Hagyományosan a mulatságok, ismerkedések, sőt, lakodalmak ideje volt a farsangi szezon – említettük múlt heti cikkünkben. Kutatás közben feltűnően sok esküvői tárgyra, vicces poharakra, gyönyörű ruhákra, díszes kelengyeládákra akadtunk – a házasságok történetéről mesélve ma ezekből mutatunk be válogatást. Elő a zsebkendőket, tartsanak velünk!

Távoli felmenőink személyes élettörténetei mai szemmel nézve gyakran érdekházasságok láncolatának tűnhetnek. Elég azonban két évszázadot visszautaznunk a múltba ahhoz, hogy így megsajnált eleink értetlenül álljanak mindezen fogalmak előtt. A szerelmi frigy ugyan korábban sem volt ismeretlen fogalom, a múlékony érzelmeket azonban ritkán tartották megbízható családi alapnak. A házasságok többsége egészen a századfordulóig gazdasági megfontolások alapján köttetett, s a szerelemnek inkább csak az esküvői szimbolikában volt helye. Ebben a gyakorlatban gyökerezik, hogy az elköteleződés még a legutóbbi évtizedekben is olyan erős társadalmi elvárásnak számított, hogy szinte automatikusan kudarcos sorsúnak, vénlánynak és agglegénynek bélyegeztük az egyedülállókat.

A hétköznapok történetének kutatója, Fónagy Zoltán mutat rá egy cikkében, hogy mennyire modern fogalom a boldogsághoz való jog. Korábban nem igazán okozott konfliktusokat az érdekházasság, mivel a fiatalok ebbe az értékrendbe nőttek bele, ezt szem előtt tartva alakították kapcsolataikat.

Szerinte a romantika irodalma, s később a 20. századi tömegkultúra leghatékonyabb fegyvere, a film vezetett a szerelem ideáljának győzelméhez, no és persze az a polgárosodással induló mentalitástörténeti változás, mikor a közösségközpontú gondolkodás helyett az individualizmusra, az egyéni boldogságra helyeződött a hangsúly. Szívük vagy szüleik parancsát követve, mindenesetre hagyományosan ebben az időszakban, farsang heteiben kötelezték el magukat a fiatalok, maguk mögött hagyva a felelőtlennek vélt szerelmes éveket. Mivel hamvazószerda, a böjt kezdete után már nem tarthattak menyegzőt, rendszerint ezekben a hetekben köttettek meg a sorsdöntő ismeretségek a bálokon, akárcsak az eljegyzések, és ekkor rendezték a legtöbb lakodalmat is. Emeljük hát poharunkat az ifjú párra, s kezdjük rögtön azzal, hogy vajon milyen pohárból koccintottak a jegyesek?

Beugratós kérdés volt, hasonló ahhoz, amilyet a legenda szerint egy Kunigunda nevű, nemesi származású, nürnbergi leány apja eszelt ki azzal a céllal, hogy megóvja gyermekét egy nincstelen mesteremberrel kötött házasságtól. Azt mondta, csak akkor lesz esküvő, ha az ötvösnek sikerül egy olyan edényt készítenie, amelyből ketten ihatnak egyszerre anélkül, hogy egy csepp is kárba veszne az italból! Úgy tartják, innét származik a 16-17. század főként német földön népszerű lagzikelléke, a menyasszonypohár (Jungfrauenbecher) ötlete. Az ötvös ugyanis egy lányalakot készített, amelynek bő szoknyája lett az egyik kehely, a lány felemelt kezében tartott, tengely körül forgó vödör pedig a másik – így vált alkalmassá a pohár arra, hogy egyszerre ketten ihassanak belőle. Ma is úgy tartják, hogy annak a párnak, amelyik egy ilyen pohárból iszik, szerelem, hűség és szerencse kíséri az életét.

A reneszánsz korban megjelenő, vicces funkciójú serlegféle valóban Nürnberg környékén volt népszerű, s második virágkorában, a 19. században is főként az itteni, illetve augsburgi ötvös-aranyműves munkák szolgáltak előképéül – még akkor is, ha mondjuk éppen cseh üveggyárban készült a pohár. E tárgytípus egyik rendhagyó, 17. századi nürnbergi darabja még mechanikus szerkezetet is rejt magában: ha felhúzzák, a menyasszony karjai képesek ráfonódni a kiegészítő kehelyre – kész csoda, hogy nem legényfogó pohárként terjedt el e tárgy a köztudatban!

Hasonló divatjelenség volt az eljegyzési násfa is, amely főként a 17. században vált népszerű ajándékká – igaz, a nyakláncon viselhető, pazar díszítésű nászékszereket csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak. Közös jellemzőjük, hogy gazdag, biblikus vagy mitológiai forrású szimbólumrendszerük, mint a szív, a gerlék, Ámor nyila vagy a fiókáit saját vérével tápláló pelikán, szinte mind a szerelemre, illetve a hitvesi hűségre utaltak – még ha, tudjuk jól, realitása legfeljebb az utóbbinak lehetett a kor házasságaiban. A hiedelemmel ellentétben ráadásul nem is feltétlenül női ékszerek voltak ezek. A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és Brandenburgi Katalin eljegyzésére készült alkalmi ékszerből például (ld. illusztrációnkat) egy régi kiállításkatalógus szerint arany változatot adtak a fejedelmi párnak, a könnyebb kidolgozású, ezüst ékszereket pedig – feltehetőleg ilyet őrzött meg gyűjteményünk is – a szűkebb kíséret tagjainak szánhatták. Múzeumunk egyik becses darabja az örök hűség szimbóluma is lehetne: az elsőként 1685-ban leírt „Gállya forma gyöngyös Rubintos, gyémántos Násfa” készítésekor kisebbfajta vagyont érhetett, hiszen a drágakövek korabeli hierarchiájában az a rubin állt az élen, amelyet a szerelem szimbólumaként oly sűrűn alkalmaztak az ékszeren. Nos, a vitorláján átlőtt szívvel díszített, Ámor hajóját formázó, csodálatos ékszer nemcsak a házasságot élte túl, melynek örömére alkották, hanem azt az évszázadokkal későbbi bombatalálatot is, amely az Esterházy-kincsek nagy részét elpusztította.

Persze díszes tárgyakat nemcsak az ifjú pár környezetében volt érdemes keresnünk egy lagzin, hiszen a hozomány csomagolásának legalább ennyire megadták a módját. Igaz, nem éppen a kelengye lehetett a legértékesebb e gazdasági szövetségekben, a házasulandók (vagy éppen a feleség) többnyire vászonneműből álló, ruhákat, lepedőket, abroszokat, törülközőket tartalmazó induló csomagja mégis jelképessé vált. A hozomány e praktikus darabjait ugyanis olyan díszes ládákba rejtették, amelyek maguk is kisebbfajta műremekek, s voltaképp szintén jegyajándéknak számítottak.

Nem csoda, hogy múzeumunk gazdag kelengyeláda-gyűjteményéből nem egy mesterremek, azaz olyan tárgy, amellyel a céhek korában egy asztaloslegény bizonyíthatta mesterré érését. Ennek a gyönyörű, kora 18. századi, ón rozettákkal és girlandokkal díszített kelengyeláda első, nagyszebeni tulajdonosának például feltehetően mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy ilyen ékes ajándékkal lephesse meg szeretett asszonyát. Szokás volt szintén menyasszony- és vőlegényfigurákkal, valamint a szerelem szimbólumaival díszíteni e ládákat – ha éppen nem díszes intarziáikkal emelkedtek ki a hétköznapi bútordarabok közül. Gyűjteményünk egyik tárgyán például a háziasságot megtestesítő Lucretia, valamint az anyai erényeket jelképező Cornélia ókori figurái köszönnek vissza a festett díszeken.

Ha nem is születhet mindenki előkelőnek, hogy rubintos násfákat, aranypoharakat kapjon hozományként, az ember lánya egyszer az életében feltétlenül királynőnek érezheti magát – s ezt mindenekelőtt a menyasszonyi ruhának köszönheti. Ha most habos-babos hófehér történelmi ruhakölteményeket képzelünk magunk elé, valamelyest tévedünk. A fehér ruha romantikus stílusát valóban egy királynő, Viktória alapozta meg, mikor 1840-ben tartott esküvőjén rendhagyó, virágszirmokkal és csipkékkel díszített, fehér szaténból varrt ruhát viselt – s nyomában e szokás csak a századfordulótól vált általánossá a menyasszonyok körében. Korábban divat volt a szerénységet szimbolizáló kékben, illetve a reményt jelképező zöldben házasodni. Paraszti közösségekben pedig, hiszen sokan nem is engedhették meg maguknak az egyetlen alkalomra varrt ruhát, rendszerint fekete, vagy a tájegységre jellemzően díszített, színes ünnepi viseletükben álltak az oltár elé a hajadonok. Gyűjteményünk kétségtelenül egyik legszebb darabja e viselettípusból ez az előbb Esterházy Orsolyának, később Thököly Évának tulajdonított esküvői ruha – amelyet szintén II. világháborús romok alól mentettek ki restaurátoraink. Bármelyikük is viselhette, annyi biztos, Esterházy Pálnak fogadott hűséget az itáliai bársonyból Magyarországon szabott és hímzett, szoknyából és a hozzá tartozó vállfűzőből álló díszruhában, amely a kor szokásai szerint az aktuális nyugat-európai divatot követte, magyar tradíciókat őrző elemekkel. A reneszánsz hagyományokra visszavezethető, tulipánokból, palmettákból, gránátalmából komponált, virágbokrokra emlékeztető díszítéseket eredetileg sötétkék, mára szürkészöld színűre fakult bársonyszoknyára vitték fel a ruha alkotói – bármelyik színt is vesszük alapul, jobban illik a korabeli esküvői hagyományba, mint a fehér.

Ha nem is feltétlenül a szerelem vegykonyhájából indultak távoli felmenőink házasságai, ahogy ez a 40-es évekbeli eljegyzési értesítő is sugallja, az élet e kitüntetett fordulópontjának minden korban, ahogy csak tehették, megadták a módját az egybekelők, s a frigytől gyarapodást remélő családjaik.

Galériánkban azt is megmutatjuk, hogyan – további, a cikkben is említett esküvői tárgyakból, poharakból, ruhákból, kelengyeládákból, meghívókból válogattunk.