A Willkomm nemcsak köszöntés, hanem népszerű ivóedény neve is volt a barokk korban. Ahogy az üdvözlést, úgy a „billikomban” kínált bort sem illett visszautasítani, akkor sem, ha szarvasnak vagy éppen mókusnak álcázta magát a felénk nyújtott luxuskupa. Márpedig a német ötvösök fantáziája kimeríthetetlennek tűnt e téren!

Baglyok, szarvasok, medvék, mókusok, sőt tevék – különös állatfigurákra bukkanhatunk az Iparművészeti Múzeum ötvösgyűjteményében. Javarészt kora barokk, híres nürnbergi és augsburgi műhelyekből kikerült, aprólékosan kidolgozott, aranyozott ezüstből készült tárgyak, egy fontos közös tulajdonsággal: fénykorukban akár liternyi bort képesek voltak elnyelni. Mert ezek az értékes, állatformájú serlegek valójában leemelhető fejű ivókupaként szolgáltak, amelyeket nem mindig őrizgettek vitrinekben. Miért készültek, kik és hogyan használhatták ezeket a díszedényeket?

Baglyokról formázott tárgyakat keresve leltünk erre az 1580 körül készült gyönyörű ezüstmadárra, meglepő történettel: a főként német nyelvterületen népszerű bagolyedények (Eulengefäß) udvari ajándékként kerülhettek gazdáikhoz, s mintázatuk alapján sikeres vadászatok után kaptak szerepet a lakomákon. Az idézett cikkben olvasóink fantáziájára bíztuk, hogy a sípokat, csengettyűket rejtő, humoros feliratokkal dekorált kelyheket hogyan használhatták tulajdonosaik. Persze nem hagyta nyugodni a fantáziánkat a kérdés, kutatás közben aztán újabb és újabb állatokra bukkantunk...

Emlékeznek még, hogyan illik pertut inni? A karjainkat összefonjuk, s úgy húzzuk le az italt, hogy attól kezdve „per tu”, azaz tegeződve szólíthassuk egymást. Ez a kiveszőben lévő szokás talán segít elképzelni, hányféle izgalmas rituálé, ivójáték és halálosan komoly ceremónia lehetett divatban e tárgyak készültekor, a 16-17. században. Főleg az olyan hierarchikus társadalmakban, ahol a valahova tartozás életbiztosítást jelentett, a közös, szertartásos ivás pedig e közösségi lét szerves része volt. Megpecsételték a befogadást, az egyezséget, a házasságot, a pohár fenekére néztek évfordulók, avatások, győzelmek alkalmával; tósztoktól voltak hangosak a termek, ha odaadó köszönetüket fejezték ki az egyívásúak. Ma gyakran az italoknak tulajdonítunk jelentőséget, az teszi ünnepélyessé a koccintást, ám mikor a mainál gyengébb bor és sör alapélelmiszernek számított, sokkal inkább a rituáléval adták meg a rangját az alkalomnak – s egyúttal persze a mennyiséggel is.

Mikor ezekkel a díszedényekkel előrukkoltak a gazdáik, több liter is legördülhetett egy este leforgása alatt a torkukon. A németek különösen nagyivóknak számítottak a középkor végén. A felkínált poharat sértés volt visszautasítani, a férfiatlanság jele volt nem követni a társakat a mámor halálugrásába – mi több, az ivópárbaj fegyvertelen viadalszámba ment. Nyakaltak a nemesek – bár őket helyettesíthették szolgáik –, vedeltek a poros lábú utazók, a földművesek, a céheknek még saját ivási szabályzata is volt. A mértéktartás kívánalma, amely a reformációval kezdett csak terjedni, legfeljebb a súlyos részegség elkerüléséről szólt, de az étkezésenkénti hét ital még ebbe a fogalomba is belefért – legalábbis Moritz von Hessen gróf 1600-as évek elejéről származó intelme szerint. Mikor a fenti bagoly kupakját leemelték, s józanságra intő közmondást találtak az éjszakai tivornyázást jelképező állat körgallérján, szó szerint körberöhöghették a díszedényt a részeg cimborák!

„Az emberi élet túlságosan rövid és kegyetlen volt ahhoz, hogy lemondjunk az örömről, az ünneplésről és a játékokról.” – magyarázza az asztali szokások kialakulását a Welt szerzője, mielőtt a vadászat, a tánc, a színház vagy éppen az istentisztelet szerepét sorolná a lakomákon. Egy olyan társadalomban, amely szimbolikus gesztusokkal és tárgyakkal kommunikált, a teríték elmaradhatatlan kellékei voltak a díszes kupák is. Az üdvözlésként magasba emelt Willkommok (ebből ered az ivókupa jelentésű billikom szavunk) formái olyannyira változatosak voltak, hogy készítésük az ötvösök egyik fő elfoglaltságává vált az Alpoktól északra. „A képzeletnek semmi nem szabott határt: az állatokat, embereket, hajókat, gyümölcsöket és még sok mást utánzó, fantáziadús formájú ivóedények tréfás serlegként és ivójátékként szolgáltak.” – olvassuk már a Baseli Történeti Múzeum Szebben inni című kiállításának katalógusában.

A 16-17. századi kupák lenyűgöző kivitelezésükről híresek, illetve arról, hogy mennyire beszédesek, mennyi mindent elárulnak az eredeti tulajdonosaikról. A Deutscher Orden (Német Lovagrend) bécsi kincstára őrzi például a Wenckheimsche Willkommot, amelyről úgy tudni, Georg Hund von Wenckheim nagymester ebét örökítette meg naturalisztikus hűséggel. Ugyanitt találjuk Johann Wilhelm von Zocha lovag korallagancsokkal díszített, szarvasformájú edényét – ugyanaz az augsburgi mester, Melchior Bayr munkája, mint aki az itt látható nagyvadat megalkotta. Ez a népszerű forma a legtöbb korabeli ötvös, mint például a fenti tevét készítő Christoph Erhart repertoárjában is szerepelt. A vadászat ugyanis a nemesség egyik kiváltsága volt, a zsákmányállatot, ezek közül is a legnemesebb szarvast formázó ivókupák erre utaló, hivalkodó asztaldísznek számítottak. Hasonló figurális edényeket rendeltek nürnbergi, augsburgi mesterektől a patríciuscsaládok és a céhek is – az ábrázolt állat utalhatott a családi címerre (oroszlánok, medvék), de kifejezhette a birtokosok tevékenységét is. A hentesek például bikát formázó kupákból ittak a gyűléseiken. A díszedényekkel gyakran a tiszteletbeli vendéget köszöntötték, vagy körbeadták egymás közt, hogy az összetartozásukat demonstrálják – a rituálé egészen a középkorig nyúlik vissza, de a Willkommok jellegzetes formái csak a kora újkorra alakultak ki.

A német nyelvterület reneszánsz és barokk kupáinak egy része Európa-szerte gyakorivá vált a 17. században, az itt látható puttonyos borászember (Büttenmann) például – hogy ne csak állatokat mutogassunk – népszerűnek számított szőlőtermő vidékeken. Ennek a példánynak, amely a Podmaniczky-Vigyázó család gyűjteményét ékesítette, a zürichi Bartholomäus Paxmann edényformája lehetett az ősképe. Kedveltek voltak az esküvőkön használt trükkös menyasszonypoharak (Jungfrauenbecher) és más, akár üvegből formált tréfás serlegek és ivójátékok is. Az állat alakú edények ugyanakkor német földön lettek csak keresettek – s ez segít megérteni rejtett funkciójukat is. A nemesség és a papság kiváltságos helyzetét ugyanúgy kifejezhették, mint a patrícius családok, befolyásos céhek, meggazdagodott kereskedők ambícióit a városi tanácsokban – amely főként a szabad birodalmi városokban vált szembetűnővé a 16-17. században. Mikor a reformáció korában fokozatosan kezdték elveszíteni egyházi megrendeléseiket a délnémet mesterek, az ekkor formálódó felső osztály vált a profán örvöstárgyak fő megrendelőjévé. Ők engedhették meg azt a hallatlan luxust, amit az ilyen, akár félkilós ezüst státuszszimbólumok birtoklása jelentett.

Gyakori magyarázat, miszerint előbb a török elleni harcok, majd a harmincéves háború ösztönözték volna arra a nemességet és a módos polgárságot, hogy nagy értékű, könnyen mozdítható tárgyak formájában őrizzék a vagyont. Ebben az értelemben e billikomok szó szerint aranytartalékot jelenthettek, s hozzájárultak az ötvösség kiemelkedő fejlődéséhez is a korabeli művészi iparban. Gyanítható ugyanakkor, hogy ennél a teóriánál felcserélődött az ok és az okozat. A kupák jó része valójában a kohókban végezte, mikor szükség lett a drága ércre, nem véletlen, hogy a díszesebb példányok maradtak csak ránk. De miért őrizgették volna drága értéktárgyak formájában a nemesfémet mondjuk szimpla érmék helyett? Ahogy az említett bázeli kiállítás kurátorai felhívják rá a figyelmet, már a korabeli megítélés szerint is a politikai hatalom és a felsőbb osztályhoz való tartozás bizonyítékaként halmozták az ezüstöt. Mutasd a kupádat, megmondom, ki vagy! – tarthatta volna a mondás. A beszédes állatformák mellett sokan címerekkel, feliratokkal, akár teljes családfával vagy tanácsnévsorral jelezték rajtuk hovatartozásukat, de esztétikai értékük is árulkodó lehetett a billikomokat hosszasan tanulmányozó kortársaknak.

Kiváló minőségük mellett történelmi véletleneknek is köszönhető, hogy javarészt nürnbergi és augsburgi ötvösművek vészelték át az évszázadokat. A bécsi céhekben készült reneszánsz ezüst megsemmisítéséért például a Napóleon elleni háborúk okolhatók, hiszen a tárgyak beolvasztásával lehetett elkerülni a súlyos adókat, de a vérzivataros évszázadok darálták fel a felvidéki és erdélyi ötvösök munkáinak javát is. Mikor a harmincéves háború Nürnberg reneszánsz kori virágzásának véget vetett, Augsburg vette át a német ötvösművészetben a vezető szerepet. A város a mesés vagyonú Fugger-bankháznak köszönhetően vészelte át a viharos évtizedeket, s vált az európai pénzforgalom, egyúttal ötvösművészet központjává – a 17. század végén például már több mint 200 mester dolgozott a városban. Munkáikért Európa-szerte egyházi és világi méltóságok vetekedtek, ennek is köszönhető, hogy tárgyaik ma minden jelentős gyűjteményben megtalálhatók.

S hogy mit keres e válogatásban a barokk csendéletek gyakori figurája, a kapzsiságot és a szorgalmat is szimbolizáló mókus? Tréfás utalásként a felesleges iparkodásra? Talán mert gyakori címerállat, sőt zsákmányállat is lehetett? Esetleg, mert Donar mennydörgésisten vörös szakállára utalt a germán mitológiában? A mókuspohár mellett akadt példa struccra, kagylóra, sőt unikornisra is az egykori ötvösök praxisában, szóval bármi lehetséges – ezúttal ezt bízzuk olvasóink fantáziájára. Willkomm!