Mecénásai és egyben barátai rajongtak a szerény zseniért, akit mégis reménytelenségbe taszított, majd 43 évesen öngyilkosságba hajszolt a kor, amelyben élt. Ezúttal a múlt század egy csodabogár képzőművészéről, Vadász Endréről rajzolunk portrét néhány vonással és színes folttal.

„Nagyon kevés elég, hogy tájat, embereket és arcokat sejtessünk. Mindennek ez az alapja: az ember képessége, hogy vonalakba vagy foltokba alakokat lásson” – írja a brit képzőművész, David Hockney A képek története című könyvében. Rembrandt és Picasso kifinomult vonalstílusa mellett a kínai kalligrafikus írást és az azzal szorosan összefüggő költészetet és festészetet hozza fel példaként arra, hogyan lehet kevesebb eszközzel többet érzékeltetni a rajzlapon. Ha magyar példát keresünk erre a típusú, kifinomult vonalművészetre, rendre a két világháború közti időszak egy felkapott, de tragikus sorsú festő-grafikusa, a főként rézkarcairól ismert Vadász Endre munkáira bukkanhatunk. Ahogy egy idősebb pályatársa, Conrad Gyula írta róla elismeréssel az 1930-as évek elején: „vonala az ő saját kezeírása, egyéniségének egyenes és őszinte folyománya. (...) Lapjait figyelve, úgy tűnik nekünk, mintha a legfinomabb tű hegye adná vissza a lelki élményeket.” Ki volt ez a ketrecbe zárt angyal, aki meseszerű, japános könnyedségű grafikákkal helyezte fókuszba a vízparti tájat és a kisembert, s aki ugyanezekkel a finom vonalakkal vetítette papírra halálfélelmét is? Színezett rézkarcai és nyomatai, ex librisei és más alkalmi grafikái segítségével ezúttal „a törékeny vonalak halk szavú mesteréről”, Vadász Endréről mesélünk.

Sikeres és elismert alkotónak számított a két világháború között, ugyanakkor keményen meg kellett küzdenie az előrejutásért – derül ki Kürti Katalin, a debreceni Déri Múzeum számára készült 1985-ös tanulmányából Vadász Endréről. A szegedi polgárcsaládba született fiú már a reálgimnáziumban kitűnt tehetségével: a világháború „derűs perceiről” és tanárairól készített tizenhét évesen karikatúraalbumot. Bár képzőművészeti tanulmányokba kezdett, s kimagasló tehetségére korán felfigyeltek mesterei, Glatz Oszkár és Fényes Adolf a Képzőművészeti Főiskolán, apja parancsára ezzel párhuzamosan iparosszakmát is tanult. Fényképészként szerzett mesteroklevelet – igaz, az így elsajátított látásmódnak hasznát vette később a grafikusi pályán. Sikerrel szerepelt a növendékkiállításokon, s az egyre gyarapodó díjait firenzei tanulmányutakra fordította, így már komoly tapasztalatokkal vállalta el 1926-ban majd 1927-ben a mohácsi főiskolai művésztelep vezetését. Az archaikus környezet, a színes népviselet és a vízivilág szépsége legalább olyan nagy hatással voltak rá, mint itt megismert későbbi felesége, Valentin Györgyi.

Házasságkötésük után, 1928-ban Debrecenbe költöztek, ahol Vadász előbb az Izraelita Gimnáziumban vállalt rajztanári állást, de egyre fontosabb szerepet töltött be a helyi képzőművészeti életben is – alapító tagja volt például a debreceni kisgrafikai társaságnak, az Ajtósi Dürer Céhnek. „Legélesebben Arany János utcai otthonára emlékszem, hátul, egy régi ház udvarának a végén, a keresztépületben, ahol a könnyed-karcsú művész és törékeny kedves asszonykája rézmetsző-műhelyt és festő-ateliét is magába foglaló, aprócska fészket rendezett be” – mesélt róla barátja, a művelődéstörténész-író Békés István, aki szerint Vadász „sokfelé gyökerező képzőművészegyénisége ebben a városban törzsökösödött, lombosodott és borult virágba.” Itáliai és mohácsi ihletésű grafikáival, rézkarcaival sorra vett részt a barcelonai világkiállításon, a Velencei Biennálén és a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete európai és amerikai kiállítássorozatán, de rendszeres szereplője volt a Munkácsy-céh, az Ernst Múzeum és a Szinyei Társaság tárlatainak is.

Szinyei Merse Pál halálának tizenkettedik évfordulóján, 1932-ben a róla elnevezett társaság ismerte el „a tiszta vonal puritán egyszerűségével” alkotott képeiért a legmagasabb grafikai kitüntetéssel, a Zichy-díjjal Vadászt. Időközben a műkereskedő Nemes Marcell utazási ösztöndíjának köszönhetően Párizsban tett tanulmányutat, itt ismerkedett meg a műveire nagy hatást gyakorló japán fametszetekkel. „Vadász Endre a fiatalok sorában a legegyénibb művész” – ismerte el Elek Artúr művészettörténész is a hazai grafikai művészetet áttekintő 1937-es írásában. „Rézkarcai finom vonalmenetű rajzok, melyeken a tájak és rajtok emberek, állatok víziószerűen jelennek meg. (...) Újabb lapjain a táj motívumainak elrendezése és a részleteknek néhány stilizáló vonalra egyszerűsítése a legjava japáni rézmetszetekre emlékeztet.”

Barátai ezzel együtt kifejezetten szerény, visszahúzódó embernek írták le a sikeres művészt, az újságíró-műfordító Fáy Árpád jellemzése szerint például a társaságban vidám, de alapjában félszeg és zárkózott alkotó „gyűlölte a fontoskodást, a nagyképűséget (...) ha egyszer-egyszer új műveit mutatta barátainak, szinte lekicsinylően mosolygott, mint aki felnőtt fejjel gyermeki játékaival foglalatoskodik”. Jellemző, hogy fő megrendelői, mecénásai már fiatalkora óta gyűjtötték műveit, s sokan idővel családi jóbarátokká váltak. Kolozs Lajosnak, a szegedi Ládagyár tulajdonosának rendszerint favágókat vagy magát a gyárat jelenítette meg kisgrafikáin, Dr. Lusztig István ügyvédnek, aki Vadász Haláltánc című sorozatának kiadását is kezdeményezte, számos bécsi és szegedi városképpel díszített alkalmi grafikát alkotott. Változatos rendeltetésű lapokat készített a szegedi Déry-család több generációjának és Dr. Némedy Gyula ügyvédnek, vagy éppen a debreceni Ady Társaság elnökének, a botanikus és egyben avatott műkritikus Soó Dezsőnek – 1938-as tanulmányában ő nevezte Vadászt „a vonal mesterének”, amely főleg halála után lett állandó jelzője.

Neves olasz és osztrák gyűjtők mellett nemzetközi hírnevét egy gazdag holland üzletember, Wim van der Kuylen egyengette a leglelkesebben, aki elsőként 1935-ben kereste fel Debrecenben, s később is rengeteget áldozott művei népszerűsítésére, rendszeres külföldi kiállításaira. Valószínűleg van der Kuylen és egy szintén gyakori megrendelője, a budapesti Tamás Galéria bátorítására költöztek 1936-ban a fővárosba is Vadászék– utóbbi adta ki nem sokkal később Budapest-albumát, amelyből az itt látható tabáni képeslap származik. Bár olaj- és temperaképei, akvarelljei és metszetei is jól ismertek, a mecénás-barátokhoz fűződő bensőséges viszonya leginkább azokon a kézzel színezett rézkarcokon, fa- és linóleummetszeteken, tucatjával készült alkalmi grafikákáin követhető nyomon, amelyből a vázlatokkal együtt bő hétszáz darabot őriz múzeumunk.

Rövid életművében a békés szegedi, mohácsi és bajai tájképek, álomszerű vízparti jelenetek, s az ezekhez kötődő archaikus foglalkozások, a halászok, molnárok, révészek szelíden groteszk ábrázolásai dominálnak – ahogy Kürti Katalin írja, „olyan epikus és néprajzilag is hiteles képet adott a századelő nyugodt vízi életéről, amely már néprajzi, megőrző jellege miatt is figyelemreméltó”. Kedvelt témája volt a cirkuszosok, vásári mutatványosok élete, s általában kíváncsi megfigyelője és megörökítője volt a kisemberek, a társadalom perifériáján élők gyötrelmes hétköznapjainak, harsány ünnepeinek. „Kedvenc olvasmánya volt ezidőtájt a Svejk. Heteken, hónapokon át szórakoztatta barátait a könyvből felolvasott részletekkel. Ez is olyan jellemző volt rá: ellenállását a rendszerrel, a vaskalapossággal, a militarizmussal és fokozódó fenyegetettségükkel szemben, többek között így, ilyen ironikusan is kifejezte" – emlékezett rá a korábban idézett Fáy.

A Vadászt foglalkoztató valódi tragédiák, az egyre fokozódó zsidóüldözés s a világháború az említett, 1936-os Haláltánc-album mellett újévi üdvözlőkártyáin jelennek meg a leggyakrabban. Kevés korai előzmény után rézkarcain a harmincas évek második felében bukkan fel újra a halál motívuma, a gonoszság és a békevágy kontrasztja: előbb csak a lopakodó módon, pusztuló természetként, háborús jelképekkel (szögesdrót, harckocsik), ragadozómadarak vagy éppen ketrecbe zárt angyalok formájában vetítette ki szorongásait, később már a „dance macabre” hagyományt megidézve harsányan flótázó, kötéltáncoló, nagydobot verő csontvázként jelenik meg karcain a kaszás.

Ugyan a világháború kitörése előtt még rendszeresen utazott és állított ki külföldön, a '40-es évektől mind az önálló tárlatainak száma, mind a megrendelései fokozatosan elapadtak, bizalmas barátainak – leginkább Lusztigéknak – készült alkalmi grafikáin, ex librisein pedig egyre erőteljesebben köszönt vissza fenyegetettségérzete. Amikor 1943-ban munkatáborba került, feleségével megegyeztek, ha valamelyikük nem fogadná vagy viselné el a rá váró megpróbáltatásokat, a másik is követi a halálba. 1944 júniusában egy nap különbséggel, Endre a gödöllői fogságban, Györgyi a pesti gettóba vonulás előtt húzták meg ezt a vonalat.