Illik vajon szürcsölni vagy vakaródzni? Piszkálni a fogunkat és a fülünket? Mai bizarr tárgyválogatásunk tanulsága, hogy mindez csak kor és persze nézőpont kérdése. Tartsanak velünk a különös rendeltetésű tárgyak világába!

Lomtalanításkor az utcákat járva, esetleg régiségboltok kínálatát böngészve gyakran találkozhatunk olyan tárgyakkal, melyek egykori szerepét első próbálkozásra nem, vagy esetleg nem jól értjük. Mai válogatásunkban csupa olyan – persze nem éppen bolhapiacra való – csecsebecsét mutatunk önöknek gyűjteményünkből, melyek a szokásosnál nehezebben adják magukat, ám annál izgalmasabb a háttértörténetük!

Első különleges tárgyunk ez a kovácsoltvas gyertyaellenző – hasonló ezüstből, öntöttvasból vagy fából készült állványkát többet is őrzünk a 19. század derekáról. Ezek az asztali lámpák buráihoz hasonlóan valamilyen tömörebb vagy épp áttetszőbb anyaggal (például papírral) takarták vagy szűrték a gyertyalángot, hogy az inkább a szobának adjon fényt, minthogy elvakítsa tulajdonosát. A gyertyaellenző néha önálló asztali állvány volt, máskor a gyertyatartóval egybeépítve készült – mint az itt bemutatott példány esetében is, melynél a berlini királyi vasöntöde alkotói még arra is gondot fordítottak, hogy egy pálca segítségével pontosan a fényforrás elé lehessen igazítani a mozgatható keretet. Érthető az igyekezetük, hiszen e tárgy esetében egy különleges anyagot, litofán porcelánt alkalmaztak ellenzőnek, amely a fényforrás elé tartva térhatásban tárja fel a belemart vagy belenyomott mintát. Jellemzően arcképeket, kortárs zsáner- és tájképfestők munkáit jelenítették meg így – ez esetben egy folyóparti ligetben időző gyermekcsoport látható a lapon. A türingiai Prensaich Porzellan Manufaktur kínálatából számos hasonló litofán porcelánlapot s még egy „átvilágítható” mécsestartót is megcsodálhatunk gyűjteményünkben. De azon ne csodálkozzunk, ha a gyertyába bámultak e tárgyak tulajdonosai, hiszen a pislákoló fényben a háromdimenziós idillek is „ringatóztak”, a hatás egyenesen mágikus lehetett!

Ennek a tenyérnyi kis öntöttvas tárgynak az eredetéről viszont, amely talán kopasztott tarajos sült vagy eleve csupasznak született tatut ábrázolhat, keveset tudunk. Minthogy a hátán található lyukak szinte kínálják, hogy sörtékkel ruházzuk fel az állatkát, persze inkább a sülre gyanakszunk. A tüskés öltözékből már könnyű kikövetkeztetni, hogy fogvájótartó lehetett egykor a tárgy, a mai sünös típusok elődje. Hasonló, a viktoriánus korból származó darabok ma is felbukkannak az online piactereken, gyakori az urna, csizma, esernyő alakú, vagy más állatot, tátott csőrű madarat, esetleg matadorral küzdő bikát ábrázoló fogpiszkálóedény is. Utóbbi esetben – micsoda kegyetlenség – a bika hátából állnak ki a kis fapiszkák! Annyi biztos, hogy ezek az elmés tárgyak a nélkülözhetetlen háztartási cikkek közé tartoztak sokáig, hiszen a napi szájápolás elterjedése előtt a fogvájó volt szinte az egyetlen fogtisztító eszköz. Az ókor után a reneszánsz idején jött újra divatba a használata, ekkor formája és anyaga (nemesfém, elefántcsont, halcsont vagy fa) a tulajdonos rangját tükrözte, tárolóedényei a kor kézművességének remekei voltak. A fa fogvájók sorozatgyártását – feltehetőleg ilyeneket tárolt a hátába szúrva ez a sül is – az 1870-es évekre oldották meg, s a hasonló, olcsóbb előállítású, tehát a szélesebb polgárság számára hozzáférhető, historizáló öntöttvas dísztárgyak is a század második felében voltak divatban.

S ha már itt tartunk, a nemesfém fogvájók a rokokó neszesszereknek is gyakori kellékei voltak, amelyekből számos ékes darabot őriz múzeumunk. Ahogy a nevéből is kiderül, a sűrűn díszített apró tokok a legszükségesebb (női) holmik tárolására szolgáltak, így a varróeszközök (olló, tűtartó, tűfűző és gyűszű) mellett zsebkést, tollkést és pipereeszközöket (fogvájó, fülkanál, csipesz, körömápoló készlet, parfüm, apró tükör) egyaránt rejthettek. A rendszerint felfele szélesedő, lapított téglalap formájú, forgópánton járó fedéllel ellátott díszes tokok (francia nevén: étui) gyakran utazókészlet részei voltak, s általában aranyból, ezüstből készültek, esetleg bőr és csont felhasználásával. Ez a korai, Franciaországból származó darab például több mint húsz apró használati tárgyat rejt (miközben az egész készlet nem nagyobb egy közepes termosznál), érdemes találgatni, melyik mire szolgálhatott! Kedvencünk mégis az itt látható, Gróf Teleki Sámuel hagyatékából származó Chatelaine-lánchoz csatolt neszesszer, hiszen ez az ötvösművű lánctípus éppen arra szolgált, hogy az apróbb tárgyakat – kulcs, olló, zsebóra, vagy mint látjuk: neszesszer – a derekára akasztva, az övéhez vagy a szoknyaderekához rögzítve hordhassa tulajdonosa. Ennél a példánynál az apró tokhoz még külön gyűszű- és illatszertartó is tartozik.

A testápolást segítő eszközök közül érdemes még kiemelni ezt a szintén a 18. századi Ausztriából származó elefántcsont pálcát. Horgolás vagy kötés helyett azonban egészen más célt szolgált, erről a végén látható apró kis karmok árulkodnak – hasonlók, mint a nyitó illusztrációnkon látható cukorfogó karmocskái, ha ez utóbbi funkciója azért nem is akkora talány, hogy külön bekezdést szenteljünk neki. A pálcára visszatérve, annyit segítünk még, hogy használata a XIV. Lajos udvarából hódító útjára indult parókaviselés mellékterméke – ez tehát egy elegáns fejvakaró! A társadalmi különbségek jelzésére szolgáló, koronként változó divatok szerinti póthajak és teljes parókák viselői (utóbbi inkább a kopaszok vagy betegség miatt rövidre nyírt hajúak körében lehetett jellemző) persze nem voltak feltétlenül ápolatlanok. Ez a kis segédeszköz – hogy eloszlassuk a félreértéseket – nem kifejezetten a bolhák esetleg tetvek elkergetésére szolgált, ilyen társbérlőket képtelenség lett volna a vendéghaj alatt kitartóan elviselni. Sokkal inkább arra, hogy a bonyolult, időigényesen kialakított frizuraköltemények megbolygatása nélkül lehessen az apró csiklandozásokat, a csatok, szalagok, hajtűk okozta feszültséget a kontyok alól elhessegetni.

Feltétlenül helye van mai válogatásunkban annak a szokatlan tárgynak is, amelyet a fentebb említett Afrika-kutató felmenője, Apafi Mihály fejedelem főtanácsosa, a 17. században élt Teleki Mihály erdélyi főgenerális hagyott ránk. Igaz, ennek a csigavonalba hajló fogóval ellátott, kagylóformájú edénynek csak a másolatát őrizzük, ugyanakkor azok a replikák, amelyek Herpka Károly ötvösművész, az Iparművészeti Iskola egykori tanárának galvanoplasztikai műhelyében készültek, önmagukban is igen jelentős emlékek. Az eredeti aranytárgyat, amelyet az 1896. évi millenniumi kiállításon láthatott a nagyközönség (ekkor készült a kópia is), ma a Metropolitan Museum őrzi. S hogy miért olyan különleges ez az edény? A kagyló formájú csésze a 17. századi magyarországi ötvösség jellegzetes tárgytípusát képviseli, melynek európai párhuzamai mindeddig nem ismertek. A szűrővel ellátott csészék feltehetően betegitató edényként szolgáltak, amelyekből gyógynövények főzetét fogyaszthatta el a beteg, a neve is erre utal: szürcsölő. Ugyan a köriratban rögzített felirat szerint 1690-ben, tehát halála évében kapta a szürcsölőt Teleki Mihály, az erdélyi kancellár mégsem békésen, gyógyfőzetet kortyolgatva hunyt el – a család gróf széki ágának alapítója Thököly Imre ellen harcolva halt hősi halált a zernyesti csatában.

Mai utolsó tárgyunk pedig – csakhogy csattanós legyen a vége – éppen azt illusztrálja, milyen lehetett csatazajra ébredni! Különleges óraszerkezetből ugyan sokat őriz múzeumunk, gondoljunk csak München egykori híres műszergyártója, Marcus Purman kereszt alakú, hordozható napórájára, a decimális időt is mérő, azaz a francia forradalmi időszámításhoz igazított zsebórára vagy éppen II. Miksa császár egyszerre időmérőként és kalendáriumként szolgáló, az égitestek pályáját is jelző asztronómiai órájára. Csupa elmés, korának legfejlettebb technikai színvonalát képviselő szerkezet, ám egyik sem olyan kegyetlenül agyafúrt darab, mint ez a puskaporral működő lengyel ébresztőóra, melyhez hasonlót mindössze egyet őrzünk Bécsből, szintén a 18. század második feléből. Bizony, jól olvasták, az orsós gátszerkezetű asztali óra kis puskaporos ébresztőmasinát tartalmaz: a kovás elsütő szerkezet az óra oldalára szerelt apró ágyút segít a kellő időben bedurrantani. Bizonyára sokan dicsekedtek már önöknek is azzal, olyan jó alvók, hogy még az ágyúdörgésre sem ébrednének fel... Nos, bizonyára nem találkoztak még hasonló különleges találmányokkal!

Különös kis mütyürök, de azért nem egyedülállóak – galériánkban e régiségek további szép példányaiból mutatunk válogatást.