Bőséghozó újévi sültként kezdte pályafutását, s fokozatosan vált a véletlen szerencse egyik legismertebb jelképévé a malac. Nem kellett mélyre túrni gyűjteményünkben ahhoz, hogy biztosan állíthassuk, nekünk aztán tényleg malacunk van! Össze is válogattunk belőle egy kisebb kondára valót – tartsanak velünk, legyen szerencséjük önöknek is!

Bőséget és szerencsét hozó szilveszteri babonáink között kitüntetett szerepe van a sültmalacnak. Társaival, a pénzt jelképező lencsével és a ritkaságnak számító négylevelű lóherével ellentétben szimbóluma azonban valamivel bonyolultabb. Elöljáróban annyit: a népi hiedelem szerint a malac kitúrja nekünk a szerencsét. De hogy mióta van szükségünk éppen az évkezdetkor a szerencsére, hogyan ünnepeljünk, és tulajdonképpen mikor is kezdődik az újév? Miként lett vidáman pezsgőző, kalapos malacka a szilveszteri sültből, és mit keres a nyakában a piros masni?

Kortárs ünnepeink egyik közös, s különös jellemzője, hogy ártatlannak tűnő szimbólumrendszerük évezredek hiedelmeit rejtheti magában. Nem kell sokat kutakodni ahhoz, hogy a cuki húsvéti nyuszi, a pirospozsgás mikulás vagy éppen a rózsaszín szerencsemalac levesse kommerciális köpenyét, s felfedezzük alatta a népi babonát, benne a középkori vallási hiedelmet, s még mélyebben a pogány vagy éppen antik eredetű rítusokat. A századfordulós karácsonyfadíszek például azért is állandó kedvenceink, mert hűen árulkodnak az egyik legutóbbi jelentésátalakulásról. Nevezhetnénk ezt a jelentés-elszakadás időszakának is, hiszen ekkoriban indult, hogy az adventtől a vízkeresztig tartó, gazdag téli ünnepkör jelképei kezdtek egy csokorban megjelenni a formálódó városi tömegkultúrában, s a hagyományainktól való természetes, vagy a későbbi ideológiai célzatú erőltetett eltávolodás eredményeként néhány emberöltő leforgása alatt számos elemük el is veszítette eredeti jelentését. Karácsonyfadísz-gyűjteményünk tanúsága szerint a századforduló környékén például már békésen megfért egymás mellett a lovasszánon repülő mikulás, az angyalka vagy éppen a kismalac figurája a fenyőfán, s a kínálatot a gazdagság szimbólumaiként háziállatokat, míves használati tárgyakat mintázó díszek gazdagították.

Az említett ünnepkör újévi eleme részben valóban antik eredetű. A római mitológia ma már csak kétarcúként ismert, de eredetileg a kezdet és a vég védőszellemének szerepét betöltő Janus istenéhez kapcsolódik, őt ünnepelték kicsapongással, jókívánságokkal, ajándékokkal a róla elnevezett hónap első napján. A római újév a Julius Caesar-féle naptárreform után került január elsejére, amit bő másfélezer évvel később a XIII. Gergely pápa nevéhez kötődő újabb naptárreform lényegében megerősített, hiszen a középkorban még többféle évszámítás volt szokásban, leggyakrabban december 25-étől vagy március 25-étől (Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe) számították az új esztendőt. Máskülönben éppen a pogány ünnep ellensúlyozására tette erre a napra az egyház a szent előbőr, azaz Jézus körülmetélésének (Circumcisio Christi) ünnepét, hiszen ez – ahogy Lukács evangéliuma is megemlíti – a zsidó vallási törvénynek szerint a születést követő nyolcadik napra, Jézus esetében éppen január elsejére esik. Aki érti a csíziót, hogy egy kicsit nyelvészkedjünk, nos eredeti jelentésében az éppen a Circumcisio ünnepével induló Gergely-naptárat ismeri.

 

Ez utóbbi naptár szerint I. Szilveszter pápa 335-ben bekövetkezett halála december 31-ére esett, az ő ünnepe miatt nevezzük tehát ma szilveszternek az évfordulós ünnepet. Igaz, az óévet búcsúztató szilveszter napja és az újév ünneplése máig különválik a köztudatban, a jellemző újévi rítusokat ma már gyakran az előző éjjelen gyakoroljuk – ahogyan egy átbulizott, „malaccal teljes” éjszakán a valóságban is összemosódik e két nap. Az évvégi zajos mulatságok az ókori szaturnáliákból eredeztethetők, a lakomázásnak, lármázásnak, dorbézolásnak tehát ugyanúgy antik előképe lehet, mint az újév napjához kapcsolódó jókívánságoknak. Tulajdonképpen a petárdázás, a tűzijáték is Szaturnusz ünnepének kései megidézése, hiszen a téltemetéssel (például az óévet jelképező bábuk elásásával, elégetésével), a szerelmi-, halál- és időjóslásokkal együtt a gonosz szellemeket űző zajkeltés, kolompolás is az Európa-szerte ismert évzáró rítusok állandó eleme maradt.

No de ne szárnyaljunk ilyen messze a malactól, mert ha a szerencsehozó kisállat nyomát kutatjuk, ahogy említettük, a ma már gyakran szilveszter éjszakára előrehozott, de eredetileg újévi rítusok között érdemes keresgélnünk. Az már az egészen korai, 13. századi oklevelekből tudható, hogy az itáliai eredetű újévi jókívánságok és ajándékozások szokása a középkori Magyarországon is dívott, így még a századforduló táján is ismert volt például, hogy ki-ki a mestersége szerszámait ajánlja fel ilyenkor urának egyfajta jókívánságként. Az ilyenkor jellemző jósló, varázsló hiedelmek közé tartozott az is, hogy minden korban igyekeztek bőségre utaló ételeket tenni újévkor az asztalra – ennek mai formája például a pénzre emlékeztető lencse. Igaz, nem lehetett könnyű éppen a disznónak bekerülnie az újévi menübe, hiszen a vadkan sokáig a gonosz jelképe volt, s háziasított társa sok vonatkozásban tisztátalannak számított még azokban a kultúrkörökben is, amelyeknek máskülönben szerepelt az étlapján a sertéshús. A disznóval kapcsolatos számos hiedelem között – melyek elsősorban az állat egészségére, szaporaságára, hasznára vonatkoznak – szerepel azonban az a szerencsés, bőségre utaló tulajdonsága is, miszerint képes mindent felfalni és hasznosítani.

Az újévi malacevés hagyományát számos további babona erősítette. Mivel úgy tartották, a szárnyasok elkaparják a szerencsét, a halak elúsznak, a vadak elszaladnak vele, az év első napján ezért inkább a lassú járású malac húsát volt javallott fogyasztani. Szintén az állat szerencsére utaló tulajdonsága, hogy soha nem mozog hátrafelé, így tehát az előrejutást jelképezi. Szokták mondani, a malac kitúrja a szerencsét a fogyasztója számára, de nyilván számít az is, hogy kövér, zsíros húsa – nem is beszélve az állat korai leöléséről – eleve a jólétre utal. Idővel az is kialakult, melyek a malac legszerencsésebb testrészei, úgymint a köröm, a csülök, a farok és a fül. Az alapanyagok ismeretében kész csoda, hogy nem a kocsonya lett a szerencse jelképe..., amely máskülönben a sertésvirslivel együtt később szintén jellemző szilveszteri étellé lett. Persze, azon sokkal furábban mutatna a piros szalag, amelyet a néphiedelem szerint eredetileg a disznóólra kötöttek a rontás megelőzése érdekében, de később, a szerencsehozó malacka ugyanolyan jellemző kísérőelemévé vált, mint például a szájába helyezett négylevelű lóhere.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a századforduló után ugyan a sültmalacevés szokása is megmaradt, de bőségvarázsló, szerencsehozó tulajdonsága mégis önálló életre kelt, hiszen idővel részben a szerencsejátékok, részben a szilveszter jelképévé vált. A húsvéti nyúlhoz és a mikuláshoz hasonlóan cukivá uniformizált malacka ábrázolásával a húszas-harmincas évektől találkozhatunk a legkorábban gyűjteményünkben. Jellemzően kisplasztikákon, díszeken, s mindenekelőtt alkalmi újévi üdvözlőkártyákon jelenik meg alakja, gyakran az említett négylevelű lóherével és piros masnival együtt. Az újévi szerencsemalac bizonyos értelemben a szilveszterkor dorbézoló ember tulajdonságait is magára vette, gyakran ábrázolják kiöltözve, kalapban, pezsgővel a kezében.

Galériánkban további malacos dísztárgyakat, üdvözlőkártyákat láthatnak – ezekkel kívánunk szerencsében gazdag újévet minden olvasónknak!