Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

„Nem akarom, hogy a család kincsei az enyészeté legyenek, amelyekért őseim annyit csatáztak" – mondta Esterházy Pál a II. világháború után, letartóztatása előtt az Iparművészeti Múzeum titkárságán, amikor bejelentette, hogy a háború elől nem nyugatra vitte a műkincseket, hanem a Tárnok utcai palota romjai alatt hevernek. Ezen a decemberi napon a titkárság azonnal hívta az illetékes minisztériumot, és másnap reggel több tucat csákányos kezdte el kiásni a kincseket. Mindegyik mellett egy-egy rendőr vigyázta, nehogy akár egyetlen érték eltűnjön. A kiásott drágaságokat azonnal a múzeumba szállították, de annyira rossz állapotban voltak, hogy a szakemberek lehetetlenségnek tartották, hogy bárki ezeket helyrehozza. Ekkor került a képbe egy ambíciózus huszonéves, Szvetnik Joachim, az egykori parasztfiú-napszámos Mélykútról, a később Európa-szerte elismert ötvösművész és restaurátor, aki mint őstehetséget küldött szülőfaluja az Iparművészeti Főiskolára. Mint Molnár György A magyar Cellini – Szvetnik Joachim élettörténete című könyvben írja: „mívessége, találékonysága, formaérzéke, anyagismerete szinte a megsemmisülés széléről támasztotta fel a tönkrement, összezsugorodott, valaha megcsodált történelmi ékszereket. Egy-egy műtárgyon általában évekig dolgozott, és születtek ujjá a híres Esterházy-ötvöskincsek.”



Híre eljutott Európa több országába. Így hívták például a Brandenburgi kapuhoz vagy Hollandiába Nagy Frigyes porosz fejedelem tábornokának szarkofágjához, amelyet a világháborúban feldúltak. De ami a legemlékezetesebb volt számára: 1977 decemberében a magyar kormány Amerikába küldte Kovács Éva akadémikus-művészettörténésszel, azonosítsák a Fort Knox támaszponton őrzött Magyar Koronát, majd készítsék elő a hazaszállítását. Bár kétséges volt, ez az igazi-e, megállapították eredetiségét.

A Korona már gyerekkorától elkísérte Joachimot. Lovast ábrázoló furcsa anyajegyet láttak a gyerekként a karján, amelyről az anyai nagyapa, Szentiványi Szabó József rendre azt mondogatta: a lovason palástot „azonosít", a fején koronát, tehát a gyerek biztos találkozni fog a Koronával. Molnár György író szerint ez a lovas fordítva ült a lovon. Novák Rostás László mélykúti tanár szerint az anyajegy a Magyar Szent Koronára emlékeztetett, a helyi bábaasszony lánya úgy emlékezik: Szent István lovasszobrát idézte – írta dr Rauzs József az alkotóról szóló könyvében.



A kis Joachim az iskolában is folyton fúrt-faragott – agyagból játékkatonákat, csizmákat, itatóedényeket formázott. 11 éves korától (1938-tól) érmékről másolt motívumokat, majd növényeket, állatokat, koronát és címert faragott barackmagokba. Hírességek arcképeit is megmintázta, például Babitsét, Petőfiét, Horthyét, Rákócziét – újságban látott képek nyomán. A Horthy-magot elküldte az iskola igazgatója a kormányzónak, aki meghívta a gyereket és nagyapját Budapestre. Horthy fogadta őket, és mikor kiderült, a kis Joachim a Koronát szeretné látni, lehetőséget adott neki erre, mivel éppen kiállították az akkori eucharisztikus világkongresszus alkalmából.



Kísérletezett, festett, szobrászkodott, még pénzt is másolt, és a község főjegyzőjének levele nyomán felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára Szvetnik Joachim, majd átment az Iparművészetire díszítőszobrász főtanszakon tanulni. Mivel csak általános iskolai végzettsége volt, szakérettségire küldték, de párhuzamosan hallgatta a művészeti tárgyakat is. Tanárai közül Borsos Miklós szobrászművész legkedvesebbik tanítványai között emlegette. Negyedéves főiskolásként találkozott a roncsállapotú Esterházy-kincsekkel, és ekkor döntött úgy, munkásságát e tárgyak megmentésére fordítja, így további tanulmányait is ennek a szentelte.

1957 augusztusától az Iparművészeti Múzeum ösztöndíjas gyakornoka lett, és elsőként leltározási munkát kapott, amely nem egy kreatív lehetőség, de legalább megismerkedett az intézmény teljes ötvös-, valamint fémanyagával.

Első nagyobb munkája: a XIX. században élt ötvösművész, Szentpéteri József ezüstkannájáról készített másolatot, állítólag úgy, hogy az eredeti tárgy végig vitrinben maradt. Olyan valósághű lett a másolat, hogy a kollégák azt hitték, ezt Szentpéteri maga készítette tanulmányként. Mikor kiderült, hogy ez Szvetnik alkotása, nyugodt szívvel rábízták az Esterházy-gyűjtemény restaurálását. A Bacchus-kocsival kezdte, amely annyira sérült volt, hogy a fölemeléstől a rajta lévő elefántcsont figurák össze-vissza mozogtak, sőt, le is estek. (75 százalékos sérülést állapított meg.) Két évig dolgozott a helyreállításán, a szakemberek azt kérték tőle: a roncstárgyakat úgy javítsa, hogy az eredeti mester keze nyoma megmaradjon. Az első műtárgy restaurálási munkafolyamatát állandó bizottság értékelte és ellenőrizte az Iparművészeti és a Nemzeti Múzeum részéről. Mivel mindvégig elégedettek voltak vele, később csak az eredményt vizsgálták meg.



Ezt követte megannyi serleg , csésze, asztaldísz, elefántagyar, a mester évente-kétévente egy-egy műtárggyal elkészült. Hat évig dolgozott a Vezekényi-tálon, igaz, ebből 1962-től két év szünetet tartott. Két strucc-alakú asztaldíszt is javított. Az egyik a lábával kardot tartott, és teste eredeti strucctojás, anyaga aranyozott ezüst. A tojás széttört és elveszett, a rászerelt ezüst veretek zsanérjai, csapjai megrepedtek és részben letörtek. Az egyik lába szintén megtört, a talpa összenyomódott. A strucctojást – mivel akkoriban még nem voltak struccfarmok Magyarországon – gipszalappal bevont fával pótolta. A másik Abraham Drentwett nürnbergi mester alkotása volt, amely ezüstből készült lábakkal, nyakkal, szárnyakkal és farokkal befoglalt strucctojás volt. Itt is eltörött a tojás, a fémrészek letöredeztek, szétszakadtak a lábai és eltörtek, valamint a talp annyira deformálódott, mintha úthenger ment volna rajta végig – írta Molnár György. Ezt is sikerült helyrehozni, ráadásul egy drezdai állatkert strucca épp tojt egy olyan tojást, amelyet be lehetett illeszteni ide. Egy szarvserleg volt az utolsó munkája, amelynek vörösréz betétjére rávéste az Iparművészetiben eltöltött 30 év dokumentumait, az általa helyreállított Esterházy-kincsek nevét, a segítőtársakét is, kiemelve, hogy a Vezekényi-tál 100%-os roncs volt, helyreállítását élete fő művének tekintette.



Joachim amúgy sokat betegeskedett. 1957-ben, a János Kórházban ismerte meg későbbi feleségét is, aki két évvel később a múzeum munkatársa lett teremőrként. Később segíthetett férje munkájában is. Sőt, szóváltásba keveredett a múzeum vezetésével, mert úgy vélte, nem méltányolták eléggé férje tehetségét. Ráadásul, a restaurált Esterházy-kincsiek részleges kiállításán nem tették ki a nevét több műtárgyhoz.

Szvetnik Joachim respektje és fizetése állítólag akkor emelkedett, amikor a Koronáért Amerikába ment. (A restaurálás mellett mással is kellett foglalkoznia. Hetente megnézett 10-20 mázsa ezüstöt a BÁV, az ARTEX, követségi, kiviteli, pénzverdei szemlék során, nehogy olyan kerüljön ki az országból vagy olvasszanak be, amely muzeális értékű.)

Sosem dúskált a pénzben a restaurátor, de 1967 nyarán nagy szerencse érte, lottón – nyereményilleték levonása után – hatalmas pénzt kapott: több mint 215 ezer forintot, amelyből megvette élete első gépkocsiját – írta dr. Rauzs József.

1976-ban vált el feleségétől, és bejárta Nyugat-Európa híres múzeumait. Olaszországban Cellini munkásságát tanulmányozta, akihez pályakezdőként hasonlították. Őt tartotta példaképének. Gyakran vele tartott tanítványa, Krach Ernő ötvös-szobrász restaurátor, aki több munkájában is közreműködött itthon és külföldön.



Szeretett központban lenni, társasági anekdotázó ember volt Szvetnik, aki több hangszeren játszott, fiatalon Mélykúton zenekara is volt. Humorát bizonyítja – tanítványa elmesélése szerint: a diákjainak ásványmeghatározás órán az ásványok közé berakott egy kandiscukrot, amelyet senki sem ismert fel, ezért elszopogatta.

Utolsó három munkáját a nagybeteg Szvetnik Joachim otthon, Mélykúton készítette. Szomszédja, Malustyik János kísérte videofelvételekkel. Barátai lelkére kötötte, abban a ruhában temessék majd el, amelyet a Korona azonosításakor viselt Amerikában. 1987 októberében levelet kapott az Iparművészetiből, hogy október 24-én a múzeumban megrendezik az általa restaurált főbb Esterházy-kincsek gyűjteményes kiállítását. Az ötvös osztály vezetője, Szilágyi András észrevételét, javaslatait, ötleteit várta, és a megnyitóra is elhívta a restaurátort, amelyen Miklós Pál főigazgató mondott ünnepi beszédet.

Egész életében várta Szvetnik Joachim, hogy Kossuth-díjat kapjon, és mint Molnár György könyvéből kiderült, tudni lehetett, hogy meg is kapja. Az akkori főigazgató, a napokban elhunyt Rózsa Gyula ugyanis a Kossuth-díj bizottság egyik tagját kérte 1988-ban, díjazzák a nagybeteg művészt. Értesült is erről a művész, de a meghívó sosem érkezett meg Mélykútra. Mint kiderült, halálának másnapján, március 31-én megtalálták az értesítőt pesti lakásának postaládájában egy nappal a díjkiosztó előtt. Abban az évben – többek között – Garas Dezső és Szirtes Ádám színészek, Mándy Iván író, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor rendezők kaptak Kossuth-díjat, Szvetnik Joachim már csak posztumusz.

Halála után – végrendelete szerint – emlékház létesült Mélykúton, a helyi iskolát is róla nevezték el.

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/571,+A+mester%2C+aki+karj%C3%A1n+hordta+a+koron%C3%A1t?style=accessible