Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Felszámolás alá került a hazai világítástechnika nagymúltú vállalata, a Tungsram – olvassuk a hírekben, s azon gondolkodunk, hogy a villanyvilágítás és annak közhasznú alkalmazása annyira hétköznapivá vált az elmúlt száz évben, hogy csak akkor tűnik fel, ha éppen kialszik a fény. A történet végét még írják, gyűjteményünk segítségével ezúttal az elejéből villantunk fel fejezeteket.

„Ha az űrből nézzük, kétségkívül a mesterséges világítás létrejötte volt a bolygó történetének legeslegfontosabb változása azóta, hogy a Chicxulub aszteroida hatvanötmillió évvel ezelőtti becsapódása forró hamuval és füstfelhővel borította be a bolygót” – idézi a népszerű tudományos irodalom egyik sztárszerzője, Steven Johnson gondolatait Z. Karvalics László A fény információtörténetéhez című 2017-es kötet bevezető tanulmányában. Jelképesen ezt a sokmillió évet íveli át a Laokoon Design itt látható, e tanulmánnyal egyidős medúzalámpája is, amelyben a kortárs világítástechnika találkozik az ősi formavilággal. Ha ilyen kozmikus távlatokban most nem is gondolkodhatunk, arra azért fontos rávilágítanunk, hogyan befolyásolták a Tungsramhoz hasonló hazai vállalkozások és kutatóik a mesterséges fényhasználatot.

Az űrből is csodálható közvilágítás története korábbra nyúlik vissza, minthogy Alessandro Volta olasz fizikus 1800-ban bemutatta volna az első mesterséges áramforrást, vagyis amikor elkezdtük használni az áramot. Európában már a 16-17. század folyamán kivilágították a városokat: a gazdagabb régiókban szurokkal, zsírral és más éghető anyagokkal töltött urnákat, vasserpenyőket függesztettek fel a köztereken. Ahogy arra az említett kötet társszerzője, Fábián Borbála rámutat, azóta is a világítóanyagok típusai segítik kronologizálni az utcavilágítás történetét. Az égetés után következett az olajvilágítás a 19. század elején, majd a gázfény a század közepétől, amelyet a századvégen kezdett felváltani a villany. Persze ne gondoljunk éles korszakhatárokra, hiszen a különböző megoldásokat rendszerint párhuzamosan alkalmazták: az új technológia nem kiszorította, inkább a külvárosokba száműzte a régit. Az 1910-es évek elején például egy időben petróleummal, gázzal és villannyal is világítottak a főváros különböző pontjain – sokszor olyan gyönyörű kandeláberek segítségével, mint amilyet itt is láthatunk a német származású Meinig Artúr építésztől. Igaz, ennek a mintalapon megörökített példánynak éppenséggel egy udvarban, a Szabadság téri Adria-palotában akadtunk a nyomára – azaz találtuk meg a hűlt helyét. S itt el is érkeztünk a világítás-probléma lényegéhez.

A közvilágítás ugyanis nem olcsó mulatság, bizonyos szempontból maga a pazarlás – s ezt hadd szemléltessük indirekt módon ezzel a meisseni porcelán teamelegítővel. Ha megcsodálták a készlet máz alatti kobalt festésén a hagymadekort (semmi sem az, aminek látszik: Meissenben a keleti dinnyemotívum alakult át fokozatosan hagymafejjé), vessenek egy pillantást a legapróbb alkatrészre, az olajlámpára az előtérben. Ez ugyan az ital melegítésére szolgált, járulékos nyeresége volt, hogy pislákolt, tehát kevés fényt is adott. A közvilágításban ez pontosan fordítva működik: az elmúlt évszázadok technológiai újításait mindenekelőtt az hajtotta, hogy milyen hatásfokkal sikerül hő- helyett fényenergiává alakítani az adott alapanyagot, azaz csökkenteni a járulékos veszteséget. A halogénégőket búcsúztató cikkében Barotányi Zoltán néhány éve pontosan levezette, hogy ez a törekvés, vagyis az energiahatékonyság kérdése milyen erősen befolyásolta a kutatásban élenjáró Tungsram történetét is. Mert meglepő, de a hagyományos izzók még a piacról való kivezetésükkor is az áram alig 5 százalékát alakították fénnyé, amit a modern LED-forrásokkal sikerült csak jelentősebben javítani. Nem megdöbbentő, hogy miközben képesek vagyunk már az űrből csodálni a Föld fényeit, szakadatlanul azon kísérletezünk, hogy a világítást s a hozzá való áramot ne pazarlással állítsuk elő?

A villanyvilágítás története alig néhány évvel Volta találmánya, a galvánelem bemutatása után elindult. Humphry Davy brit feltalálónak, számos kémiai elem felfedezőjének köszönhetjük, hogy 1808-ban sikerült az áramot fénnyé alakítani: puha szénrudakat kötött az áramforrásra, melyeket összeérintve vakító világosságot idézett elő, s közben megfigyelte, ha eltávolítja egymástól az izzó szénpálcákat, ívet alkot az így kapott fény, azaz bizonyos távolságig még nem szakad meg. Hosszú évtizedekig ez jelentette a kísérleti villanyvilágítást, az erre az elvre épülő „ívlámpák” világították meg például még az 1880-as években is a Keleti pályaudvart. S ha már itt tartunk, azt éppen egy hazai vállalkozás, a Ganz-gyár elektromérnökének, Zipernowsky Károlynak sikerült megoldania, hogy egy szabályozóberendezés segítségével stabilizálni lehessen az ívet, azaz egyenletes legyen a világítás. Ez a fényforrás viszont csak szabadtéren vagy csarnokokban volt használható, a szénrudak gyors fogyása és az erős fény miatt a gázlámpákkal nem tudott versenyezni. Erre csak a korabeli izzókísérletek befutója, Thomas Edison találmánya, az 1879 szilveszterén bemutatott szénszálas izzólámpa vált alkalmassá – Temesváron például világelsőként ezzel oldották meg 1884-ben az utcavilágítást.

Eleinte az ívlámpák gyártásában jeleskedett az 1896-ban létrehozott Egyesült Villamossági Rt., amely később annak köszönhette felemelkedését, hogy 1904-ben megvásárolta a bécsi Technische Hochschule tanársegédeinek, a német származású Just Sándornak és a horvát Hanaman Ferencnek a volfrámszál előállítására, izzótestként való alkalmazására vonatkozó szabadalmát. Ami a századelőn, a villanykörtegyártás hőskorában zajlott, inkább kalandregénybe illik, mint tudományos művekbe. Míg az „Egyesült Izzónál” a feltalálók törékeny volfrámszálakkal kísérleteztek, addig az Edison alapította General Electric Co. laborjában, az 1906-ban átvett szabadalom birtokában William D. Coolidge, a röntgentechnológia későbbi forradalmasítója jóval strapabíróbb volfrámhuzalt állított elő. Ennek a szabadalmi jogát aztán a magyar cég vette meg 1909-ben, s az így megalkotott égőt vezette be végül a fém angol és német nevéből (tungsten és wolfram) alkotott Tungsram márkanéven. Bár ma is így emlegetjük, a védjegy végül csak a '80-as években került be a vállalat nevébe. Később nitrogéntöltésű izzólámpákkal, alaktartó volfrámszálakkal kezdtek kísérletezni (ebben Tury Pál és Millner Tivadar ért el áttörést), majd az első világháború után alapított kutatóintézetükben, amely az első ilyen műhely volt az európai ipartörténetben, Bródy Imre 1931-ben megalkotta a kriptongázzal töltött, jobb fényhasznosítású és nagyobb élettartamú Krypton égőt. Na ez ám az űrtechnika!


Az izzók, rádiócsövek, komplett gyártósorok forgalmazásával, no és a konkurensek felvásárlásával (így került hozzájuk az Orion rádió is) annyira jelentős világpiaci szereplővé válhatott a két világháború között a Tungsram, hogy a külföldi fiókok megőrzése érdekében névlegesen még az államosítás után is részvénytársaság maradhatott. Hazai és nemzetközi arculatán reklámgrafikusok egész sora dolgozott, köztük olyan jelentős alkotók, mint a magyar rajzfilm „atyja”, Macskássy Gyula. Itt most Bortnyik Sándor legendás magániskolájának egy másik tanítványa, Csemiczky Tihamér plakátjaiból mutatunk néhányat – hiszen 1958-ig a gyógyszerészként is dolgozó festő felelt a Tungsram-arculatért. Plakátjainak tömör, puritán megfogalmazása eleinte még a mestere hatását tükrözi, később lágyultak, színesedtek a reklámgrafikák – amelyeket még a tervgazdaság korszakában, tehát hazai piaci verseny nélkül is ontott a cég.

Persze ahhoz, hogy e fényes sikerből az utca is részesüljön, a Tungsram-izzókon túl számos további tényező is hozzájárult. Például, hogy az 1848-49-es szabadságharc, majd az 1873-as tőzsdekrach késleltette a gázgyárak építését, emiatt az olcsóbb légszesz és az újdonság, a villanyáram csak kevés különbséggel robbant be a század utolsó évtizedeiben a városok életébe. Ahogy a csillártörténeti cikkünkben is kitértünk rá, gyakoriak voltak a kétféle technológiát ötvöző világítótestek, mint például ez az aranyozott bronz függőlámpa. A gázvilágítás terjedését az osztrák Auer von Welsbach gazdaságosabb égői segítették (1893-tól ilyenek adták a fényt az Alagútban), illetve a biztonságosabbnak vélt beruházás miatt is rendszerint erre szavaztak a városvezetők, a villanyvilágítás villámgyors térnyerését pedig a már említett Ganz-gyár találmányai tették lehetővé. Ugyan a megrendelőket némileg elriasztotta, hogy az 1883-as bécsi villamossági expó kiállítói még utópisztikusan, világítótornyok formájában képzelték a villanyvilágítás jövőjét, kevéssel később Zipernowskyék olyan stabil energiaátvitelre képes berendezéseket (például zárt vasmagú transzformátort) fejlesztettek ki, amelyek egy csapásra elérhetővé és vonzóvá tették az infrastruktúra fejlesztésben az áramot.

A századfordulóra már számos magyar városban létesítettek villanytelepet, sőt akadt olyan település is (Szabadka például), ahol egy évtizeden belül épült fel a gázgyárral. Abban, hogy Budapest a világon elsőként tért át a lóvasútról a villamosra, Európa városait megelőzve építette meg a kisföldalattit, és az elsők között létesített elektromos közvilágítást a belvárosban, hatalmas szerepe volt a magyar villamosiparnak. Hogy mennyire újdonság volt ez a technológia, azt jól mutatja, hogy az 1890-es években a főváros egyszerre két céggel is szerződött az áramszolgáltatásra. Mint az a BBC History cikkéből kiderül, nemcsak a verseny érdekében tették ezt, hanem a technológiai bizonytalanság miatt is, hiszen az egyiket egyenáram, a másikat váltóáram előállítására kötelezték. Kevéssé köztudott az is, hogy Moszkvától Párizsig, Melbourne-től Buenos Airesig a világ számos pontján a Ganz építette ki ekkoriban a nagyvárosok első villanytelepeit. Tulajdonképpen még az is csak a véletlenen múlott, hogy nem a Ganz, vagy a villamosvasútjaival egyedüli külföldi szereplőként megjelenni képes Siemens lett az izzógyártás úttörője: míg az utóbbi kevéssel az Egyesült Izzó ajánlata előtt utasította el a Just-Hanaman-féle találmányt (ők inkább a tantállámpákban bíztak), addig az előbbi egyszerűen rossz lóra tett, hiszen egy eggyel korábbi felfedezés, a Nernst-lámpák gyártási jogába fektetett be.

Bárhogy is történt, kész szerencse, hogy mindez a forradalmi újítás éppen a szecesszió korára esett, ennek köszönhető, hogy a korabeli „űrtechnika” és a gyökeresen új ízlés olyan gyönyörű használati tárgyakban találkozhatott, mint például Josef Kratina és Eugéne Blot itt látható asztali lámpája (az izzók az üvegfestményt világították meg), vagy éppen múzeumunk egyik legbecsesebb kincse, a párizsi világkiállításon aranyérmes Raoul François Larche a „fátyoltáncosnő” Loie Fullerről elnevezett villanylámpája. Ugyan a gáz-villany párharc véglegesen csak az első világháború után zárult le, a közvilágítás már ekkor a városiasodás, az ipari civilizáció, a modern életforma jelképe lett.

 

Hasonló forradalmi változások zajlanak le bő száz évvel később, napjainkban is a világítástechnika területén, amely most éppen a nagymúltú Tungsram agóniájához vezetett. Mi mindenesetre drukkolunk a dolgozóknak, figyeljük a változásokat, gyűjtjük a tárgyakat. Galériánkban pedig további plakátokkal, reklámtervekkel idézzük meg a villanyvilágítás történetét.

 

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/612,F%C3%A9ny+az+alag%C3%BAtban