Az úri közönséget talán meglephette Pikler Gyula bátor választása, de a Wiener Werkstätte alapítója, Josef Hoffmann azért nem a semmiből ejtőernyőzött le 1907-ben a budai lankákra, hogy a jogászprofesszor villáját az alapoktól a csillárig megalkossa. A Monarchia két fővárosának tervezői örömmel kölcsönöztek egymástól ihletet, mi több, számos magyar alkotó megfordult Hoffmann műhelyében is. Ma erről az „összművészetről”, századelős műiparunk bécsi inspirációiról mesélünk!
Gesamtkunstwerk – gyakran találkozhatnak a kifejezéssel fórumunkon, nem véletlenül. Szecessziós gyűjteményünk megalapozása éppen arra az időszakra esett, mikor ez a wagneri operafelfogással összeforrt, romantikus összművészeti idea újabb jelentéssel gazdagodott a századelőn. Olyan teljes munkát jelent az iparművészetben, ahol az épülettől a dekoráción át a berendezésig minden elem harmonizál egymással, ahol valamennyi részlet esztétikus megtervezése válik együttesen műalkotássá. Ahhoz, hogy e kifejezés nyelvtörőnek beillő német formájában honosodjon meg nálunk, Josef Hoffmannék munkája is erősen hozzájárult. Az iparművészetben ugyanis a szecesszió puritán, geometrikusabb vonalát képviselő Wiener Werkstätte művészei tették meg az első lépéseket a 20. századi értelemben vett Gesamtkunstwerk felé – s erre felfigyeltek a kortársak is.
Az osztrák-magyar művészeti kapcsolatok mindig is színesek voltak, ha más nem, legalább a történelmi egymásrautaltság miatt. Portréfestészetet például még a 19. század második felében is Bécsben illett tanulni, noch dazu: a magára valamit is adó tájképfestőnek kötelező volt az alföldi pusztán szerzett tapasztalat! A két főváros közti művészeti kapcsolatok a század utolsó évtizedeire pörögtek fel igazán, részben a kiegyezés okozta fellendülésnek, részben a polgárosodásnak és az iparosodásnak köszönhetően. A gyáripar elterjedése a silányabb tömegtermékek mellett új anyagokkal és technológiákkal ajándékozta meg korát, miközben a műgonddal alkotott használati tárgyak iránti kereslet és az urbanizáció új kihívások elé állították a tervezőket – például, hogy újra felfedezzék a kézműves hagyományokat. Mai szemmel úgy tűnhet, minden abba az irányba tolta a kor fiatal tehetségeit, hogy európai kitekintéssel rendelkező, magukat nemzetközi fórumokon megmérető multitalentumként lépjenek fel, akik a villától az ebédlőbútoron át az étkészletig bármilyen polgári álmot képesek prezentálni, akár magát a kiállítóteret is, ahol bemutatkoznak – márpedig erre sok lehetőségük akadt.
Horti Pál vagy Kozma Lajos művészetét már vizsgáltuk e szemüvegen keresztül, Josef Hoffmann akár bécsi pandantjuk lehetne. Nevével elsőként 1899-ben találkozhatott a magyar közönség: Spiegel Frigyes a Magyar Iparművészetben fanyalgott egy sort az új bécsi iskola, így Hoffmann mellett a Secessionsgebäude épületét tervező Joseph Maria Olbrich és közös mesterük, Otto Wagner szellemes, de dísztelen és „lehetetlen színűre pácolt” bútorain. A kritikus építész feltehetően a Gustav Klimt elnökletével 1897-ben megalakult Bécsi Szecessziós Társaság egyik korai tárlatán találkozhatott műveikkel – Hoffmann használati tárgyak és bútorok mellett főként a kiállítótermek dekorálásával tűnt ki ezeken. Kevéssel az 1900-as párizsi világkiállítás előtt járunk, mikor mindkét főváros művészközönsége lázasan készülődött a nagy bemutatkozásra – a nemzetközi expón szintén az addigra már a bécsi Iparművészeti Iskola professzoraként dolgozó építész tervezte a Secession csoport kiállítótermeit.
A hazai közönség a sajtóból is tájékozódhatott e fejleményekről, hiszen a Fremden-Blatt munkatársaként Ludwig Hevesi, a számos hazai lapban is publikáló Hevesi Lajos bécsi magyar tárcaíró szorosan követte és sziporkázó szellemességgel közvetítette a legújabb trendeket – így a bécsi szecesszió krónikása is lett. Ő mutatott rá például, hogy a Herendi és a Zsolnay hatása miként köszönt vissza a korabeli osztrák kerámiaművészetben. Rendszeresen szemlézte a társorgánumokat a Magyar Iparművészet is – akinek igénye volt rá, a bécsi iskola munkáiról up-to-date értesülhetett akár egy budai karosszékből. A gyakran megosztó műalkotásokon túl (teljességében eleve csak emberöltőkkel később láttuk át az Art Nouveau-t) a kortársak szemében a művészetre épített vállalkozás tűnhetett valódi fegyverténynek. A Secession csoport néhány prominense, Josef Hoffmann és Koloman Moser a bécsi gyáros Friedrich Waerndorfer támogatásával, a brit Arts & Crafts mozgalomból ihletet merítve alapították meg 1903-ban a Wiener Werkstättét, hogy ötvöstárgyak, könyvkötések, bőrmunkák, bútorok és más iparművészeti alkotások mellett komplett épületek tervezését és berendezését vállalják mintegy 130 munkatársukkal. És ezt a nyelvet már jól értette az egyszerű polgár is.
Ha Horti Pált nem ragadta volna el olyan fiatalon az őshazakutatás, majd a malária, a hazai műiparosgárda rendszeres megbízójaként – Hoffmannhoz hasonlóan ő is pedagógusként építgette e téren a kapcsolatait – hasonló vállalkozásba foghatott volna Budapesten. Helyette kevéssel később indult kortársa, a szintén rendkívül sokoldalú tehetség, Kozma Lajos vállalkozott a műhelyalapításra. A Werkstätte hatása mindenesetre a magyar enteriőr- és bútortervezők munkáin ugyanúgy kimutatható már a századelőn, mint Vágó József, Lajta Béla vagy Kós Károly épületein. Az újszerű bécsi vállalkozás térhódítása rendkívül gyors volt: a purkersdorfi szanatórium és a brüsszeli Stoclet-ház megépítése után sorra kapták a megrendeléseket, villákat húztak fel, filiálékat nyitottak Karlsbadtól New Yorkig, miközben Klimtet követve olyan alkotók ejtőernyőznek át hozzájuk a modern körökből, mint Emil Orlik vagy Oscar Kokoschka. A mindeközben az önálló nemzeti stílus megteremtésén fáradozó, a népművészet „tiszta forrásából” inspirálódó hazai alkotókat leginkább a bécsiek racionális szerkezeti megoldásai, geometrikus rendbe foglalt díszítményei ösztönözték – ez a hatás olvasható le Lajta épületeiről is.
Az ő irodájában kezdte a munkát az említett Kozma Lajos, akire a bécsiek mindkét nagy korszaka erősen hatott. Korai grafikáit Klimt inspirálta (fussuk csak át ezzel a szemmel A nagy szonáta lapjait), tárgyai Hoffmann visszafogottságát tükrözik, míg az 1910-es évek végétől Dagobert Peche és Otto Prutscher barokkos pompájú díszítményei köszönnek vissza bútorain. 1913-ban alakított, iparművészettel és enteriőrtervezéssel foglalkozó Budapesti Műhelyének egyértelműen a Wiener Werkstätte volt az előképe – állítólag még barátságot is ápolt a bécsi mesterrel, s munkái többször szerepeltek az osztrák és német lapok, mint a Das Interieur vagy az Innendekoration hasábjain. A húszas évekre legendássá váló bútorstílusa, a „Kozma-barokk” olyan korszak szülöttje, mikor a magyar iparművész-építész már az őt inspiráló művészek egyenrangú társaként szerepelt a nemzetközi tárlatokon – s bútorait ugyanúgy kivitelezte például a temesvári születésű Sigmund Járay bécsi gyára, mint az említettek terveit. E legendás bútorgyárak, mint a Gebrüder Thonet, a Josef & Jacob Kohn, vagy az osztrák származású, de Budapesten működő Schmidt Miksa üzeme például, máskülönben is aktívan terjesztették itthon a bécsi módit. Míg azonban a szecesszió luxusát elmosta a világháború, a Werkstätte szolidan elegáns kézműves termékei a két világháború közt hatottak igazán a hazai ízlésre, sőt a magyar art deco kialakulására is. Pikler Gyula részéről nem volt merész ötlet Hoffmannt felkérni, inkább csak megelőzte ezzel korát!
A császárvárosban tanulni, alkotni és élni legalább olyan vonzó lehetett e korban, mint manapság, így ne csodálkozzunk, ha a Wiener Werkstätte archívumában mindeközben magyar nevekre bukkanunk. Bécsi intézménytársunk, a Museum für angewandte Kunst (MAK) például az alkotótársak közt említi a később könyvillusztrátorként befutott Lukáts Katót vagy a költő és iparművész Lesznai Annát. Ennél is izgalmasabb a 20. század egyik legnagyobb hazai keramikusa, Gádor István esete, aki a Pikler-villa építésének éveiben, éppen Hoffmannék egy bécsi kiállítása hatására kezdett kerámiával foglalkozni. Az Iparművészeti Főiskola későbbi rektora, a Bécsben alkotó Simay Imre szobrászművész, majd a Werkstätte egyik jövedelmezőbb ágának tekintett Wiener Keramik műhelyéből Pestre hívott szakoktató, Schleich Vilmos mind Hoffmann és társai díszítőművészetét állították követendő példaként az olyan növendékeik elé, mint Gádor István. A keramikus a 10-es évek végén még dolgozott is a bécsi műhelyben. „Láttam, hogy itt sok új formai megoldás van. Éreztem, hogy itt másképp bánnak az anyaggal. (...) Itt új ízek vannak. S a sokféle módszerben nagy lehetőséget éreztem” – írja visszaemlékezésében, amelyből az is kiderül, ha a műhely nem került volna rossz gazdasági helyzetbe, ma könnyen lehet, Bécsből ismernénk a nevét.
Éppen így járt a háború előtti korszak egyik kiemelkedő grafikusa, Divéky József, aki bécsi tanulmányai után a Wiener Werkstätte egyik legjelentősebb képeslaptervezője lett. Több császárvárosi lapnak szállított illusztrációkat, a Lobmeyr cégnek üvegterveket, Hoffmannék megrendelésére pedig könyvművészeti és alkalmazott grafikai munkákat, levelezőlapokat tervezett, csomagolásterveket és borcímkéket rajzolt, mielőtt továbbállt volna Svájcba és Belgiumba a világháború kitörése után. Többször hazatért, s a negyvenes években még a budapesti Iparművészeti Főiskolán is tanított, de az erős kezdés miatt Európa-szerte bécsi művészként tartották számon később is.
Ugyan Josef Hoffmann a világválság hatására a harmincas évek elején kénytelen volt felszámolni a Wiener Werkstättét, s még azt is meg kellett élnie, hogy vállalkozásával együtt a nevét is elfeledik (munkáit csak a 60-as évek végén fedezte fel újra a bécsi elit), a századforduló magyar iparművészetét befolyásoló sokféle hatás közt igencsak előkelő helyen szerepelt az ő példája, hiszen hazai kortársai minőségi igényességet, értékes formakultúrát, nemzetközi szellemet tanulhattak tőle és társaitól. Ahogy cikkünk egyik forrása, Bánszkyné Kiss Éva 1986-os írásában találóan kiemeli: a magyar művészet „felszívta a bécsi stílus hatását, de ugyanakkor annak kialakításában is részt vett karöltve a Monarchia többi országából Bécsbe sereglő sokféle nemzetiségű művésszel.”