as lámpatestnek, amelyet megtévesztésig élethű csigákkal és páfránylevelekkel díszített Zsolnay Júlia dekortervező (a gyárat felvirágoztató Vilmos lánya), például egy Medici Katalin francia királyné számára tervezett kerámia volt az előképe. Az agyag- és mázfajtákkal is előszeretettel kísérletező Zsolnay máskülönben is remek példákat kínál a szemfényvesztésre, hiszen a jellemző magyaros és perzsa stílusú díszítmények mellett előszeretettel merítettek ihletet múzeumi tárgyakból és mintafüzetekből historizáló dísztárgyaik mintakincséhez. Gyűjteményünkben is láthatók itáliai, bizánci, észak-afrikai „szaracén” selyemszövetek, vagy éppen kínai lakkfestést imitáló dekorral készült dísztárgyaik, de találunk a kínálatukban olyan tárgyakat is, amelyek japán fametszetet, drágakövet utánoznak, vagy akár kalapált rézfelületet imitál mázdíszítésük (lásd galériánkat). Ezúttal mégis inkább egy 20-as évekbeli lámpát emelnénk ki a kínálatukból, azért, mert ez mindenekelőtt anyagában mutatja magát teljesen másnak, mint ami: talpdíszítése bronz foglalatot imitál.

Eredetileg valamivel korábban, a 18. század második felében vált divattá az európai porcelánművészetben a különféle technikák és anyagfajták (mint a kínai lakkfestés, a kámeafaragványok, a mozaikképek, az ásványi kőzetek, a kártyalapok és a szalagok) illúziót keltő imitációja, amelynek egy különösen népszerű változata volt a fautánzatú festett díszítmény, annyira, hogy idővel az illúziókeltő dekoráció egy külön válfajává is vált. A francia fajanszművességben már az 1760-as évek óta ismeretes volt ez a technika (a neve is innen eredeztethető: faux bois), amit idővel egyes német műhelyek is átvettek. Gyűjteményünkben a Nymphenburg-i (München) Porcelánmanufaktúrától őrzünk ilyen tárgyakat, egy csészét aljjal, illetve egy kupát. E tárgyak, főként a csésze világos színű, faerezetet és rátűzött metszeteket utánzó, aprólékos bíborlila színű festése magas fokú technikai és művészeti színvonalról vallanak. A csésze régi metszeteket utánzó festése – hiszen így működik a trompe l'oeil – még a papír sérüléseit is a szemfényvesztő pontossággal ábrázolja, ettől lesz olyan élethű. Ezeket a különleges díszítésű tárgyakat – akárcsak a reneszánsz festészetben – a porcelánfestők mesterségbeli tudását fitogtató bravúrdaraboknak tartották, ezért főként díszítő- és reprezentációs céllal készültek.

Nem véletlen, hogy hasonló tárgyakat éppen a tatai fajanszmanufaktúra kínálatában találunk. A Lotharingiai Ferenc által indított holicsi fajanszgyár után gróf Eszterházy József alapította 1758-ban az ország második fajanszmanufaktúráját Tatán. A fajansz széles rétegek számára próbálta pótolni és utánozni a porcelánt, s így a főúri asztalokra kerülő, kincset érő meisseni (majd bécsi) porcelán helyett a nemesség és a városi polgárság inkább ón- és fajanszedényeket használt. Ezek az áruk bizonyos értelemben már ekkor becsapták tulajdonosaikat, hiszen a porcelán edénytípusait, díszítésének módját, mintáit is átvették. A holicsi és tatai fajansz formakincse és díszítésmódja a virágzó európai manufaktúrákból, elzászi és német gyárakból, Strassburgból nyerte inspirációit az ide vándorolt mesterek közvetítésével, s a későbbi fajanszgyárak már az ő termékeiket követték. Az itt látható, faerezetet imitáló, kártyalapokkal és rézmetszetekkel díszített kávéskanna például a tatai manufaktúra jellegzetes terméke, melyek dekorjához a lotaringiai Nidervillerben működő fajanszgyár termékei szolgálhattak előképül. Ismertek még a tatai műhely élethű folyami rákokkal díszített tányérjai, zöldségeket, gyümölcsöket, és madarakat imitáló edényei, vagy éppen spárgakötegnek tűnő mártásos tálja – amelyhez hasonlót éppen a holcsi manufaktúrában érdemes keresni.

Talán ezeken a példákon keresztül már közelebb jutottunk az eredeti kérdéshez, miért álcázzák magukat másnak egyes iparművészeti remekeink. A valóságábrázolás antik eredetű (legteljesebben Arisztotelész Poétikájában kifejtett) igénye mellett legalább ilyen fontos az a bizonyos trompe l'oeil, a játékos megtévesztés szándéka, amely a maga reneszánsz gyökereivel évszázadokon át a mesterségbeli tudás fokmérője volt úgy a képző, mint az iparművészetben. Lehet az utánzás, mímelés oka egyfajta historizáló szándék is, mint amire a Zsolnay esetében hoztunk példákat, vagy amit a híres bécsi bútorgyár, a Philipp Haas & Söhne 14. századi szövetet imitáló selymeinél láthatunk, de legalább ilyen lényeges, amit Bernard Palissynál, a holicsi és a tatai fajanszgyárnál, és később a századfordulós iparművészetnél is tapasztalhatunk: egy drága termék olcsóbb, az eredetihez megtévesztésig hasonló, de tömegek számára elérhető alternatíváját kínálni. Így imitálja a fajansz a porcelánt, a 19. század végi herendi a meissenit, vagy, hogy egy teljesen eltérő példát mutassunk: hasonló okból álcázhatja magát elefántcsontnak ez a szép műanyag legyező...

Galériánkban további hamis barátokat is mutatunk, tartsanak velünk!