Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép
Az ereklyetisztelet szinte a kereszténységgel egyidős, ahogy korán megjelent a „szent tolvajlás” is – hiszen a relikviák a középkor óta vonzó zarándokcélpontnak számítottak. Az eredetiség kérdése helyett minket azonban sokkal inkább az érdekel, milyen módon tették közszemlére a szent maradványokat.


Római katakombákból előbányászott, aranyból szőtt ruhákkal, drágakővel, gyöngyökkel díszített, „importált” csontvázakat tiszteltek szentként a 16-18. században a mai Németország, Svájc és Ausztria területén található templomokban – olvastuk nemrég egy izgalmas cikkben, ami elgondolkodtatott minket: vajon milyen emlékeit fedezhetjük fel az ereklyetiszteletnek gyűjteményünkben? Nos, ha csontvázak nálunk nem is potyognak ki a szekrényből, ettől függetlenül nagyon érdekes tárgyegyüttesre bukkantunk – erről mesélünk ma.

Hírességeinek földi maradványait és tárgyi hagyatékát a maga módján minden kultúra becsben tartja. A Szent Jobbtól Deák Ferenc pipáján át Esterházy Péter dedikációjáig ereklyeként őrzünk mi is minden fontosabb történelmi eseménnyel, személlyel kapcsolatba hozható emléket. E szokások közt számít extrémnek a régi keresztény gyakorlat, miszerint a szentek testét és mindent, amivel valaha érintkeztek – a csontjaik mellett a ruháikat vagy akár a kínzóeszközeiket is – vallásos rajongás övezi, hiszen hitük szerint a legapróbb maradványok is alkalmasak lehetnek az Istennél közbenjáró „szent vértanúk és Krisztussal élők”, közvetve tehát Isten tiszteletére. Ezek a szűkebb értelemben vett, spirituális kapcsolatokat kínáló relikviák, amelyeknek csodatévő erőt is tulajdonítottak. Az ereklyetisztelet szinte a kereszténységgel egyidős. Bizonyos értelemben mindig is szükséges volt gyűjteni a hit kiemelkedő tanúinak maradványait, hiszen ősi szokás szerint oltárt csak vértanúk és később más szentek teteme fölött emeltek. Eleinte a sírjaiknál is tartottak istentiszteletet, de a 4. századtól gyűjteni kezdték maradványaikat, amelyeket a kereszténység szabaddá válása után a templomokban is elhelyeztek. A 6. század végétől az egyház feloldotta azt a szabályt, hogy csak az egész, csonkítatlan szent tetem fölé építhető oltár, és lassanként elkezdték szétszedni és eladományozni a csontokat, hogy az egyre szaporodó templomok ereklyéhez juthassanak.

Az egyház több alkalommal is tett óvintézkedéseket az ellen, hogy hamis maradványokkal orvosolják a relikviaínséget: az 1215-ös IV. lateráni zsinaton pápai engedélyhez, 1564-ben, az ellenreformáció idején tartott tridenti zsinaton pedig püspöki jóváhagyáshoz kötötték, hogy mely ereklye tisztelhető nyilvánosan – az itt látható, Franz Xaver Anton Marxer bécsi segédpüspök által aláírt hitelesítő okmány például lényegében eredetigazolás, amelyet egy 1760 körül Bécsben készült aranyozott réz ereklyetartó talprésze rejt. A megszakításokkal 18 évig tanácskozó tridenti zsinat persze elsősorban egyházfegyelmi határozatokra koncentrált, s épp csak belefért a püspökök idejébe egyéb teológiai kérdések megvitatása – ezúttal azonban rögzítették és szigorították a relikviagyűjtéssel kapcsolatos addigi gyakorlatot. Mint a fent idézett cikkből is kiderül, a protestantizmus elleni küzdelem azért a valóságban felülírt néhány szabályt, például az eredetiség szigorú követelményét. A római katakombákban talált maradványokról úgy tartották, többségük mártírhoz tartozhat, és ennyi elég volt ahhoz, hogy a csontvázakat ellenreformációs propagandaeszközként használják. 1689-ben külön kongregációt alapítottak Rómában az ereklyék hitelességének megállapítására, s újfent megtiltották a szent maradványok engedély nélküli pótlását – de még így is egy bő évszázadot, II. József koráig kellett várni, hogy legalább megpróbálják eltüntetni a templomokból a bizarr relikviákat, szerény sikerrel.

Számunkra persze amellett, hogy kiket és hogyan tiszteltek a hívők az évszázadok során, még izgalmasabb, miként tárolták és mutatták be a híveknek a templomok e féltett kincseit. Szigorúan véve a szentek sírjai is ereklyetartók, de a valódi műremekek inkább akkor készültek, amikor az oltárba építve vagy az arra helyezett emelvényen tették közszemlére a kisebb relikviákat – az értékes darabok védelmén túl ez volt a díszes, többnyire fémből készült, drágakövekkel, nemesfémekkel borított ereklyetartók legfőbb célja. A ládika, szelence formájú, vagy éppen a kereszt-relikviák óvására szolgáló, kereszt alakú tárolók (sztaurotéka) mellett már a 12. században megjelentek a körmeneteken használt, a szent tárgy bemutatására alkalmas, hordozható ereklyetartók. A késő középkortól ismertek a monstranciákra (az oltáriszentség felmutatására szolgáló ötvöstárgyakra) emlékeztető példányok, vagy az ostensoriumok, amelyek szintén üveg vagy kristály mögé rejtve tették láthatóvá a maradványokat. Több értékes darabot őriz ezekből gyűjteményünk. A tárgyon látható ábrázolások alapján erről a drágakövekkel sűrűn díszített, a mariazelli zarándoktemplom kincstárából vásárolt barokk ereklyemutatóról például azt feltételezzük, hogy kisebb és nagyobb, csiszolt hegyikristály tokjai valaha Krisztus-ereklyéket rejthettek, akár a töviskorona egy darabját.

Gyűjteményünk egy másik ékes tárolója a monstrancia-típusok közé sorolható. Az egykor a Budavári Koronázó Főtemplom tulajdonában lévő ereklyetartó ugyan felsőrészében gótikus architektúrát utánoz, s alapformáját is egy 15. századi elődjétől (a késő-gótikus felkai monstranciáról) kölcsönözte, valójában egy 19. század végén alkotó, a híres Egger-testvérekhez hasonlóan egyházi megrendeléseket gyakran elnyerő ötvös, Link Fülöp István munkája. Egyik különlegessége, hogy nyolc cikkelyből álló talprészében együtt ábrázolják az evangélistákat a magyar szentekkel (Szent Istvánnal, Szent Erzsébettel, Boldog Margittal és Szent Lászlóval). Utóbbi, vagyis a lovagkirályunk képmása ráadásul a jól ismert győri herma nyomán készült, amely, ha már itt tartunk, szintén relikviatartó-típus: a mellszobrot mintázó változat a szentek koponyaereklyéinek tárolására szolgál. A „beszélő ereklyetartók” az adott szent attribútumát ábrázolták, így találkozhatunk a fej mellett láb, vagy éppen kar alakúakkal is. A fent látható, kezet ábrázoló, 15. századi eredetű ereklyetartóról például Herpka Károly műhelyében készült, 19. század végi, galvanoplasztikai másolatot őrzünk. A gótika idején gyakoriak voltak a templomra, toronyra hajazó vagy más építészeti formát idéző, a szent tárgyakat láthatóvá tévő ereklyetartók is. A reneszánsz és a barokk idején jelentek meg az üvegezett oldalú, szarkofág vagy koporsó alakú típusok – jellemzően ilyenben állították ki a cikkünk elején említett, katakombákból szerzett, feldíszített csontvázakat is.


Ezeknek az egyházi kincseknek a páratlan díszítettségét nemcsak a bennük tárolt emléktárgy kiemelkedő értéke indokolta. Az ereklyetartók az adott szent által védelmezett közösség dicsőségét tükrözték, no és a finanszírozó nagylelkűségét – személyükre gyakran a tárgyakon található címerekből következtethetünk, ilyen látható például a fentebb mutatott, mariazelli ostensorium talprészén is. Mai fejjel úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ereklyék voltak a középkor turistalátványosságai. A jelentősebb egyházi központok azért is igyekeztek minél több szent maradványát beszerezni, hogy azzal csábítsák városukba a zarándokokat, akik bevételi forrást jelentettek a közösségnek. Nem csoda, hogy a relikviák vonzották a bajt. A középkor olyannyira elterjedt bűncselekményének számított az ereklyelopás (gyakran a templomok is egymástól tulajdonították el az értékesebb darabokat), hogy még külön nevet is kapott: furta sacra, azaz szent tolvajlás. Elkövetői gyakran azzal védekeztek, a „kiszabadítás” maga a szent kívánsága lehetett, hiszen hagyta; vagy éppen azzal, hogy „elhanyagolták” eredeti őrzői a vértanú emlékét, ezért volt szükség arra, hogy egy másik templomban, „megfelelő tiszteletben” őrizzék tovább. Mindezt onnét tudjuk, hogy a lopásáról szóló történet csak növelte az ereklyék értékét, így gyakran maguk a tolvajok jegyezték fel a tettüket. 

Természetesen nem szándékunk hitükben sérteni azokat, akik ma is valamely szent vagy vértanú ereklyéje előtt imádkoznak. Ezek a gyönyörű, az adott kor művészetéről tanúskodó tárgyak, függetlenül attól, hogy mit őriztek, számunkra mindenképp relikviák. Az ereklyék eredettörténetéhez hasonlóan az emberi kreativitás örök emlékei!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/553,Erekly%C3%A9ink%2C+a+kreativit%C3%A1s+%C3%B6r%C3%B6k+eml%C3%A9kei