Március 8-án ünnepeljük a nemzetközi nőnapot. Miről szól ez az alkalom valójában, és milyen nagy állomások jellemezték a hazai nőjogi mozgalmakat? Tárgyaink segítségével ezúttal erről mesélünk!

Az egyenlő jogokért és lehetőségekért vívott évszázados küzdelmet eleveníti fel eredetileg az a nemzetközi ünnepnap, amelyet a New York-i textil- és konfekcióipari munkásnők 1857-es sztrájkjára emlékezve tartunk minden év március 8-án, a nők napjaként. A munkásmozgalmi gyökerű nemzetközi nőnap ugyan mára sok helyen kiüresedett, és besimult az ajándékozási ünnepek közé, azokra a történelemformáló célokra és politikai, feminista vagy éppen erőszakellenes civil küzdelmekre, melyeknek jelképévé vált, máig érdemes felhívnunk a figyelmet – bár anakronisztikusnak tűnhet, de ha éppen csokor virággal, hát akkor azzal! Mert hiába fogtunk össze, ez a harc még nem a végső – hogy a nőjogi mozgalmak kezdetét idézzük. Amíg a foglalkoztatásban és a bérezésben tovább él a hátrányos megkülönböztetés, amíg az erőszak – legyen az családon belüli, vagy éppen munkahelyi, hiszen ezer formája van – továbbra is napi probléma, addig a kivívott jogegyenlőség üres masni csupán. Ez éppen olyan ellentmondásos, mint a nőnap történetének egyes fordulatai: például, hogy az egyenlő jogokért küzdő munkásmozgalmak dala, az Internacionálé szovjet himnuszként vált ismertté, vagy hogy az ünnep Magyarországon akkor került be a naptárba, mikor inkább férfiasították a hölgyeket, minthogy a valós társadalmi szerepüket elismernék.

Igazságtalanság volna ugyanakkor az egyenjogúságért folytatott küzdelmet ebből a nézőpontból megítélni. A magyar nőjogi mozgalmaknak messze, a 17. századig nyúlnak vissza a gyökerei, a női szerepek és jogok ekkoriban kezdtek a közbeszéd tárgyává válni. Leginkább a hazai nőnevelés úttörői, Karacs Teréz és Teleki Blanka jeleskedett e téren. Előbbi fogalmazta meg elsőként az 1820-as években (nagyjából akkor, mikor Andreas Geiger a képen látható bécsi, biedermeier női viseletet megörökítette), hogy azonos oktatás mellett a nők a férfiakéval egyenértékű teljesítményre lennének képesek a politika, a tudományok és a művészetek terén. Teleki Blanka pedig a főúri lányoknak alapított iskolája 1848-as kiáltványában nevezte a nők emberré válása kulcsának az oktatást és a szellemi fejlődést, de korán érvelt a szavazati joguk mellett is. A női választójog kérdését a kiegyezés után különben több alkalommal is tárgyalta az országgyűlés, de más területekkel ellentétben – 1885-ben a hivatalviselést engedélyezték a nők számára, tíz évre rá az egyetemek kapui nyíltak meg előttük – általánosan csak 1945-ben valósulhatott meg e lépés. Az ezt előkészítő korszakot idézi a később Munkácsy-díjjal is kitüntetett festő-grafikus, Herman Lipót itt látható ex librise is, amely a feminista mozgalom korai megjelenéséről tanúskodik Magyarországon – alig négy évvel a hazai Feministák Egyesület 1904-es megalapítása után már egy „feminista könyvtárhoz” készült e művészi pecsét.

„Úgy látszik, mi még mindig ott állunk, hogy a testi erőt tartjuk jogforrásnak” – kesergett Kállay Ödön képviselő 150 évvel ezelőtt a női szavazati jog hiányán az ügy élharcosát, Majoros Istvánt támogató felszólalásában. Utóbbi képviselő a honatyák helyett ekkor még csak az élclapok figyelmét vonta magára, hiszen vele együtt a választójog kiterjesztésének ötlete is évtizedekre kikopott a parlamentből. A nők számára hozzáférhető oktatás hiányosságai hívták életre a századfordulóra azt a hazai nőjogi mozgalmat is, amely végső soron újra a szavazati jogot állította a célkeresztjébe – a Glücklich Vilma vezette Feministák Egyesülete már 1913-ban nemzetközi találkozót szervezett a témában Budapesten. A hölgyek végül a Károlyi-kormány alatt, 1918-ban nyertek részleges szavazati jogot, de az e törvények szerinti 1919-es választásokat a proletárdiktatúra létrejötte megakadályozta. Külön megalázó volt ebben a bizonyos néptörvényben, hogy a 24 év feletti, legalább 6 elemit végzett, írni-olvasni tudó nőkre korlátozta a voksolás lehetőségét, míg a férfiaknál nem szerepelt ilyen szigorú kitétel. Ahogy Johann Georg Geiger bécsi mester aranyozott fából készült asztali órája is bizonyítja, utoljára a 19. század közepén, második felében volt divat olvasó nőalakkal díszíteni tárgyakat, hiszen az írástudás általános elterjedésével fokozatosan értelmét vesztette ez a 17. század óta kedvelt – eredetileg az ábrázolt megrendelő rangját jelezni hivatott – beállítás.

Különös módon 1945-re, amikor a nők valóban elnyerték a férfiakkal egyenlő általános választójogot, addigra már valójában kiüresedett, formálissá vált maga a választás intézménye is. A feminista szervezetek vezetői már a Horthy-korszakban emigrációba kényszerültek, s helyüket a hagyományos, alárendelt női szerepet propagáló, háborúpárti nőszervezetek vették át. Miközben az első világháború hatására egyre inkább felértékelődött a női munka társadalmi szerepe, a századelőn megfogalmazott jogegyenlőség kérdése újabb évtizedekre a háttérbe szorult. A modernitás és az idejemúlt ideológia furcsa együttesét számunkra leginkább ez a gyönyörű női díszmagyar együtteshez készült mente szimbolizálja, amelyet egy kifejezetten modern gondolkodású, liberális szabadelvű családba született ruha- és jelmeztervező, néprajzkutató, az első magyar filmrendezőnőként is jegyzett Tüdős Klára készített a Corvin Áruház számára. A falukutató és később a református nőszövetségi mozgalmakban egyaránt aktív tervező paraszthímzéssel, szőttesekkel díszített ruhákat forgalmazott belvárosi divatszalonjában a 30-as évek végén, állítólag még a kormányzóné is szívesen rendelt tőle ruhákat. A világháború idején ugyanakkor arról vált híressé, hogy svéd misszióval együttműködve adott menedéket számos üldözöttnek. Az 50-es években kitelepítették, csak évtizedekkel később kezdték újra elismerni tevékenységét.

Ahogy írásunk elején is említettük, a Rákosi-korban, 1948-ban került csak be a naptárunkba a március 8-i nemzetközi nőnap. Ehhez hasonlóan, szintén több évtizedes késéssel, 1945 után kezdtek sorra megszületni azok a jogszabályok is, amelyeket a korábbi liberális feminista vagy a szociáldemokrata nőmozgalmak követeltek, így például az egyetemek korlátozás nélküli megnyitása a nők előtt, a nemek közötti diszkrimináció megszüntetése az egyes szakmákban vagy éppen a családjogi reform és a gyermeknevelési pótlék szabályozása. Valódi esélyegyenlőségről ugyanakkor ekkor még szó sem volt, a nők emancipációját a kommunizmus a saját alakjára szabta, s annak tartalmát is inkább a foglalkoztatáspolitikai igények diktálták, mint valamiféle józan belátás. A cikkünk elején bemutatott illusztráció megint csak jól jellemzi ezt a kort – a gyapotszedéshez tervezett női munkaruha is arról árulkodik, hogy inkább a nők „férfiasítása” jellemezte a korszakot, mint valódi társadalmi szerepük felismerése, hosszú évtizedekre másodlagos pozícióba kényszerítve ezzel a női munkavállalókat. Szintén fájó, hogy ez a „szocialista feminizmus” a nők munkába állításával egyidejűleg meg sem próbálta megkérdőjelezni a nő és férfi közötti hagyományos otthoni munkamegosztást – amely a nőket hosszú ideig kettős szerepbe kényszerítette, míg a férfiak szegényebbek maradtak eggyel, hiszen csak a rendszerváltás után jött divatba például az apaság tudatos megélése is.

Ez a harc még nem a végső – említettük a cikkünk elején. Ugyan sok területen jóval felvilágosultabbá és egyenlőbbé vált mára a magyar társadalom, s a nőjogi szervezetek is inkább a bántalmazás, az erőszak elleni tiltakozásuknak adnak hangot ezen a napon, de ha komolyan vesszük azokat a törekvéseket, amelyek a március 8-ai ünnephez vezettek, nem igazán dőlhetünk hátra. Ez a nap számunkra leginkább a társadalmi egyenlőség eszményére és az ezért küzdő mozgalmakra hívja fel a figyelmet. Furcsamód, amíg a „nők napjaként” ünnepeljük, keveset teszünk e célokért, ugyanakkor, ha az egyenlőségért küzdünk, el kell fogadnunk, hogy az bizony mindenkit megillet. Virágozzék hát március 8-án továbbra is ezer virág!