Fényárban úszó forgatag, mézeskalács, forralt bor, kórusok és kézműves csecsebecsék – ezúttal az adventi időszak jellegzetes utcaünnepe, a békebeli hangulatú fővárosi karácsonyi vásárok nyomába eredtünk. Vegyenek magukhoz egy bögre forró italt, ezúttal is mesélnek tárgyaink.

Használati tárgyaink többsége még vásárfia volt abban a korszakban, ahonnét a karácsonyi vásártartás szokása ered, amely ebben az értelemben hosszú ideig inkább ajándékpiacnak számított, mintsem pusztán szórakoztató felfordulásnak. Igaz, a szánkózás, a hógolyózás és a korcsolyázás, az utcai zenélés, az ünnep előtti közös éneklés és szerenádadás, vagy éppen a korzózás és a forraltboros mulatság már ekkoriban is dívott karácsony előtt, csak nem kapcsolódott ilyen szervesen a bazári körülményekhez. A vásározás fénykorában indult e történet, a 19. század első harmadában, mikor a mindennapi piacok, a heti rendszerességű kisebb, illetve a nagy éves vásárok (a József-, Medárd-, János- és Lipót-naphoz kötött hatnapos forgatagok) már akkora forgalmat bonyolítottak Pesten, hogy a város szinte állandó piaccá alakult, s vonzása országosból regionálissá vált.

Az éves vásárok már az előző században túlnőtték a régi Pest határait, az állatpiac például fokozatosan kiszorult a Duna-partról a városfalakon kívülre, a nagyobb vásárterek közti útvonalak pedig, mint a mai Kiskörút és Rákóczi út, tematikus utcákká alakultak ilyenkor – amihez hasonlót jó száz évvel később Redő Ferenc festőművész is megörökített ezen a falikárpiton. Az akkori Kerepesi út végén bőrárut és textiliát árultak, fazekasterméket, háztartási cikket és faárut pedig inkább átellenben, a folyóparton volt érdemes keresni. Az Újvásártér, a mai Erzsébet tér az élelmiszerárusok terepe volt, de a közelben voltak fellelhetők a pékek, pipások, könyvesek szekciói is, míg délebbre, a Múzeum környékén a ruhaneműtől a szerszámokig szinte mindent kínáltak a tízezrével idesereglő árusok. A forgalmat, főként a Medárd-napi vásáron, az akár nagy távolságból érkező, szintén nagyszámú lelkes érdeklődők mellett fuvarosok, lacikonyhások, mozgóárusok, mutatványosok gyarapították.

Tulajdonképpen nem is a karácsonyi utcaünnepek eredete a kérdés, hiszen a reformkorra az egész város egy hatalmas kirakodóvásárrá vált, s az advent máskülönben is emelkedett időszaknak számított a szentestével megkoronázva. Sokkal inkább az az érdekes, hogyan találkozott e kettő: a kereskedelem és az ünnep. Mert, ahogy azt már említettük, a kiegyezés környékéig a bevásárlás javát még a nyitott piacokon bonyolították le a pestiek, így a karácsonyi vásárok lényegében időszakos igényekre épülő ajándékpiacnak indultak. Az évvégi ünnepek vallási, érzelmi tartalma mellett eleinte csak mellékszál volt az ajándékozás, a gyerekeket édességgel, gyümölccsel lepték meg ilyenkor még a 19. század elején is. A század első harmadában kezdett csak játékot hozni a Jézuska, abban az időszakban, amikor bécsi mintára a karácsonyfa-állítás szokása is megjelent tehetősebb körökben.

Konkrét évszámhoz is köthető ez utóbbi jelenség, hiszen a protestáns északi német szokást a mélyen vallásos, katolikus Ferenc császár tette elfogadottá akkor, mikor egy kedves családi élmény hatására 1817-től fát állíttatott a Hofburgban. A 20-as évekre már a magyar főúri szalonokban is megjelent a feldíszített karácsonyfa (Podmaniczky Frigyes báró említi a legkorábbi példát rá), s a szokás olyan rohamosan terjedt tovább polgári körökben, hogy az 1860-as évektől már fenyőerdővé változtatták a faárusok a pesti karácsonyi vásárokat – gyakran a Duna befagyott, fűrészporral felszórt jegén tárolva a készleteket. Gyűjteményünkben jelentős számú karácsonyfadíszt találunk már a század utolsó harmadából, állatok, jellegzetesen ajándéknak szánt használati tárgyak, vallási szimbólumok miniatürizált változatait, s persze rengeteg gyertyatartó díszt. Vásárfiaként már ezekhez hasonló portéka is megjelenhetett a század derekán kialakult, jellegzetes pesti karácsonyi vásáron a régi Városháza előtt, a mai Erzsébet híd felhajtója környékén. Az eleinte Luca napja után, később már az advent elején megjelenő piac – szerepét tekintve – a mai plázákkal vetekedhetett: a játékoktól a gyerekholmin és az ünnepi vacsora alapanyagain át a fenyőfáig mindent egy helyen szerezhettek be a szerencsések.

A hangulat szinte Dickens-regénybe illő lehetett! A gyertyákkal, mécsesekkel megvilágított bódék között parázzsal teli fazekak izzottak, azoknál melegedtek az árusok és a kofák, s a rengeteg fény és illat, játék, édesség, látványosság szinte mágnesként vonzotta a város szegényeit is. A békebeli hangulatú, kortárs karácsonyi vásárok tulajdonképpen ma is ezt a látványvilágot mímelik. Azzal a különbséggel, hogy a 19. század közepén még valóban az ehhez hasonló téli piacokon szerezték be a szülők a fa alá valót – csak később, a városegyesítés után szoktak át a vásárlók tömegesen a boltokba. Mivel az ajándékozás hosszú ideig a gyerekekre korlátozódott, elsősorban játékokat kerestek itt, a fiúknak kardot, dobot, csákót, játéklovat, a lányoknak babát és bababútort, játék edénykészleteket. Bár békebelinek többnyire a kiegyezés utáni időszakot címkézzük, a karácsonyfa árnyékában töltött, meghitt családi ünnep sokkal inkább reformkori eredetű, a század derekán jött divatba. A gyűjteményünkben is szép számmal őrzött gyerekjátékok, a bababútorok és miniatürizált használati tárgyak, vagy a felhúzható játékszekerek és babák már jellemzően ilyen kulisszák között, karácsonyi ajándékként kerültek a tulajdonosaikhoz.

A mézeskalács figurák, csakúgy mint a medvecukor és a diákcsemege már ekkor a vásár jellegzetes termékei voltak, s a korban még újdonságnak számító forró italok, mint a kávé, tea, a forrócsoki macerás, folytonos kevergetés mellett fogyasztható elődje, vagy éppen a századok óta népszerű fűszeres forralt bor és a puncs is felbukkanhattak a kínálatban. Pontosabban, a fényes főúri szalonokban terjedő divatos ínyencségek fogyasztását ekkor engedték meg maguknak az egyszerű polgárok (s ez a kereslet tükröződött a vásári kínálatban), akik a korabeli sajtótudósítások szerint már ekkoriban elfogadták, hogy karácsony előtt mélyebben kell a pénztárcába nyúlni, mint az év többi időszakában. A beszámolók, főként a Vasárnapi Újság rendszeres karácsonyi riportjai egyébként már a század közepétől felhívták a figyelmet az ünnep elüzletiesedésének veszélyére, a századfordulóig azonban inkább még a meghitt hangulat dominált a beszámolókban.

„Ennek a vígsága egészen másnemű, zajtalanabb, szelídebb, családiasabb, majdnem azt mondom: szentebb. Itt muzsikaszó nincs, pecsenyés-sátor, meg lacikonyha sincs, sarkantyú-pengés meg héjje-hujja sincs, részeg ember sem találkozik, - mégis minden arc mosolyog, minden szem ragyog, minden ajk cseveg vidám jó kedvében” – olvasható a lap gyakran idézett, 1871-es emelkedett hangvételű cikkében. A századvégi „christkindlmarkt” jellegében már valóban hasonlíthatott a maiakra, hiszen a játékboltok, ajándékkereskedések tömeges megjelenésével ekkortól veszített kereskedelmi hangsúlyából, s kezdett utcaünneppé alakulni a karácsonyi vásár. Tény ugyanakkor – mert ilyen a gyűjtőszenvedély, és nyomában a múzeumi gyarapítás –, hogy sátorfát és forraltboros kondért keveset, drága portékát annál inkább tudunk mutatni az említett korszakokból. Azok a míves teás-, kávés-, forrócsokis és puncsos készletek, amelyek nagy számban megtalálhatók gyűjteményünkben, inkább a divatjelenségek forrásául számító főúri háztartások berendezését képezték, s az ő téli fogyasztási szokásaikról árulkodnak – ezekhez hasonlók inkább vásárfiaként, mint vásári berendezésként bukkanhattak fel az ünnepi forgatagban.

Meglepő egyébként, hogy a békebeli korokat idéző, kifejezetten hagyományőrző, s így jellemzően kézműves termékeket árusító kortárs adventi vásárok előképe megint csak bécsi lehetett – a rendszerváltás után szinte önálló turizmus épült a bécsi vásárok egynapos látogatására. Annak ellenére tehát, hogy a mai forgatag minden előképe ismert volt már a 19. századi Magyarországon is, a divat formáló hatása éppen ugyanúgy működik ma, mint az elmúlt századokban: a schönbrunni karácsonyi vásár népszerűsége is hozzájárult ahhoz, hogy elfeledett hagyományainkat újra felidézzük. Külön galéria helyett ezúttal tehát azt javasoljuk, ha nem hűlt még ki az ital, személyesen keressék a hazai városok terein a 19. századot megidéző, karácsonyi hangulatot!