Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Búvópatakszerűen létezett, s a Kádár-kor elvárásaival dacolva fejlődött a kortárs ékszerművészet, amely hosszú idő után, az elmúlt évtizedben kezdte csak elnyerni méltó társadalmi rangját Magyarországon. Adják a kezüket, mi húzzuk a gyűrűt – tartsanak velünk kortárs tárgytúránkon!

Vajon ki hordana az ujján lovasszobrot? Mamutcsontot, QR-kódot, neadjisten labirintust? Költői a kérdés – szerencsére egyre népszerűbb a művészi ékszer. De akkor miért ragaszkodtunk olyan sokáig ahhoz, hogy a gyűrű legfeljebb ékkővel díszített aranykarika lehet? Bár Nyugat-Európában már a hatvanas-hetvenes évek óta elfogadott volt a nézet, Magyaroroszágon csak az elmúlt évtized közepére sikerült a szélesebb közönség számára is érthető módon szemléltetni, hogy az egyedi tervezésű ékszer inkább már viselhető műtárgy – s e kifejezés mindkét tétele fontos. Hiszen e szemlélet úgy robbantja fel a határokat az iparművészet 20. századi megközelítéseiként, gyakran egymást kizáróan alkalmazott „craft”, „design”, esetleg „art” fogalmak között, ahogy az elmúlt évtized egyik ígéretes ékszertervezője, Fábián Veronika tette azt jelképesen a gyémánttal, a gyűrűk hagyományos ékével az itt látható, Blow up the Diamond! című alkotásán.

Az ékszerkészítés egyszerre igényel hagyományos kézműves szakértelmet és termékszemléletet, vagyis a formatervezésben való jártasságot – hogy röviden magyarázzuk az idézett megközelítéseket; s ha az alkotó valamilyen módon reagál is a korra, amelyben él, gondolatokat közvetít, akkor inkább művészi ékszerről (más néven galéria- vagy tervezett ékszerről) beszélünk. Bizonyos elemeiben már korán, a szecesszió idején felbukkant az a nézet, hogy egy ékszer értékéhez az alapanyag értékén túl a művészi invenció és az eredetiség is jelentősen hozzátesz. Ekkor kezdtek az esztétikai hatás kedvéért – s nem árcsökkentő szándékkal, mint korábban – olcsóbb anyagokat, például szarut, üveget, zománcot is alkalmazni a hagyományos arany és ékkő mellett az ékszerművesek. Sokat tett e folyamatért Coco Chanel is a múlt század húszas éveiben, aki elsőként használt bizsut a divatbemutatóin, önálló értékké emelve a „másolatot”. Az avantgárd ékszerművészet aztán végleg megszüntette az anyagok hierarchiáját – de ezt a folyamatot nálunk, az európai áramlatokról leszakadva, a háború okozta nemesfémínség inkább kikényszerítette, a hagyományos alkotóterületeitől elterelt ötvösképzés pedig sokáig értelmezhetetlenné tette.

„Idegenül csetlünk-botlunk a velünk foglalkozó irodák útvesztőiben, pokolra kívánva a konvenciót, amely szakmai ügyeink intézésekor ügyeskedő kisiparost, szűkebb környezetünk előtt rendszertelen életű extravagáns művész-urat formál belőlünk” – panaszkodott a mesterségük körüli bizonytalanságról még a 80-as évek elején is a dizájn szemléletű fémműves-formatervezői iskola megteremtője, a művészek generációira hatást gyakorló Péter Vladimir. A hagyományosan gazdagságot és hatalmat demonstráló ékszer fogalma kitágult, s új tartalommal, művészi értékkel bővült a múlt század középső évtizedeiben. Ám ahhoz, hogy e nyugati tendenciák a hazai ékszertervezők körében is érvényesülhessenek, szabadabb szakmagyakorlásra és anyagválasztásra lett volna szükség. Az 1949-es rendelkezések azonban megfosztották az ötvősművészeket a nemesfémektől, évtizedekig csak az Állami Pénzverde és a Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalat munkásai dolgozhattak ezüsttel és arannyal – egy 1960-as MTI-fotó és képaláírása szerint ők is „szigorú felügyelet mellett”, ami nemigen kedvez a kreativitásnak.

Lappangó módon, mesterek és tanítványok láncolatán keresztül – ahogy arra a Magyar Iparművészet egy 2019-es tematikus kiadása rámutat –, de a szocialista realizmus éveiben is fennmaradt egyfajta komplexebb, egyszerre kézműves és művészi megközelítés a hazai ötvösoktatásban. A szobrászként, grafikusként ismert, de eredetileg aranyművesnek tanult Borsos Miklós például, aki 1946-tól a MOME jogelődje, az Iparművészeti Főiskola díszítő tanszékének vezetője volt, hagyományos feladataik mellett önálló plasztikai igényű alkotásokra is ösztökélte az iparművészeket. Tanítványa, az ötvös tanszék későbbi irányítója, Engelsz József már bronz, réz, alumínium és vas segítségével volt kénytelen az alkotói invenciót és mesterségbeli tudást átadni, s az ő idejében épületplasztika- és dísztárgykészítés felé tolódott el az ötvösoktatás. Az alkalmi szobrászi feladatokkal és a szakterületek közti átjárhatóság biztosításával mégis játékosságra, formabiztosságra, művészi megközelítésre biztatta tanítványait. Köztük például az idézett Péter Vladimirt, aki aztán éppen ennek az iránynak, s úgy általában a korszellemnek ellenszegülve szárnyalt később ékszerművesként és a fémműves tanszak reformátoraként is.

Előbb mint a Manual művészcsoport tagja dobott követ a hazai művészet állóvizébe azzal, hogy különféle irányzatok helyett a becsületes iparosmunkára esküdött fel társaival, s régi, saját korában már vásári csecsebecséknek tartott tárgyakban kereste az ihletet. A szó tradicionális, teljes értelmében vett iparművészetet képviselték – szemben a képzőművészeti és a formatervezői ambíciójú tárgyalkotással. Péter Vladimir ezt a szemléletet alkalmazta a nyolcvanas években tanszékvezetőként, mikor az ékszerkészítés elhanyagolt és gazdátlan területét virágoztatta fel az ötvösoktatásban. Az acélékszereiről, mobilgyűrűiről híres, s szintén Engelsz-tanítvány Bánfalvi András fémműves-tervezővel együtt ékszerművészek tucatjait nevelték ki a rendszerváltás körüli években a főiskolán. A szentendrei Mana ékszerstúdió alapítói, Jermakov Katalin, Egri Zoltán, Kecskés Orsolya, Stomfai Krisztina és Tóth Zoltán például ugyanúgy ebből a műhelyből kerültek ki, ahogy Holló István, Király Fanni, Dávid Attila Norbert vagy éppen Pataki Mátyás – hogy a teljesség igénye nélkül, de legalább azokból az alkotókból említsünk néhányat, akiktől művészi gyűrűket mutatunk ötvösgyűjteményünk gazdag kínálatából.

Munkáikban, hiszen mind egyéni módon reagálnak korunkra, nehéz hasonló vonásokat találni, hacsak nem azt, hogy mind a tradicionális kézművestechnikákat igyekeznek átemelni a jelenkorba. Vagy ahogy a kortárs ékszergyűjtő Spengler Katalin megfogalmazta egy korábbi interjújában Péter Vladimir „Budapesti Iskolája” inspirálta szemléletéről: „Az ékszerekre általában mint szellemi termékre tekintek, s a bennük kifejezett gondolat, ötlet az elsődleges számomra az anyaggal és minden egyéb szemponttal szemben.” A rendszerváltás környékén pályára lépő ékszerművész-generáció értékelését megnehezíti ugyanis, hogy az ötvösszakma identitásválsága továbbgyűrűzött e korba. Munkáik jelentőségét előbb ismerték fel a galériák és a műgyűjtők, mint a szakírók vagy a közönség: a Sterling, az említett Mana, az Erdész, az Ezüst vagy éppen az iskolaalapító mester Wladis Galériája mellett az idézett Spengler Katalin, Horváth Béla üzletember és a szakcikkek tucatjait író művészettörténész, Simonyi István kollekcióiban körvonalazódott a legkorábban, mire jutott az alapanyag és az érdeklődés hiányával dacolva az átkos évtizedekben a hazai ékszerművészet.

„Ki tehát az ötvösművész és mi lehet a kortárs magyar ötvösművészet társadalmi küldetése?” Az ezredfordulóra jutott el odáig az említett, rendszerváltás körüli években debütáló alkotói generáció, hogy maguk igyekezzenek választ találni erre a kérdésre, s hogy közösségbe szerveződve növeljék mesterségük társadalmi elismertségét – legalábbis ez a cél körvonalazódik a Bakonyvári M. Ágnes szerkesztésében 2000-ben megjelent Kortárs ötvösművészet című szakmai katalógus bevezető soraiból. Craft & Design. Irányok, utak a kortárs magyar iparművészetben címmel tíz évvel később az Iparművészeti Múzeum mutatott be rendhagyó, de átfogó képet a kortárs törekvésekről s egyben a közgyűjtemény megújuló feladatairól, amelyet néhány évvel később a Kortárs Dizájn Főosztály megalapítása követett. Ahhoz ugyanakkor, hogy a galériákból, szakmai katalógusokból kiszabadulva a szélesebb közönség előtti bemutatkozást válasszák maguk az ékszerművészek is, már egy újabb, tudatosan fellépő alkotói generációra volt szükség.

A kortárs művészi ékszerek legjelentősebb nemzetközi seregszemléje, az 1959-ben alapított müncheni Schmuck fesztivál mintájára indította útnak 2014-ben a FISE (Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület) hét ékszertervező művészből álló szervezőcsapata az Ékszerek Éjszakája rendezvénysorozatot, amely biennále-struktúrában működve kétévente ad lehetőséget a nemzetközi bemutatkozásra, s a közbülső években csoportos tárlatokon népszerűsíti a kortárs ékszereket. Az elmúlt évek tanúsága szerint az idős mesterektől a diplomamunkákkal, pályázatokra alkotott ékszerekkel debütáló egyetemistákig ékszerművesek több generációja mutatkozhat be itt együtt az egyre népesebb közönség előtt. Mert függetlenül attól, hogy a kézműves hagyományt, a formatervezői bravúrt vagy a művészi ambíciót ismerjük fel a galériákban bemutatott darabokban, a gyűrű mégiscsak viseleti tárgy, önkifejezésünk egyik legősibb eszköze – s mint ilyen, alapvetően divatjelenség, amely nem működhet közönség nélkül.

Maradjon is divat a kortárs művészi ékszer – térjenek be galériánkba, tessék választani!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/558,+Egy+mind+felett%3A+%C3%ADgy+lett+divat+a+m%C5%B1v%C3%A9szi+%C3%A9kszer