Kísértés, csábítás és kaland üvegbe zárva – ezt ígérik a parfümök, a mesterien megalkotott illatkompozíciók, amelyeket egyedi flakonjaik és a köréjük szőtt mese tesz igazán teljessé. Szóra bírjuk a történelmi palackokat, a többit pedig az önök fantáziájára bízzuk!

Hacsak a szimatunk nem csal, a parfümök a képzelőerőnkre lehetnek a legnagyobb hatással. Mással nehezen volna magyarázható, hogy illatokat társítunk apró, díszes üvegcsékhez, amelyek vonzó nőiességet vagy éppen karakteres férfiasságot idéznek meg bennünk akkor is, ha éppen kirakatüvegen át csodáljuk a portékát. Hogyan lehet ez? A szemünket ugyan könnyű becsapni a palackok különleges formáival, az orrunk azonban ennél érzékenyebb műszer, hiszen sokkal több agyi területtel áll kapcsolatban, mint a többi érzékszervünk – s ezek többsége az érzelmekért és a szexualitásért felelős.

Az illatszereknek a kezdetektől fogva rituális szerepük volt (a „füstön át” jelentésű parfüm kifejezés eleve az istenek előtti áldozatra utal), és terápiás céllal is alkalmazták az illóolajokat. A reklámok azonban már jó ideje a szaglás különlegességére építenek: az érzelmeinkre igyekeznek hatni, hiúsághoz, csábításhoz kapcsolva a különböző kompozíciókat. Tegyék csak próbára az orrukat: mit idéznek fel önökben az itt látható palackok? Ugye, milyen mélyen gyökereznek, s egyénenként mennyire különbözőek lehetnek ezek az asszociációk? A képletet ugyanis bonyolítja, hogy a szaglásunk erősen környezetfüggő, egyfajta tanult érzékelés, ráadásul egy parfüm hatását nemcsak a több tíz- vagy százféle – gyakran titkos – összetevő határozza meg, hanem annak a kipárolgása is, aki viseli.

A gyűjteményünkben látható üvegek javarészt abból a korszakból származnak, amikor a parfüm kézműves luxustermékből ipari körülmények között előállított illatszerré vált. Egy dolog azonban nem változott a 19-től a 20. század elejéig, s tulajdonképpen azóta sem – a palackok mindig is nagy értéket rejtettek, s ezt a választott anyagokkal, a megmunkálással igyekeztek hangsúlyozni készítőik. Az itt látható, részben ezüstből készült közel-keleti példányt, úgy tudjuk, rózsavíz tárolására használták a 19. század közepén, de a legtöbb esetben, mint ennél az almát utánzó, kerti jelenettel díszített, 18. századi meisseni porcelán tartónál, legfeljebb csak sejthetjük, hogy milyen illat tárolására szolgált. A rég elillant kölnik felidézésében talán az lehet segítségünkre, hogy az üvegcsék színével, formájával már korán igyekeztek visszaidézni a tárolt szert (vagy legalább a fantázianevét) az alkotók: a különlegességeket például már a 19. elején is kristályüvegből készült palackokban tartották, s az erre emlékeztető csiszolt, ékkőre hajazó megmunkálás alapján máig luxustermékekre asszociálunk. A kínálat gyarapodásával vált szükségessé, hogy megnevezzék a tartalmat – az 1820-as években ezért jelent meg a címke a flakonokon, ami végső soron laposabb, négyszögletes formák kialakulásához vezetett. Ezeket kezdték a század utolsó negyedében, a nagyáruházak térhódításával egyre díszesebb, luxuspapírokkal borított dobozokba csomagolni.

A parfümtörténelem egyik legendás „orra”, François Coty szintén a csomagolásban szagolta ki az üzleti lehetőséget a századelőn: új gyártási eljárásokkal, reklámkampánnyal és széles termékpalettával törekedett tömegek számára elérhetővé tenni illatszereit. A francia art nouveau mesterével, René Lalique-kal egész szépészeti termékcsaládokat terveztetett: alumíniumból díszes púderesdobozokat, Baccarat-kristályból (a 19. század végén ebből készült az illatpalackok java) a drága parfümök öntött, préselt üvegeit. Lalique egyre inkább a fantázianevekhez igazította a palackok megjelenését, s az állatokat és növényeket, női sziluetteket utánzó flakonok olyan népszerűvé váltak, hogy ezzel szinte új üvegművészeti ág született. Paul Poiret, a belle époque híres szabómestere kezdett illatokat társítani elegáns ruhadarabokhoz – ez alapozta meg a parfüm útját a divatvilágban. E találkozás a két világháború között, divattervezők rendelésére alkotott keverékek, illetve üvegművészek tervezte palackok formájában érte el a csúcspontját – gondoljunk csak Jeanne Lanvin Arpége-ára, amelynek Paul Iribe illusztrátor tervezte fekete art déco gömbjét. A legnagyobb hatású klasszikus, Coco Chanel No. 5-je ebből a szempontból kivétel: terve éppen azért olyan letisztult és egyszerű, hogy éles kontrasztban álljon a Lalique-féle díszes kristálypalackokkal – s a rossz nyelvek szerint egy whiskys flaska ihlette!

Művészi kidolgozású tárolók persze korábban is készültek, hiszen annyi már a mostani gyűjtésünkből is kiderül, hogy minden jelentős porcelán- és üvegműhely igyekezett – általában piperekészlet részeként – méltó edényeket gyártani a drága nedűkhöz. Az itt látható türkizkék palackcsoda például a cseh üvegművészet egyik legendás alakja, Friedrich Egermann mestermunkája, amely az általa feltalált „kőüvegből”, a márványos hatású lithyalinból készült az 1830-as években. A jól csiszolható bohém kristály és a színes üveg szintén kedvelt alapanyagnak számított (ilyen látható a nyitóképünkön is), de őrzünk palackokat más szecessziós mesterektől is. Émile Gallé csiszolt és maratott, vörös virágokat ábrázoló, réteges palackba, Louis Comfort Tiffany pedig a római üvegek utánzataként általa kifejlesztett, zöld levélmintás favrile-be (irizáló-lüszteres üvegtípus) zárt illatokat – e tárgyakat is megtalálják cikkünk illusztrációi között. A mindenkori stílusváltozások remekül nyomon követhetők a flakonokon, Salvador Dali például női ajkat és orrot imitáló darabot tervezett, ahogy ismert példa Schiaparelli stólát viselő nőalakja (Shocking) vagy éppen a Dior-háznak a vágy tiltott tárgyát szimbolizáló, almalakú Poisonja. Mindezen különlegességek előtt mégis Coty és Lalique együttműködése nyitott kaput: ma is a művész egykori elzászi műhelyében látható az egyik legjelentősebb parfümüveg-kiállítás.

Bár az eddigiek alapján úgy tűnhetne, az illatszergyártás kezdetei mégsem Franciaországhoz kötődnek. Növényekből nyert illóolajakat már az ókor óta használ saját kényeztetésére az ember – ismertek például a mandulaolaj, méz vagy fahéj alapú egyiptomi kenőcsök, a rómaiak fürdői vagy éppen rózsavize. A modern európai parfümgyártás ettől függetlenül import divat: a középkori Velencében alakult ki keleti hatásra, ahol a legritkább kínai, indiai és perzsa alapanyagokkal együtt jelentek meg az illatszerkészítés fogásai, például az Arábiából átvett növényi lepárlás módszere. Itáliából egy előkelő reneszánsz dáma, a valódi méregkeverőnek bizonyult Medici Katalin udvartartásával vándoroltak tovább az ismeretek: a francia királyné kérésére alapította meg egyik tudósa 1533-ban az első laboratóriumot a provance-i Grasse-ban – máig ez a parfüm fővárosa. Ezen a különleges éghajlatú, Cannes-tól alig húszpercnyire fekvő településen ugyanis a levendula és a rózsa mellett a mirtusz, a jázmin, a narancsvirág és a vadmimóza, azaz jellegzetes alapanyagokat adó keleti kultúrnövények is gyönyörűen fejlődnek. Eredetileg ugyan bőrcserzéssel foglalkoztak a grasse-iak, ám egy itt készült, rózsavízzel fűszerezett kesztyűpár eljutott a királynéhoz, aki szerette volna velencei módi szerint, palackba zárva megőrizni a bőr illatát. Itt indult a francia parfüm története, amely egy évszázaddal később, a Napkirály udvarában vált akkora divattá, hogy sokáig fürdés helyett is inkább pacsulizott az ember...

A virágok mellett levelek, szárak, magok, gyümölcshéjak, gyökerek és gyanták honosodtak meg idővel az illatlaborokban, melyeket gőzöléssel, sajtolással, oldószeres kivonással vagy abszorpcióval nyertek ki. (Használtak néhány állati eredetű alapanyagot is, mint az ámbra, a pézsma vagy a cibet, bár mostanában ez egyre ritkább.)
Az illóolajokat, esszenciákat, természetes anyagokból izolált kémiai termékeket pedig különböző sűrűségű alkohollal és vízzel vegyítették a klasszikus képlet szerint illatszerré. Máig az illóolajok mennyisége, töménysége, valamint a víz-alkohol aránya határozza meg a készítmények intenzitását a csak alkalomra használt, legerősebb parfum-től az eau de toilette-en át a legenyhébb hatású kölnivízig (eau de cologne). Készítőik valódi alkimistának számítottak a maguk ezernyi üvegcséjével, sírba vitt titkaikkal. A misztikus kalandfilmek tipikus jelenete azonban, mikor a sötét kapualjakban bujkáló mester apró bőrtáskában menekíti magával az alapillatokat, amelyekből aztán minden további kikeverhető – romantikus túlzás csupán. Valójában többszázféle természetes alapú, elsődleges illatanyaggal dolgoztak már a szintetikus hozzávalók megjelenése előtt is – utóbbi áttörés megint csak az említett Chanel No. 5-hez kapcsolódik: megalkotója, Ernest Beaux alkalmazott elsőként a keverékben aldehideket.

A szagok kémiai elemzésével, a természetes illatoktól való elszakadással akkora kínálat alakult ki a piacon már a két világháború közötti időszakban, hogy még a szakértőknek is mankóra lett szükségük az eligazodáshoz: a Francia Parfüm Társaság által megalkotott, legalaposabb skála hét szagcsaládot, s ezeken belül is legalább négytucat altípust különböztet meg a virágosan zöldtől a páfrányosan édesen át a levendulásan fűszeresig. Mítoszromboló lehet, de a bármilyen összetevőt egy könnyed szippantással megkülönböztetni képes alkimista, vagy az afrodiziákumként ható, mindenek fölött álló, tökéletes illat, amely Patrick Süskind regényében és az abból készült Tom Tykwer-filmben megjelenik (Parfüm: Egy gyilkos története), soha nem létezett. Amikor meglátjuk a kirakatban a vágyott palackot, bizonyos értelemben tényleg a szimatunk csal, hiszen az üvegcsétől a csomagoláson át a hozott asszociációinkig minden arról igyekszik meggyőzni minket, hogy valódi egyéniségünkre lelhetünk rá egy kompozíció formájában. Vágyaink illata egy évszázados hagyományú, mesterien megalkotott marketingmese – amiért mégis megéri kísértésbe esni!