Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Ezekben a hetekben rendezik a 24. téli olimpiát Pekingben. Kíváncsiak lettünk, vajon mit mesélnek tárgyaink erről az alig százéves versenysorozatról? A lábszánkós úttörőktől a belvárosi korcsolyahuszárokig rengeteg érdekességre akadtunk. Sál, sapka – tartsanak velünk!

Nem egészen egy évszázaddal ezelőtt, 1924-ben rendezték az első téli olimpiát az „Alpok kapujában”, a francia-olasz-svájci hármas határ közelében található Chamonix-ban. A Mont Blanc lábánál fekvő falu, 18. századi brit utazók ajánlásának köszönhetően, előbb került fel a hegymászók térképére, mint a síelők bakancslistájára. A ma már közel tízezres, Olaszországgal alagúton összekötött turistacentrum – azzal együtt, hogy 1924-ben szintén Franciaországban rendezték a nyári olimpiát – minden olyan feltételnek megfelelt, amely a „téli nemzetközi sporthétként” indult versenyhez szükséges volt: hóbiztos heggyel. És ez nem is olyan kevés, hiszen a játékok szervezői azóta is legalább annyit küzdenek a természettel, mint a versenyzők. Az olimpiának ugyanakkor a kezdetektől volt akkora presztízse, hogy megtartását az aktuális hóhelyzet nem, legfeljebb csak háború hiúsíthatta meg. Még a világgazdasági válságot és az enyhe időjárást nyögő, New York állambeli Lake Placidba is inkább vasúttal hordták a pályára a havat 1932-ben, minthogy vállalják a csúfos bukást.

A sportsikerekben rejlő propagandalehetőség a politikát is korán odavonzotta a nemzetközi versenyekhez. Bizarr furcsaság például, de a magyarok éppen abban a korban szerepeltek eddig a legeredményesebben az olimpián (igaz, a nyári és nem a téli játékokon), mikor a Rákosi-rezsim szovjet mintára centralizálta a sportmozgalmat, bőséges támogatással és totális felügyelettel, no meg erőszakos átigazolásokkal megalapozva a nemzetközi sikereket. Különösen a fociét, hiszen az Aranycsapat is ilyen körülmények között született. Ezt a kiemelkedően sikeres 1952-es, 42 érmet hozó helsinki olimpiát ünnepli Dömötör László ötvösművész itt látható réz jelvénye is. Ő volt az a híres restaurátor, akinek ekkoriban, az iparművészetet is erősen sújtó időkben sikerült megszerveznie múzeumunk ötvös restaurátori szakműhelyét, ahol aztán évtizedeken keresztül állították helyre az Esterházy-kincstár háborúban megsérült műkincsgyűjteményét. A téli olimpia jellemző sportjai – mint az alpesi sí, a műkorcsolya, a bob vagy a jégkorong – azonban korántsem élveztek akkora támogatást, mint mondjuk a foci. Összehasonlításképpen: Helsinkiben 189 sportoló képviselte az országot, míg az ugyanebben az évben Oslóban rendezett téli játékokon, ahonnét egyetlen bronzéremmel ért haza a magyar csapat, mindössze tizenkettő. E kornak mégis szimbóluma lehetne az a masszív síbakancs, amit a főtitkár elvtárs születésnapjára alkotott a Bőrtex Cipő Vállalat – beszédes, ha szétnézünk a hasonló céllal készült tárgyak között. Ezzel aztán lehetett karcolni a havat!

Szórakozásként és versenysportként persze kellően népszerűek voltak már ekkor is a skandináv népektől eltanult téli sportok. A magyar síelés úttörői éppen hatvan évvel korábban a Vérmezőn, valamint egyidőben Kőszegen csatolták fel norvég „lábszánkóikat”. Nyomukban elsőként a sítúrázás szokása terjedt el a természetjárók körében az akkor még magas, hófödte hegyekkel övezett országban. A harmincas évektől, ahogy a síelés kezdte elveszíteni elit sport jellegét, ábrázolása is egyre gyakrabban bukkan fel ex libriseken, újévi üdvözlőkártyákon, alkalmi grafikákon – mint például a székelyudvarhelyi származású templomfestőnek, Márton Lajosnak ezen a síelő gyerekeket ábrázoló kedves rajzán. A század közepére ugyanakkor a vesztes háborúk és területelcsatolások miatt a korábban aktív hazai síélet a Mátrába és a Bükkbe szorult vissza – s nemzetközi sikerekkel kevéssé kecsegtető ágazatként profi űzése is épp csak a megtűrt tevékenység maradt. A korcsolyázás jóval általánosabb szórakozásnak számított idehaza – talán népszerűbb is volt a századelőn, mint manapság. A Kresz Géza és társai alapította Pesti Korcsolyázó Egylet például már a kiegyezés környékén bálokkal, mulatságokkal népszerűsítette a korábban illetlennek tartott sportot. 1870-ben megnyílt Európa legrégebbi – ma is működő – szabadtéri jégpályája a Városligeti-tavon, és ugyanilyen népszerű korcsolyaterep volt a befagyott Duna mellett a mai Széll Kálmán tér területén működő téglavető üzem bányatava, amely bár hivatalosan csak a század végén vált jégpályává, már a 70-es évektől használták erre a célra is.

A szintén skandináv eredetű korcsolyázás a síeléshez hasonlóan közlekedési eszközként kezdte pályafutását, és idővel különösen Hollandiában vált népszerűvé, ahol a befagyott csatornákon előszeretettel csúszkáltak szórakozásból is a cipőikhez erősített csontokon a fiatalok. A szabadidős és versenyszerű korcsolyázás divatja innét terjedt el a kontinensen a 18-19. században, amely a sportág és egyben a korcsolyák gyors fejlődésének időszaka is volt. Ha önök most éppen az olimpiai közvetítésben csodálják a tripla axeleket, gondoljanak bele, hogy az ugráskombinácó névadója, a norvég Axel Paulsen például nemcsak gyors- és műkorcsolyázóként vált ismertté, hanem az 1880-ban bemutatott, saját készítésű, acélpengéjű korcsolyájával is, amely a mai versenycipők közvetlen elődje. A korcsolyaversenyek Magyarországon is ekkoriban jelentek meg; miután 1871-ben a híres amerikai korcsolyázó, Jackson Haines bemutatta tudását a Városligetben, hirtelen megnőtt a korcsolyázás iránt érdeklődők száma. A sport népszerűségét jól mutatja, hogy 1892-ben, mikor Bély Mihály és Demény Károly elsőként „síelte meg” a Kis-Svábhegyet, rácsodálkozva egy új sportra, már magyar versenyző indult a bécsi műkorcsolya Európa-bajnokságon, melynek három évvel később éppen Budapest adott otthont. Ez a 18. század végéről származó német kisplasztika, amely még a maga sérült állapotában is remekül adja vissza az önfeledt csúszkálás hangulatát, könnyed mozdulatait, olyannyira általános hobbit ábrázol tehát, hogy akár egy 19. századi magyar alkalmi grafikán, vagy éppen egy 17. századi holland festményen is szerepelhetne, mint mondjuk Hendrick Avercamp téli tájképén.

Különös, de mindezen sportok közül talán a legősibb gyökerekkel rendelkező szánkózás vált a legkésőbb versenysporttá. Egy későbbi téli olimpiai helyszínhez kötődik az eredete: a svájci St. Moritzban állítólag a 19. század közepén kezdtek brit turisták szánkóikon csúszkálni a lejtős utcákon. Vad és a helyi polgárok körében nem éppen népszerű versenyeikhez egy leleményes szállodatulaj épített először külön pályát, kevéssel azután, hogy 1883-ban megrendezték az első hivatalos szánkóversenyt is Davosban. A dinamikusan fejlődő sport korán elvált az alkalmazott technikák alapján szánkósportra (talppal előre) és szkeletonra (fejjel előre), a bobosok kiválása miatt ugyanakkor csak későn, 1966-ban válhatott versenyszámmá a téli olimpiákon. Bármelyik csúszástípust is kedveljük, téli versenysportként veszélyes és gyors műfaj ez, ahol – a sílécekhez hasonlóan – kritikusan fontos a sporteszközök gondos kialakítása. Erre az ezredmásodpercekben mérhető precizitásra emlékeztet minket ez a letisztult formavilágú szánkó prototípus, gyűjteményünk egy fiatal darabja is, amellyel Miklósi Ádám formatervező nyerte el a legrangosabb dizájndíjnak számító Red Dot Awardot 2019-ben. Szánkója, a Slē, gyökeresen szakít a sporteszközről kialakított tradicionális képpel: a bútoriparból kölcsönzött réteglemez-hajlítás technikáját ötvözte a skandináv dizájnnal. Semmi dísz, tiszta funkcionalitás, a végeredmény mégis hihetetlenül elegáns lett!

Mint láttuk, a téli sportok többsége a 19. században vált hasznos közlekedési lehetőségből előbb szabadidős tevékenységgé, majd a századfordulóra versenysporttá, melyek köré a húszas évekre épült önálló olimpiai mozgalom. A téli olimpiák népszerűsége azonban sajnos mindig is elmaradt a nyári játékoké mögött. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1986-ban éppen azért ütemezte át a játékok négyéves ciklusát (azelőtt a nyári olimpia évében rendezték a télit is), hogy nagyobb figyelmet kapjon a versenysorozat. Az Albertville-i után két évvel megrendezett, 1994-es lillehammeri olimpia az Egyesült Államokban meg is hozta a várt érdeklődést – igaz, ezért inkább az a botrányos előjáték lehetett a felelős, hogy két nappal az Egyesült Államok műkorcsolya-bajnoksága előtt az olimpikon Nancy Kerrigannek riválisa szándékos térdsérülést okozott... A műkorcsolyázó szerencsére így is ezüsttel térhetett haza az olimpiáról.

Ha kívánhatunk: sportszerűtlen jelenetet keveset, magyar sikereket annál többet szeretnénk még látni az idei téli olimpián. Ha kedvet kaptak az olimpiai relikviákhoz, a közvetítések szüneteiben nézzenek körül galériánkban is!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/465,+Sportol%C3%B3k+a+lejt%C5%91n