Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép
Ritka kivételként arra bíztatjuk önöket, hogy ne csak a szépre emlékezzünk. Nézzünk szembe a háborúval, a rombolással, a veszteségeinkkel is. Mai tárgytúránkon a II. világháború végóráiban bombatalálatot kapott Esterházy-gyűjtemény torzói közül válogattunk.
 

 

Gyűrött arcú tálak, sánta serlegek, egykor daliás nyergek, szablyák csonkjai, vagy éppen egy-egy finom ívű elefántcsont, hegyikristály s más féldrágakő dísztárgy, amely szilánkjaikban tükrözi már csak a pompát, amelyet eredetileg mutatni hivatott – vagyonokat érő műalkotások földi maradványait lajstromozzuk egy világháborús bombasírból. Valahogy nem így emlékeztünk az Esterházy-kincsekre.

A Magyarországon egyedülálló, európai összehasonlításban is kiemelkedő barokk kori főúri gyűjteményről gyakran olvashatnak e fórumon, hiszen restaurált darabjai számos kiállításunk főszereplői, mióta múzeumunk gondozza az 1945-ben megsérült családi kincstár maradékát. A régmúlt dicső uralkodóit, a család hősi halottjait és a dinasztiaalapító Esterházy Miklós nádor (1583-1645) hadisikereit, vagy éppen a látványos ceremóniákon és magánáhítat formájában is gyakorolt vallásosságot egyaránt tükrözi ez a páratlan műtárgyegyüttes, ahogy a művészetpártoló mecénások kényes ízléséről is árulkodik. A török elleni harcok idején felemelkedett család késő-reneszánsz udvari mintákat követve kezdte gyűjteni az értékeket a Bécs közeli Fraknó várában. A bizarr különlegességek, tudományos eszközök, bravúros ötvösművek, fegyverek, ékszerek, díszöltözékek alkotta válogatást időközben adományokkal, vásárlásokkal, diplomáciai- és nászajándékokkal, sőt alkalmanként rebellis főuraktól lefoglalt műkincsekkel is gyarapították. A vegyes ritkaságokat az említett Miklós fia, a szintén nádorrá választott Esterházy Pál (1635-1713) szervezte európai rangú gyűjteménnyé. (A művészetekre nyitott hercegtől származik máskülönben a „Harmonia Caelestis” kantátagyűjtemény, melynek Esterházy Péter tette ismertté a címét családregényével.) A nádor alapította a családi hitbizományt is, gondoskodva arról, hogy a kincstár a fraknói majorátus részeként osztatlanul öröklődjék. A 19. század végéig nem tették közszemlére a régiségeket, e körülményeknek is köszönhető, hogy a vérzivataros 20. századig egyben megőrződött a gyűjtemény.

Az Esterházy-kincsek múlt századi történetéről olvasva aztán furcsa, gyomorszorító érzés keríti hatalmába az embert. Jól dokumentáltan követhető, ahogy az 1876-os árvízkárosultak megsegítésére rendezett tárlaton vagy a reprezentatív Millenniumi Kiállításon is bemutatott műtárgyegyüttes féltve őrzött gyűjteményből előbb irigyelt, majd a Tanácsköztársaság kikiáltása után máris rekvirált, s megőrzésre az Iparművészeti Múzeum épületébe szállított közvagyonná vált. Valahogy nem úgy emlékeztünk az Esterházy-kincsekre, mint egy történelmi kalandregényre, amelyben hitbizományi titkárok, muzeológusok, kormányzati tisztviselők rejtegetik pincékből pincékbe, be- és kivonuló hadseregek, sőt olykor egymás elől is az értékeket. Mintha a történelem folyamatosan ismételné magát, a dinasztiaalapító leszármazottja, Esterházy Miklós herceg (1869-1920) döntött arról, hogy letétként később is az Iparművészetiben gondozzák visszaszolgáltatott örökségét, majd az újabb világháború szorításában fia, Esterházy Pál (1901-1989) mentette fel e feladatok alól ideiglenesen a közgyűjteményt, hogy a család biztonságosnak vélt, várbéli palotájában, a svájci követség pincéjében rejtse el titokban a kincseket. Ellene kevéssel később a Mindszenty-perben konstruáltak vádat és ítélték fegyházbüntetésre, vagyonelkobzásra – feltehetően éppen a gyűjteményéért.

Furcsa, gyomorszorító érzés keríti hatalmába az embert, mikor menekített és titkos pincékben őrzött relikviákról, kifosztott és felgyújtott múzeumokról, konstruált bűnökről és rekonstruálandó műtárgyakról olvas, nem is sejtve hirtelen, hogy történelmi dokumentumok, kihallgatási jegyzőkönyvek, vagy napi háborús sajtójelentések között lapoz-e éppen. Egy nyár eleji beszámoló szerint már több mint 370 múzeumot és kulturális intézményt semmisítettek vagy rongáltak meg súlyosan az orosz haderők Ukrajna területén, s a lista, sajnos, nap mint nap bővül. Ellopott szkíta aranyról, lebombázott színházépületről, kortárs és nemzeti jelentőségű gyűjtemények, emlékhelyek elleni célzott, értelmetlen támadásokról szólnak a hírek, s közben egy világméretű örökségvédelmi összefogásról, hogy a szerencsésebb közgyűjtemények segítségével fizikailag, vagy ha máshogy nem megy, legalább virtuálisan mentsék az értékeket. Mintha a történelem folyamatosan ismételné magát, hiszen hasonló jelenetek zajlottak le az orrunk előtt az Iraki Nemzeti Múzeum teljes kifosztásakor, súlyos műemlékrombolásról szóltak a hírek a szíriai és az afganisztáni háborúk idején – ha csak az elmúlt két évtized konfliktusaira gondolunk. Hasonló körülmények között lett porrá az Esterházy-kincstár java is, mikor a II. világháború végóráiban bombatalálatot kapott a biztonságosnak vélt várbéli palota, öt évszázad válogatott műalkotásait temetve maga alá.

 

Az Esterházy-gyűjtemény töredékekből, torzókból, évtizedek alatt restaurált pazar műtárgyai esetében jó munkát végeztek az egykori és a mai kollégák. Ma leginkább fényes tárlatokon, virtuális tárgysétákon találkozhatunk e remekekkel, hogy újra hirdessék a pompát, a gazdagságot, az ízlést és a mesterségbeli tudást – amire eredetileg születtek. S közben egyre inkább lábjegyzetbe kerül a háború, amely néhány emberöltővel korábban porrá zúzta őket. Mert erre tanít a történelem. Frontok és hatalmak jönnek-mennek, de a ritka békeidőkben múzeumokat rendeznek be a kiégett templomokban, ahol aztán restaurátorok egész hadserege dolgozik a bombasírokból kiásott, pincék mélyéről előkerült kincsek újjáélesztésén. Hogy ne olyan kép éljen bennünk nemzeti értékeinkről, mintha egy történelmi kalandregény sötét fejezeteit olvasnánk. Hogy ne ilyen kép éljen bennünk saját magunkról.

Ma azonban, mikor újra háború dúl a szomszédban, ne feledkezzünk meg arról, hogy a régiségek lajstroma egyben veszteséglista is. A fényesre polírozott, szilánkjaiból újraépített kincsek már nemcsak egykori készítőikről és gyűjtőikről mesélnek, hanem azokról a társaikról is, amelyek végleg elvesztek, vagy amelyeket nem sikerült eddig megmenteni. Újfajta módszerekkel persze jónéhány műtárgy restaurálható még az Esterházy-kincstár pazar gyűjteményének torzói közül – ritka kivételként ilyeneket mutatunk be most nyíló kiállításunkon, ahol még az említett „gyűrött arcú” Losonczy tál, a fertődi Eszterháza Központtól kölcsönzött 16. századi díszkancsó és tál együttese is látható. Igyekszünk együtt ábrázolni ennek a bizonyos történelmi kalandregénynek a sötétebb háborús, és a békeidők munkájáról szóló reménytelibb fejezeteit. Néha érdemes figyelmeztetnünk magunkat, hogy ne csak a szépre emlékezzünk. Lássuk meg a pazar műtárgyak mögött a történelmet, nézzünk szembe a veszteségeinkkel is.

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/561,Vesztes%C3%A9glista