Ősszel jóval népszerűbbé válnak a beltéri programok. Nézzünk be mi is a moziba és ismerjük meg a mozgókép sztoriját az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének segítségével!

A századfordulón, Párizs egyik legismertebb táncosnőjének, az amerikai származású Loie Fullernek (1862–1928) az 1900. évi párizsi világkiállítás ideje alatt saját táncszínháza volt az expo területén. Táncát a Lumiere-fivérek korabeli találmánya, a kinematográf is megőrizte. Fuller korának legtöbb művészét megihlette, alakja számos művészeti alkotáson feltűnik, többek között az Iparművészeti Múzeum ötvösgyűjteményében található asztali lámpán, A fátyoltáncosnőn, amelynek alkotója Raoul François Larche.

A francia szobrász, az 1900-as párizsi világkiállítás aranyérmese, köztéri szobrai mellett több kisplasztikai alkotást is készített. A táncosnő, Loie Fuller alakja különösen sokszor feltűnik alkotásain, bronz asztali lámpáin, melyeket a Siot-Décauville párizsi öntőműhely sokszorosított.

A filmgyártásban és filmbemutatásban kezdetben a franciák játszották a legfontosabb szerepet, a már említett Lumiere-fivéreknek tulajdonítják az első, fizető közönségnek tartott mozgóképvetítést. Az 1895-ös nagyszabású rendezvényüket – ahol 10 filmet vetítettek le újonnan bemutatott találmányukkal – tartják a mozizás születésének dátumaként, azonban német kortársuk, Max Skladanowsky már két hónappal az esemény előtt vetített filmet fizető közönségnek Berlinben.
A francia fivérek találmánya forradalmi volt, ám nem tökéletes, orvosolni kellett egy problémát: milyen módszerre van szükség a hosszabb filmek rendszeres vetítéséhez? A választ a brit elektrotechnikus, Robert W. Paul adta meg, aki tökéletesítette azt a metódust, amitől a filmszalag folyamatosan mozog a vetítőgépben.

Az 1910-es években kezdtek épülni a mozik, eleinte főleg az Egyesült Államokban, ahol saját filmszínház-építészeti stílusjegyek alakultak ki. A világ többi részén ezek az épületek inkább a kőszínházakat utánozták. Mutatunk egy kisplasztikát a kerámia- és üveggyűjteményből, mely 1913-ban készült. Az alkotás Asta Nielsen dán némafilm színésznőt ábrázolja. A műtárgy egyébként az idei Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) című kiállításon is szerepelt.

Ha már a némafilmnél tartunk, a hang fotografikus rögzítésére egy német csoport talált megoldást, a rendszert Triergon névre keresztelték és 1922-ben mutatták be Berlinben. Sajnos egyik csoda nem tarthat, illetve mozicsillag sem ragyoghat örökké: a 70-80-as években megjelent a VHS és a kábeltelevíziózás, a 90-es években pedig a DVD-technika. Beindult a filmkalózkodás, és vele együtt az iparág hanyatlása. Ha már ekkorát ugrottunk az időben, hadd búcsúzzunk a kortárs design gyűjtemény televíziójával. A Videoton Rádió és Televíziógyár Videoton TC 1610-OCU Tünde
modellje 1974-ben készült Székesfehérváron. Elő a popcornt, jó mozizást kívánunk!