Keresztény szimbólumnak és egyben orvosságnak tartották a korallt, amelyet a babonás nép legkevesebb az ókor óta a szemmel verés ellenszereként alkalmazott. Alapvetően mégis szépsége és hihetetlen változatossága tette keresetté a művészetekben.

„A hajót Capri szigeténél, a Kék-barlang előtt barnaképű csónakosok rohanják meg. A leghangosabb közöttük a korallárus, pedig a többi sem kíméli a torkát. Mindegyik rá akar sózni valamit az idegenre.” – kezdi közhasznú beszámolóját az 1920-as évek Wikipédiája, a Tolnai Új Világlexikona szakcikkírója, hogy aztán rövidesen lerántsa a leplet a „talián” csalókról. Capri körül ugyanis nem terem korall, magyarázza – ellenben annyi ágasbogas, telepes mohaállat él, mint a dudva, ezeket adják el nemes korall címén a gyanútlan turistáknak. Bár a továbbiakban részletesen taglalja a „piros kalárisokról” a tudnivalókat, a bevezetés mégis rámutat, mennyire népszerű volt még a század első felében is ez az ékszeralapanyag. Igaz, ekkoriban már régiesnek és úriasnak érezték a használatát, mégis divatos maradt, főleg német nyelvterületen és ortodox vallásúaknál, sőt leszivárgott a paraszti kultúrába is. És ebben szerepet játszottak „a tenger virágait” övező babonák.

Ha már a műveltségtárat emlegettük, sietünk jó előre tisztázni, hogy a sokáig rendszertani bizonytalanságban tévelygő korall virágszirmokra emlékeztető szája és ásványnak tűnő meszes váza ellenére valójában állatfaj, afféle helytülő típus. Ahova lárvakorában lecövekeli magát a trópusi és mérsékelt övi tengerek nyugodtabb, 20–200 méteres mélységében található szikláin, ott éli le az életét. Sőt általában még ennél is kényelmesebb érvényesülést választ: szülei fejére nő, s többgenerációs telepeket, egész zátonyokat alkot. Ha nem is a leggyakoribb, mégis a legismertebb közülük a Földközi-tengerben is előforduló vörös nemeskorall, amelyet a római kor óta halásznak – annak ellenére, hogy sziklák alatt, hasadékokban rejtőzik, s tömör mészváza meglehetősen törékeny. Maga az állatka, amely a gyönyörű alapanyagért felel, egy félénk, apró termetű fehér polip – ő szegény meglehetősen pórul járt az emberi babonákkal. Pechjére a vér színére emlékeztető tengelyváza, melyet saját védelmére, a puha kéregváz alatt nevelget lassan, évezredek óta keresetté tette. „Nincs pl. olyan olasz nő, aki ne viselne szarvalakúra csiszolt korallágat „szemmelverés” ellen. Ez az amulett már a régi rómaiak idejében igen elterjedt” – idézzük megint a lexikonírót.

A fiumei Magyar Tengerkutató Intézet igazgatója, Leidenfrost Gyula tengerbiológus 1911-ben számolt be arról, hogyan aratják le az adriai és észak-afrikai zátonyokat. „A nemes korallt az igegno-val halásszák. Ez az igen primitív eszköz 2–3 méteres, keresztalakúan egymásra szegezett gerendából áll, aminek a közepére egy súlyos (50 - 60 kg.) kúpos követ vagy vasdarabot kötnek. A keresztről számos kócbojt, régi hálódarabok függenek le rövid kötelekről, amikbe a korallágak beleakadnak. (...) A halászok a bárkával a korallpad széléhez közel eveznek s igen lassan haladnak előre, miközben a halász a fenékre bocsátja a hálót, mely a padot végigsöpri s az ott levő nemes korallokat letöri.” Kész sírrablás, mondhatnánk, mióta ezeket az egymáshoz is kapcsolódó állatkák sokgenerációs telepeit jobban megismertük.

Leidenfrosttól tudjuk azt is, hogy a 18-19. század fordulóján került szinte kizárólag olasz kezekbe a korallhalászat, s a századelőre már annyira felfutott az ipar, hogy nyaranta, szélcsendes időben vagy félezer, javarészt a nápolyi Torre del Greco és a szicíliai Porto Empedocle kikötőiben felszerelt bárka járta a szirteket, évente akár 50-100 tonna nyers korallt is begyűjtve. A nyersanyag feldolgozása szintén tradicionális iparág volt Itáliában: Livornóban, Genovában, de mindenekelőtt Nápoly és Marseille környékén foglalkoztak ezzel. A Vezúv alatt fekvő Torre del Grecóban 1879-től például korallmetsző iparművészeti iskola működött. A Tolnai Világlapja 1903-ban hosszú fényképes riportot is közölt a livornói gyöngycsiszolókról, azon sajnálkozva, hogy a legszebb gyöngysorok Kínába, Japánba, Arábiába kerülnek, s ott is a legtöbbet sírok díszítésére használják. „Óriási kincseket temetnek el a gazdagok halottaikkal” – írta a riporter.

Népszerűségét ugyanis eredetileg annak köszönhette ez a gyönyörű anyag, hogy az ókor óta bajelhárító, a betegségektől oltalmazó erőt tulajdonítottak neki. A rómaiak nyers korallágat akasztottak az újszülöttek nyakába, zúzott porát pedig rohamok, rémálmok, fogfájás megelőzésére alkalmazták. Ez a szokás megélt jónéhány évszázadot: betegségek ellen még a 16. században is fogyasztották valamilyen formában a korallt, sőt a 19. századból is őrzünk olyan füzért és karkötőt (ezt mutatjuk is), amelyet talizmánként aggattak a gyerekekre, hasonlóan ahhoz, ahogy például Cornelis de Vos 1626-os festményén látható. Néprajzi források később is nagy számban említenek olyan praktikákat Európában és a Közel-Keleten, amikor amulettekkel, piros szalaggal óvták az újszülötteket a betegségektől, főként a szemmel veréstől, de hasonló a funkciója az utóbbi években népszerű védelmező karkötőknek, a bal csuklóra kötött piros pamutfonalnak is.

Vérvörös színe, valamint átalakulási képessége miatt Krisztus szenvedésének és feltámadásának a szimbólumává vált a korall a kereszténységben, így e két hiedelem ötvözeteként a 12. század óta könyvillusztrációkon, később olasz és holland festményeken találkozhatunk a korallnyakláncos Kis Jézus alakjával. Kereszt alakú elágazásainak köszönhetően a Szent Keresztre, de a Tudás fájára, sőt a Dávid-házra is utalhatott a korall, ezért már korán népszerűvé váltak az ezt megjelenítő medálok – a tradíciót Bartha Lajos ötvösmester elevenítette fel 90-es évekbeli függőjén a keresztre feszített Krisztus stilizált alakjával (nyitóképünkön). Gyakori alapanyaga volt a korall a rózsafüzéreknek is, még az olvasóra, esetleg nyakláncra utaló régies kifejezésünk – mint a kláris vagy kaláris – is az anyag latin nevéből ered.

Az itt látható, méretében és anyagában egyaránt ritka rózsafüzér az egyik legszebb példa az említett típusból. A mintegy 49 cm hosszú, nagyobb korallszemekből és aranyozott ezüstből alkotott, keresztjén a régi leírások szerint a Szent Család és az Angyali üdvözlet ábrázolásaival díszített olvasó az Esterházy-gyűjteményből került múzeumunkba. Feltételezhető, hogy korábban a Nádasdy család birtokolhatta, akik a Báthoryaktól kapták a 17. század folyamán. Annyi biztos, hogy az 1570-es években készült Itáliában, s a fraknói kincstár leltárjegyzékei szerint eredetileg Báthory István lengyel király hagyatékából származik, aki XIII. Gergely pápa ajándékaként juthatott a különleges darabhoz. Szintén Báthorytól származhat a gyűjteményünkben található, korallszárak felhasználásával készült evőeszközpár is (galériánkban). A reneszánsz idején egységesült asztali készletek tulajdonosuk rangját is kifejezték ekkoriban (hiszen eleinte mindenki a saját szettjét vitte a lakomákra), drágakő- és zománcdíszítéssel, hegyikristályból, achátból, elefántcsontból készült nyelek a legelőkelőbb tulajdonosokra utaltak. Ebbe a sorba illeszkedett a vörös nemeskorall is – a barokk tárgyművészetben kezdték az értékes ezüstöt hasonló, egzotikumnak számító anyagokkal ötvözni.

A talizmánok és a kegytárgyak, barokk dísztárgyak mellett a 17-18. századtól vált általános alapanyaggá ékszereknél és használati tárgyaknál a korall: fésűket, kapcsokat, késnyeleket ugyanúgy készítettek belőle, mint medálokat, függőket, gyöngysorokat. Gyakran alkalmazták hímzés részeként is a vörös anyagot, korallokkal díszített virágbokrok léthatóak például viseletgyűjteményünk egyik ékén, Esterházy Orsolya híres, itáliai kék bársonyból szabott szoknyáján, de hasonló vörös gyöngyvarrást láthatunk egy kora 18. századi gyermek Jézus-kegyszobor köpenyén is – ezeket galériánkban találják. Tipikusan keleti, orosz eredetű díszítőeljárásnak számított a selyem- és bársonyszövetek hímzéseinek korallal való kontúrozása – erre példa a 17. század második feléből származó püspöksüveg (mitra). Az ortodox közösségek máskülönben is kedvelték az anyagot, jellemzően feszületeket és liturgikus öltözékeket díszítettek vérvörös gyöngyökkel, míg a legértékesebb rózsapiros daraboknak főként Kína volt a fő felvevőpiaca.

Annak, hogy világszerte népszerű, s gonoszűző tulajdonsággal felruházott alapanyaggá vált a vörös nemeskorall, van még egy különös magyarázata, ami a görög mítoszokban, közelebbről a három Gorgó (szörny) egyike, Medusza történeténél keresendő. Az ijesztő nőalak hajtincsei helyén kígyók tekeregtek, teste pikkelyes volt, tekintete pedig olyan torz, hogy kővé dermedt, aki csak rápillantott. Egyes változatok szerint eleve szörnynek született, máshol – például Ovidius jegyzi fel így az Átváltozásokban – Athéné bosszúja sejthető a csúfság hátterében. Abban azonban megegyeznek a források, hogy Polüdektész király parancsára Perszeusz győzte le a tengerparton: Athéné tükröződő pajzsával védekezett az átok elől, s így vághatta le egy sarlóval a fejét. A történet szerint a hínár, amelyre a hérosz a levágott fejet fektette, elnyelte a Gorgó vérét és erejét, s vörös kővé változott – így született a korall. A vér, az életerő, s a gonosz elűzésének ősi jelképe.