Alig százötven-kétszáz éve ünnepeljük szűk családi körben, feldíszített fa körül, s a gyerekeket megajándékozva a karácsonyt. Az ünnep tartalma és az azt kísérő szokások azóta is rengeteget változtak, ezzel együtt tény, hogy december 25., de legalábbis a téli napforduló környéke már Jézus születése előtt is jeles időszaknak számított az évben. Tárgyaink segítségével meséljük el mai karácsonyunk, a meghitt idill történetét, benne számos régi elfeledett képpel.

„A naptár tudnillik Karácson előnapján Ádám és Éva nevét tünteti föl, kik engedetlenségből a jó és gonosz tudása fájáról evén, magukat az egész emberi nemmel, a kárhozat rabjaivá tevék; a rákövetkező éjjel születik a világ Megváltója, ki viszont engedelmességből, a gyalázat irtózatos fáján múlik ki, s győzedelmével a pokol fiait az áldás és örök élet fájához vezeti. Kiszárad, kivész e napon az átok bus fája, s pusztult helyén a váltság örökzöld levelű, örvendetes fája virul föl” – idézte a karácsonyfa egyik szimbolikus értelmezését egy katolikus folyóirathoz képest meglepő engedékenységgel a Religio és Nevelés szerzője 1848 elején, feltételezve, hogy az ünnepi kelléktárban általa még „igénytelennek” tartott fadíszítés mégiscsak a legszebb vallási eszmék jelképe lehet. A cseklészi (ma Szlovákia) kastély kevéssel korábban megözvegyült grófnője, Esterházy Ilona jótékonysági kezdeményezését mentegette így, aki a legfőbb lelki örömöt „fölfogni még gyengék”, vagyis a környékbeli gyerekek megajándékozására díszíttetett fel egy fenyőt előző karácsonykor. Az érvelést enyhe gúnnyal szemlézte aztán a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap is.

Olyan korról tanúskodik az írás, mikor a bécsi udvar közvetítésével a protestáns északi németektől átvett karácsonyfaállítás szokása már éppen gyökeret vert a hazai arisztokrácia, majd a reformkori városi polgárság körében, mikor kezdett hangsúlyossá válni az ünnepben a gyerekek eleinte nevelési célzatú ajándékozása, s mikor a vallásos jelleg mellett egyre jelentősebbé vált a karácsony meghittsége, a családi összetartozást erősítő tartalma. Nemcsak amiatt izgalmas ez az időszak, mert innen eredeztethető mai karácsonyi idillünk, hanem azért is, mert éppen ezek az átmenetek mutatják meg a leginkább, hogyan értelmeződnek át és öröklődnek tovább évszázadokon át ünnepi szokásaink és azok tárgyi kellékei. „A keresztény egyházi évnek Jézus evangéliumi életéhez igazodó liturgikus rendje az ószövetségi kultuszból, az antik pogányság és az európai népek archaikus ünneplő hagyományaiból ötvöződött össze, egyben ráépült a csillagászati, illetőleg gazdasági évre” – írja összefoglalóan Bálint Sándor szegedi néprajzkutató és művészettörténész Karácsony, Húsvét, Pünkösd című kötetében arról, hogyan alakultak éppen a legjelesebb egyházi napokká a napfordulókhoz és napéjegyenlőségekhez kapcsolódó pogány ünnepek.

Jézus születéséről a 325-ös első nikaiai zsinat óta december 25-én emlékezik meg a keresztény világ, legalábbis a felekezetek döntő többsége, noha történelmi forrásokból nemhogy a nap, de még az évszám sem rekonstruálható pontosan. Bár, mint majd látjuk, mindennek kevés a jelentősége. Krisztus születésének és halálának dátuma nem szerepel az evangéliumokban, ezért már a korai keresztények is találgatásokba bocsátkoztak: mivel a hagyomány szerint az ótestamentumi próféták halála ugyanarra a napra esett, mint a születésük (a kettő szimbolikusan azonosítható), nagypéntek lehetséges időpontjainak kisszámításával jutottak a december 25-i dátumhoz – s ez nem tévedés, hiszen Krisztus életének kezdetét fogantatásától (Gyümölcsoltó Boldogasszony napja) számítja ez az elmélet. A kereszténység első évszázadaiban legtöbben a január 6-i vízkereszt (epifánia) napján ünnepelték az emberré vált isten világra jövetelének misztériumát, ugyanakkor számos praktikus érv szólt a nikaiai zsinat határozata mellett is, amely a megtestesülés titka, vagyis a dogmatikai tartalom helyett a születés hagyomány szerinti napja felé tolta az ünnep tartalmát.

Például, hogy a legtöbb pogány kultúrában a téli napforduló környékére (a caesari naptár szerint december 25-ére) eső ünnepek lehettek a legnépszerűbbek – a földművelés istenének tiszteletére ekkor tartották a római szaturnáliát, Mithrász és később Sol Invictus (napisten) napját, a germán népek „jul” vagy „yule” nevű ünnepét, volt tehát mire építkezni. Igaz, a vallástörténeti hipotézist sokan cáfolják, hiszen az Aurelianus császár által bevezetett kései római ünnep, a Sol Invictus például annyira azért nem volt jelentős, hogy egyházi intézkedésekkel halványítsák emlékét. A következetlen időmérési rendszerek, hónapokat csúszkáló hibás naptárak miatt két évezred távlatából persze eleve felesleges konkrét „születésnapról” beszélni: a karácsony végső soron a születés ünnepe, nem a születés dátumáé. A „mikor” helyett sokkal inkább a „hogyan” az érdekes, hiszen a december 25. rögzítése után a korai középkorban például alig ünnepelték Jézus születését, jelentősége csak azután nőtt meg, hogy Nagy Károlyt 800 karácsonyán császárrá koronázták Rómában. A templomi misézés mellett a középkorban még inkább nyilvános, fesztiválszerű ünnepnek számított a karácsony lakomákkal, énekléssel, a liturgikus eredetű, de idővel elnépiesedett, a szentélyekből a közterekre kikerülő betlehemezéssel (ezeknek a húsvéti színdarabok lehettek az előképei a 11-12. századtól).

Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a középkori ünnep megörökölte az örökzöldeket és az ajándékozás szokását a pogány elődöktől. A télen is zöld növényeket már az egyiptomi, római, kelta és germán kultúrákban tisztelet övezte, az élet szimbólumaként (életfa) alkalmazták, a megújuló természet jelképei voltak, s a betegségek, rossz szellemek távoltartására is zöld ágakkal díszítették otthonaikat – leginkább a téli napforduló környékén. Általánosan alkalmazták még a középkorban is a borostyánt és a magyalt, a karácsonyfa inkább csak helyettesítette, minthogy kiszorította volna ezeket. „Luther Márton még nem volt a betlehemes, illetőleg paradicsomjáték ellensége. Puritán utódai azonban már felháborodtak naiv hangjukon, tréfás mozzanataikon. (...) A hagyományőrző nép azonban legalább a paradicsomjáték életfáját átmentette, asztalára állította, és családi közösségben előtte énekelte a maga örökölt, megszokott énekeit” – idézzük újra Bálint Sándort arról, hogy a régi germán hagyományok beemelése, majd a reformáció kora hogyan terelte az ünnepet fokozatosan az otthonokba. S bár e szokások kialakulásában a vallási ellentétek is szerepet játszottak, a családot a középpontba helyező biedermeier korszakban szívfájdalom nélkül terjedtek a felekezetek között.

Elsőként Bécs felsőbb köreiben kezdték utánozni az északi németek karácsonyi szokásait a 19. század elején, amit az legalizált a katolikus világban, hogy a divathoz az 1810-es évek végén csatlakozott a mélyen vallásos Ferenc császár is. A hagyomány nálunk Brunswick Teréznek tulajdonítja a karácsonyfa elterjesztését, de ezért a címért a Podmaniczky és a Bezerédj családok is bejelentkeztek. Fónagy Zoltán történész idézi például Podmaniczky Frigyes báró emlékiratait, aki drezdai születésű édesanyját gyanítja a szokás 1820-as évek végi bevezetése mögött. Innét is tudjuk, hogy a feldíszített, kivilágított fa a reprezentáció eszköze volt, bár ekkor még csenevészebb, egy-másfél méteres fácskákat vonszoltak csak az otthonokba – a mennyezetet súroló fenyőkért már azok a német családok felelősek, akik az Egyesült Államokba importálták a szokást. A karácsonyi ajándékozás is hasonlóan alakult az évszázadok során, mondhatni szintén az ókor óta örökzöld szokás maradt. Ugyan a középkorban még inkább a hűbéri viszonyban állók ajándékozták egymást, a gyerekek előbb Szent Márton, majd – a fiúk és a lányok közt megosztva – Szent Miklós és Szent Luca napján történő megajándékozása idővel átcsúszott szentestére, ahogy az ajándékhozó szerepét is fokozatosan testálták át a protestáns szülők a 16-17. század folyamán a szent gyermekre, a Kisjézusra.

A fogalmi keveredés azonban elkerülhetetlen volt – főként a kereskedelem és az ünnep találkozásakor. Ahogy a karácsonyi vásárokról szóló cikkünkben írtuk, a 19. század első harmadában kezdett játékot hozni a magyar gyerekeknek a Jézuska, s erre az időszakos igényre gyorsan reagált a piac is (szó szerint, hiszen a bevásárlást a kiegyezés környékéig még nyitott piacokon bonyolították le országszerte). Az adventi vásárokon a játékoktól a gyerekholmin és az ünnepi vacsora alapanyagain át a fenyőfáig mindent egy helyen szerezhettek be a szülők, s már a század derekán megjelentek ezek között a hangulatért felelős díszek, miniatürizált vallási szimbólumok, fára való csillogó apróságok. Mert ugyan a karácsonyfa kellékei sokáig nem dísznek, hanem vallási jelképnek számítottak (a láncban, angyalhajban érdemes felismernünk a kígyót, a gyümölcsben, a gömbben pedig az almát), mindez mit sem számított akkor, amikor a szélesebb rétegek számára is elérhetővé vált a reformkori álom, a meghitt hangulatú ünneplés lehetősége. A fa alá helyezett ajándékok előképe is ugyanilyen gyorsan halványult el, hiszen azok étel formájában eredetileg a család halottjait és az értük imádkozó szegényeket illették, hogy ezzel is a megváltás kegyelmére emlékeztessék a kicsiket.

Cikkünket már csupa olyan 19-20. századi üdvözlőlappal, karácsonyfadísszel illusztráljuk, melyek a biblikus szimbólumok és az ünnepben megőrzött pogány jelképek teljes keveredéséről árulkodnak – függetlenül attól, hogy az ünnep vallásos háttere a koronként jelentkező félelmek ellenére valójában jóval később kezdett csak eljelentéktelenedni, mikor modern és vallásoktól független általános szeretetünneppé vált a karácsony. A divatként terjedő szokások mellett sokszor népszerű irodalmi művek (mint Charles Dickens 1843-as Karácsonyi éneke a briteknél) is befolyásolták az ünnepről alkotott képünket, csakúgy, mint aktuális politikai törekvések. A német nemzettudat megteremtése érdekében például Jacob Grimm kezdett egy télközéphez köthető germán ünnepet feltételezni a karácsony hátterében, olyan sikerrel, hogy a 19. század végére már pogány ábrázolásokkal töltötték meg a német lapok karácsonyi számait. Ezt felelevenítve igyekezett a náci diktatúra is az ünnep germán eredetét terjeszteni. Hasonló ideológiai törekvés termése a mi fenyőünnep kifejezésünk, az advent helyett kitalált ezüst és arany vasárnap, vagy a Jézuskát, Mikulást helyettesítő Télapó – ahogy a Múlt-kor egyik lapszámából kiderül, Rákosi propagandistái igyekeztek így takargatni a karácsony vallásos hátterét.

Ahogy az Nagy Árpád 1938-as, vészjósló grafikáján is feltűnik, a 20. század ideológiái mind igyekeztek a maguk fogalmaival teleaggatni ezt a kivételes ünnepet.

Kevés sikerrel, hiszen, mint az a mai karácsonyi mesénkből is kiderül, az ünnep korról korra befogadja, de a maga békés képére formálja ezeket a törekvéseket. Talán mégiscsak az a legpontosabb kifejezés, hogy ez a szeretet ünnepe.