Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Fényes karrierje derekán, egy hosszúra nyúlt világkörüli tanulmányútról hazafelé utazva hunyt el 1907-ben, Indiában első ünnepelt iparművészeink egyike, Horti Pál. Egyszerre tűnt újító szellemű polihisztornak, aki a bútortervezéstől a kerámia- és zománcművészeten át a kiállítástervezésig az iparművészet szinte minden ágában maradandót alkotott, s egyben egy talmi eredetmesét, a hun-magyar-indián rokonságot megszállottan kutató kalandornak, aki nem igazán ismerte a saját határait. Gyűjteményünk segítségével rövid, ám annál izgalmasabb életművéből mutatunk most keresztmetszetet.

Az Iparművészeti Társulat első, 1897-es karácsonyi kiállításán történt bemutatkozásától számítva Horti Pálnak még a végzetes, háromévesre nyúlt amerikai útjával együtt is alig tíz sűrű alkotói évet adott a sors. Mégis a modern iparművészeti törekvések egyik első, nemzetközi hírű magyar tehetségének tekintjük, akit Róth Miksával, Toroczkai Wigand Edével, Körösfői-Kriesch Aladárral, Beck Ö. Fülöppel vagy éppen a kevéssel később indult, szintén rendkívül sokoldalú Kozma Lajossal emlegethetünk egy lapon. Neve megkerülhetetlen mind a szecessziós iparművészet, mind az ekkoriban önálló rangra lépő tervezőművészet hazai történetében. „Őt tekinthetjük az egyik első ipari formatervezőnknek, aki nemcsak egyedi tervezésű darabokban jeleskedett, de sikerrel fordult az ipar és művészet aktív kapcsolata felé” – írja róla monográfusa, Koós Judith.

Korai munkáiból alig valami maradt fent, így csak vázlatosan rekonstruálható, hogy az eredetileg festőnek készülő Hirt Pál, aki 1898-ban magyarosította Hortira a nevét, hogyan fordult fokozatosan az iparművészet felé. Ebben minden bizonnyal szerepet játszhatott, hogy 1890-től, a Fővárosi Iparrajziskola szakrajzot oktató tanáraként az asztalosságtól a tipográfián át az üvegfestésig a művészi ipar szinte minden ágát tanulmányozhatta. Rövidesen maga is kitanulta a fazekasmesterséget, sőt új patinázó és zománcozó ötvöseljárásokat is bevezetett. Münchenben időközben elsajátította a művészi sokszorosítás technikáit, amely aztán első komoly tévedéséhez vezetett: sógorával alapított sokszorosító vállalata csődbe ment, melynek terheit szinte haláláig viselte – részben éppen patinázó szabadalmának eladásából fedezve a kárt.




A Mintalapokban és az 1897-től megjelenő Magyar Iparművészet folyóiratban ugyanakkor egyre gyakrabban szerepelt terveivel, utóbbi 1899-ben egész sorozatot közölt könyvdíszeiből, kerámiaterveiből, kárpitterveiből és bútoraiból a szerkesztő dicsérő sorai kíséretében. Hogy jellemezzük kicsit e lázas korszakot, Radisics Jenő kortárs brit, francia és skandináv kiállításokkal ösztönözte ekkoriban a hazai műipart az általa vezetett Iparművészeti Múzeum 1896-ban átadott új épületében. Az Iparművészeti Társulat pedig folyóiratindítással és rendszeres bemutatkozási lehetőséggel bátorította a Hortihoz hasonló alkotókat, hogy saját, illetve – a nemzeti törekvéseket is figyelembe véve – sajátosan magyar alkotásokkal gazdagítsák az új művészeti áramlatot.

Mert ebben az időszakban zajlott le az Art Nouveau forradalma, s az akadémizmusnak hátat fordító művészeknek éppen az 50 millió látogatót vonzó, 1900-as párizsi világkiállítás kínált egyedülálló bemutatkozási lehetőséget. Mindezzel együtt ez volt az a nemzetközi expó is, ahol először szerepelhettünk önálló államként, a hazai műpártoló igyekezet tehát összességében annak is szólt, hogy a millenniumi kiállítás sikerével hírnevet szerző magyarság kiválóan szerepeljen a nagy tétű világkiállításon is. Horti Pál pedig éppen jó időben volt a jó helyen, hogy formatervezői tehetségét megcsillogtassa. 1895-ös európai körútján idejekorán belekóstolt az új áramlatokba (bútor- és ékszertervei esetében már feltárta e hatásokat a szakirodalom), az Iparrajziskola tanáraként pedig jó viszonyt ápolt a legkiválóbb hazai iparosokkal, s alkotásai javát válogatott mesterekkel kiviteleztette. Századfordulós tárlatokon bemutatott enteriőrjei igazolják, hogy Horti a teljes lakóterekre kiterjedő alkotások tervezésében (Gesamtkunstwerk) találhatta meg az igazi alkotói szabadságot.

Alig néhány év alatt tört fel a tervezőművészek élmezőnyébe, így a párizsi expó előzetes seregszemléjén – ezt a szerepet töltötte be az előző évi karácsonyi kiállítás – már a legkiválóbbak között emlegette a kritika. Szőnyegeiért és bútoraiért aranyérmet, alkalmazott díszítéseiért és ötvösmunkáiért bronzérmet kapott, a világkiállításon pedig szőnyegterveit, képkereteit és kerámiáit díjazták, sőt szerepléséért utólag a Ferenc József-rend lovagkeresztjét is kiérdemelte. A következő néhány év valódi diadalmenetnek bizonyult, hiszen 1902-ben – már az iparművészeti közéletben betöltött kiemelkedő tisztségek birtokában – munkássága elismeréseként bízták meg a torinói világkiállítás magyar részének szervezésével és rendezésével, melyért aztán díszoklevelet, „Diplome d’honneur”-t kapott. Innét már egyenes volt az út az 1904. évi St. Louis-i Világkiállításra, ahol az iparművészeti csoport installációja, illetve a szépművészeti kiállítás Grand Prix-vel jutalmazott tervezője lett. Ez volt az a bizonyos tragikus utazás, ahonnét nem tért haza többé.

De beszélnünk kell még előbb az említett, kiváló mesterekkel közös alkotásokról is. Gazdag gyűjteményünk lehetővé teszi, hogy együtt mutassuk be e néhány rövid év terméséből a párizsi iskolázottságú magyar ötvösművésszel, Hibján Samuval készített, pávatollmintára emlékeztető ékszereit, s ugyanezek biztos kézzel, előrajzolás nélkül papírra vetett, ihletett tervsorozatát. A századfordulós karácsonyi tárlatokon szintén együtt voltak láthatók festett üvegablaktervei, s azok Waltherr Gida üvegművész által kivitelezett változatai, de gyűjteményünkben látható az időszak egyik legjelentősebb rézműves mesterével, Jancsurák Gusztávval közösen készült szarvasbogaras sorozata is, amelyből itt egy „pálmaasztalt” és egy hamutartót is megmutatunk.

A szecesszió nemzetközi áramlatai, leginkább az angol bútorművesség hatását mutató berendezéstervei külön tanulmányt érdemelnének. Így csak az érdekesség kedvéért említjük, hogy együtt dolgozott a később képviselővé lett bútorgyárossal, Mahunka Imrével a többi közt Ráth György villájának átalakításán, egy ebédlőberendezésüket például Torinóban is bemutatták. A századfordulós karácsonyi tárlatra azzal a Jaiser Gyulával kiviteleztette egyszerű hasábokból építkező, stilizált faragású hálószobabútorát, aki korábban a Millenniumi kiállítás királyi fogadótermének berendezését is megalkotta Alpár Ignác tervei alapján. Ismertek közös munkái a skandináv kárpitszövést a hazai gyakorlatba átültető Kovalszky Saroltával, a magyar bútorgyártás úttörő alakjával, Thék Endrével, a párizsi és a St. Louis-i pavilonokat tervező Bálint Zoltán és Jámbor (Frommer) Lajos építészekkel, sőt a magyar szecessziós üvegfestészet sztárjával, Róth Miksával is – hogy csak a gyűjteményünkkel is illusztrálható példáknál maradjunk.


Nemzetközi hírű iparművészként, az Art Nouveau „úttörőjeként” utazott tehát feleségével St. Louisba 1904 tavaszán, hogy a kiállítás magyar anyagát rendezze, ami aztán – ahogy arra Gyarmati János régész, néprajzkutató 2007-es tanulmánya rámutat – teljesen új irányt szabott az érdeklődésének. Egy japán tudóstól szerzett ismeretek terelték figyelmét az őshazakutatás felé, s mint levelezéséből kiderül, a sumér-magyar rokonság lelkes hirdetője, Somogyi Ede hírlapíró könyve hatására kezdte egyre megszállottabban kutatni az észak-amerikai és mexikói prekolumbián művészetet – kiterjesztve e kultúrákra is a rokonságelméletet. Ahogy a régész fogalmaz, főként kerámialeleteket tanulmányozva „minden előképzettség nélkül, pusztán külső, formai jegyek alapján tételezett fel genetikai kapcsolatokat nemcsak térben, de időben is egészen távol álló kulturális jelenségek között”, s e kapcsolatok feltárása érdekében döntött úgy, hogy a világkiállítás után is Amerikában marad az „indus” háziipart és az azték művészetet tanulmányozandó. Tartózkodását részben a vallás- és közoktatásügyi miniszter támogatásából, részben nagy amerikai bútorcégeknek, mint például a Cincinnatiben létrejött Shop of the Crafters nevű vállalkozásnak készített terveiből fedezte.

Schmidt Gyula építésszel összefogva az észak-amerikai múzeumi gyűjteményeket és a kitűnő fazekassággal rendelkező nyugat-mexikói kézművességet tanulmányozta hónapokig. Beutazta a fél kontinenst, a spanyol nyelvismeret hiánya ellenére könyvtárakban kutatott, ásatásokat látogatott, sőt nyelvészeti kutatásokba is fogott a vélt rokonság igazolása érdekében, miközben prekolumbián kerámiaemlékekből válogatott vegyes értékű gyűjteménye, fontos gipszmásolatai, illetve annál jelentősebb fotói és mintarajzai hazaküldésével igyekezett fedezni az egyre bővülő költségeket. Bár utazását eredetileg Japánra, Kínára és az „őshazára”, Mandzsúriára is ki akarta terjeszteni a hun-magyar-indián rokonság feltérképezése érdekében, mexikói tartózkodása idején maláriát kapott, feltehetően ezért rövidítette le valamelyest terveit. Óriási várakozás közepette érkezett volna haza világkörüli útjáról, ám kiújult betegsége végül ledöntötte lábáról, s 1907. május 25-én, alig több mint negyvenévesen, Bombayben érte a halál.

„Látszólag túlságosan is messzire indult el, a ködös múltban tapogatózott, ám gondoljunk arra is, hogy az az elképzelés, amely egy-egy keleti expedíciótól a magyarok nyomának felkutatását reménylette, a 19. század történetfelfogásában gyökerezett” – árnyalja a képet Horváth Hilda művészettörténész Horti Pál mexikói rajzait elemző tanulmányában, hiszen az iparművész különös rokonságelmélete a korszak „ahistorikus, romantikus szemléletébe illeszkedik”. A távoli földrészek archaikus hagyományainak, technikai eljárásainak és mindenekelőtt motívumkincsének tanulmányozása azonban talán elvezethette volna alkotóként egy kifinomultabb stílushoz, amelyben „a forma, a vonal és a motívum lett volna a meghatározó”. Már nem érhette meg, hogy szenvedélyes példája s az általa rögzített, a századelős művészképzéseken terjedő ősi mintakincs mégis milyen jelentős hatást gyakorolt iparművészetünkre. Ebből merített még Zilzer Hajnalka keramikus is, mikor a képünkön látható borzongató maszkot – mert nem Horti az egyetlen kakukktojás – a második világháború fenyegető rémére reagálva elkészítette.

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/572,Szecesszi%C3%B3nk+hull%C3%B3csillaga%2C+Horti+P%C3%A1l?style=accessible