Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Szeretik a családregényeket? A történelem generációkba fonódását, a különös sorsokat? Olyan művészpárokról mesélünk ezúttal, akik külön-külön is elismert alkotók voltak, de közös történetük csak az igazán regénybe illő – elő a zsebkendőkkel, kalandozzanak ma is velünk!

Zsolnay Júlia és Sikorski Tádé találkozása a lengyel-magyar művészbarátság mesés példája, s bár száznegyven év távlatából nehéz ezt megítélni, de az történelmi tény: több volt barátságnál. A nemesi ifjú már reményteli bécsi építésznek számított (a Ringstraße „főépítésze”, Carl von Hasenauer mellett dolgozott), mikor honfitársa, Dzieduszycki gróf támogatásával 1882-ben egy rövidnek tervezett tanulmányút során elvetődött az akkoriban elhíresülő Zsolnayba is. „A gyár és Julie olyan lebilincselő hatást gyakoroltak rá, hogy elhagyta a trieszti kiállítás megtekintését és három hetet töltött Pécsett” – olvassuk az iparművészettel kacérkodó lengyel építész és a pécsi gyáralapító lánya, a modern gondolkodású festőművésznő románcának emlékét Tolvaly Ferenc regényében. Kevéssel a Zsolnay és a hazai szecesszió szárnyalása előtt járunk, s a három hétből egy teljes közös élet lett. A gubbiói kerámiák alapján reprodukált, fémes fényű eozin-máz megalkotásával, a Mátyás-templomtól a kecskeméti Városházáig országszerte megcsodálható építészeti kerámiáival, no és a századvég világkiállításain sűrűn díjazott, magyaros és perzsa mintás díszkerámiáival éppen abban a korban vált világhírűvé a manufaktúra, mikor a Zsolnay JúliaSikorski Tádé házaspár ott alkotott. A feleség dekorterveivel és festett díszítményeivel, a férj művészeti vezetése és az építészeti kerámiagyártás irányítása révén járult hozzá az aranykorhoz.

Gazdag életművükből nehéz is válogatni. Talán a perzsa dekoros porcelánfajanszokat vagy éppen ezt a vízililiomos díszítésű vázát emelnénk ki Zsolnaytól, míg Sikorski munkásságából a fentebb látható kígyótál mellett a vezetése alatt készült, egyszerű csigavonallal díszített csempét, amely a kőbányai Dreher-sörgyár főzőházában is megcsodálható. Sőt, múzeumunk még egy közös alkotásukat is őrzi, egy gyönyörű török korsót! S ha már ilyen romantikus területre tévedtünk, következzen most egy olyan páros, akik szinte minden munkájukat együtt alkották: Nagy Sándor és Kriesch Laura. Munkásságuk az iparművészettől a karikatúrákon, a falképeken át a könyvgrafikákig minden területre kiterjedt (mint láthatják, még sorsjegyet is terveztek, melyen máskülönben Ráth György aláírása is szerepel). Számos alkotásuk ráadásul – főként a meseillusztrációk közül – eleve családi használatra készült. Igaz, Zsolnay Júliával ellentétben Kriesch Laura nem tartozott az emancipált nők közé, egész életét alárendelte férje művészi pályájának. A visszaemlékezések szerint „ő a mindenkori második szólam, aki meg tudja menteni a sérült dallamot”, de ez azért félreérthető.

A halkszavú, de határozott asszony az első rajztanárnők közé tartozott a századfordulón, aki családja tiltása ellenére ment hozzá tíz évvel idősebb mesteréhez. Néhány éves veszprémi tartózkodás után bátyja, Körösfői-Kriesch Aladár hívására költözött férjével Gödöllőre, ahol hármasban alapították a magyar szecesszió „központi iskoláját”, a művésztelepet. „Pici néni és Sándor bácsi” feliratú, egy tőből induló, kétfelé ágazó kopjafával díszített sírjuk és a szintén Gödöllőn található, szeretetközösséget jelképező mellszobruk árulkodik arról, hogy a közös alkotás nem valamiféle hagyományos családmodell eredménye, sokkal inkább művészi filozófiájuk alapja lehetett. Munkáikon alkalmazott, egyetlen jelbe foglalt kalligrafikus szignójukból – attól függően, hogy az N betű bal oldali szárába az S vagy az L betűt írták – még az is kiolvasható, hogy Sándor vagy Laura dolgozott többet az adott darabon. Ez a gyönyörű bőr vadásztáska esetében persze, melynek festett fedéltervén ágaskodó nyulakat és csipegető fogolymadarakat láthatunk a búzavirágos mezőn, nemcsak a szignó segít eligazodni az elsőséget illetően, hiszen az erdő vadjai Nagy Sándor tárgydíszítő tervein jelentek meg inkább. Ezt leszámítva azonban ma már képtelenség megállapítani, pontosan mit rajzolt ebből a díszítményből az egy szívből induló két kéz!

Kevés olyan jól dokumentált találkozás van a magyar iparművészet történetében, mint Kaesz Gyuláé és Lukáts Katóé. A belsőépítész-bútortervező férj munkásságáról gyakran írunk e fórumon, legutóbb tavaly ősszel csodálkoztunk rá pihenőszékére, a grafikusművész feleség munkáiból pedig ma is látogatható meghosszabbított tárlatunk. A legendásan szelíd pedagógus már az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában dolgozott, mikor későbbi felesége megkezdte ott tanulmányait a 20-as évek elején. Lukáts Kató férje tanácsára kezdett aztán reklámgrafikusként dolgozni, s plakátjaival, divatrajzaival, csomagolásterveivel az art déco korának kiemelkedő művészévé vált (gondoljanak csak a békebeli Stühmer csokisdobozokra). A háború után elmaradó megrendelések miatt tért át a könyvgrafikára, így lett később az Ablak-Zsiráftól a Gőgös Gúnár Gedeonig a legnépszerűbb mesekönyvek illusztrátora. Időközben textilek, intarziák, kisbútorok tervein dolgozott férjével, valamint Kozma Lajossal és P. Szabó Évával. Kaesz Gyulával közös munkáik közül kiemelkedik az itt látható, kétajtós szekrény, a maga vörös háttérben népi hímzésekre emlékeztető, stilizált virágaival és madaraival, de gyönyörű munka intarziás írószekrényük és zeneszekrényük, ahogy az Altmann & Kühne cukrászda már csak fotókon megcsodálható berendezése is.

A hazai művészetoktatásban egyébként is gyakran felbukkantak hasonló, közösen alkotó párok – és itt nem feltétlenül csak a romantikus mester-tanítvány kapcsolatokra gondolunk. Azt például, hogy hazánkban az iskolai rajzoktatás már 1915-ben a normál tanmenet része lett, Nádler Róbert építészből lett festő-iparművésznek köszönhetjük, aki az 1900-as párizsi világkiállításon ismerte fel annak jelentőségét, ha a tanítványok a másolás helyett a képzeletükre hagyatkoznak. Pedagógiai munkássága mellett úttörőnek számított abban is, hogy az elsők közt alkalmazta a paraszti motívumokat és a keleties elemeket a rajzoktatásban, olyan magyaros mintákat, amilyeneket iparművész felesége, Gyárfás Ilona is előszeretettel használt batikolt bőrtárgyain – közös munkájuk ez a szép fényképkeret a férj arcképével. A legaktívabb páros a pedagóguskörből azonban kétségtelenül Jaschik Álmos és felesége, Müller Mária, akik saját otthonukat alakították szabadiskolává. Az ő műhelyükben lehetett a hazánkban elsőként színpadi makettépítést tanulni, hiszen a házaspár közös munkássága a II. világháború végéig leginkább a világot jelentő deszkákhoz kapcsolódott: a Nemzeti Színháznak, a Madáchnak és a Vígszínháznak is terveztek díszleteket, jelmezeket.

Múzeumunk ugyan elsősorban olyan könyvkötéseket őriz közös munkáikból, mint például az itt látható, Ezópusz meséihez készült bőrborító, az ő valódi hagyatékukat azonban nem tárgyakkal, hanem sokkal inkább további művészsorsokkal tudnánk jellemezni. A kereskedelmi grafikát a középpontba helyező, híres műhelyük olyan technikailag képzett, magukat a művészet eszközeivel kifejezni tudó fiatalok tucatjait nevelte ki a múlt század középső harmadában, mint például a keramikus Kovács Margit. Mai tárgygyűjtésünk kakukktojását is neki köszönhetjük, ő alkotta meg azt a nyitóképünkön látható emléktálat, amely Kaesz Gyula és Lukáts Kató házasságkötésére készült.

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/516,A+k%C3%B6z%C3%B6s+sors+alkot%C3%A1sai