Reneszánszkori úridivatként ismerjük legkorábbi előzményeit, de legkevesebb a reformkor óta a nemzeti identitást kifejező ünnepi öltözékként bukkan fel újra és újra a díszmagyar. Historizáló vagy ódivatú? Egyesít vagy szétválaszt minket? Gyűjteményünk segítségével keressük a válaszokat.

Micsoda egy díszmagyar! – futottunk bele kutatás közben a lesújtó kommentbe, mindegy is, kiről. Mert a lényeg, hogy a nyelv, a gorombán kiforgatott kifejezés pontosan tükrözi, mennyire ellentmondásosan viszonyulunk történelmi díszöltözékünkhöz. Minél szélsőségesebbek a vélemények, annál jogosabb a kérdés: micsoda a díszmagyar? Luxus úridivat, nemzeti jelkép, a kurucos ellenállás egyenruhája, huszármódi, politikusmaskara vagy anakronisztikus kosztüm csupán? Szigorúan véve: történeti és nemzeti ihletésű díszruhának mondhatnánk, nemesi ceremoniális öltözéknek, amely bő százötven éve, a kiegyezés óta vonult be ezen a néven a köztudatba, s a millennium idején, illetve a két világháború között vált kiemelten népszerűvé. Hétköznapi, utcai viseletként csak a reformkorban volt jellemző a díszmagyarhoz hasonló, zsinóros öltözet, amikor 17-18. századi elemeket igyekeztek a kordivattal ötvözni a szabók. A megidézett stílus gyökerei pedig még korábbra, a keleti hatásra kialakult történelmi magyar férfiviseletig, azaz 16. századi előzményekig nyúlnak. Engedjék meg, hogy kivételesen a historizáló díszöltözékek közül a férfiruhákra fókuszáljunk – az állt jobban ellen az aktuális divatnak. Bár mint látni fogjuk, az sem teljesen.

Kezdjük is a divatalapokkal. A díszmagyar inkább egyfajta ruhacsaládot jelentett jellegzetes díszítőelemekkel és kiegészítőkkel, mint konkrét ruhatípust. A réteges öltözködés remek történelmi példája, hiszen alapja két kabátféle, az ingen hordott dolmány, s a felette viselt mente volt. Előbbi idővel szalonkabáttá szelídült – ilyen volt a 19. századi „atilla” vagy a 20. századi díszes zakóként visszatérő kistestvére, a „bocskai”. A mente az a jellegzetes, téli változatában prémmel bélelt vagy prémszegélyes nagykabát (mint mondjuk a 19. századi „zrínyi” típus), amelyet ünnepélyes formájában volt, hogy párducbőrrel helyettesítettek, s gyakran hetykén a vállra (panyókára) vetve hordtak. A paszomány a viselet szövött szalag- vagy zsinórdíszítését jelentette, amely idővel átterjedt a nadrág combrészére is, a díszítéshez gyakran alkalmaztak nemesfém drótot, skófiumot.

E kabátfajták hossza sokat módosult az idők során a lábszárközépig érőtől a derékig kurtított típusig, hát- és ujjrészük szabása szintén változatos – hogy csak egy példát említsünk: a 18. században frakkra emlékeztetett. A dolmányok gyakori jellegzetessége volt a csákóra vágott, azaz ferde szabás, a mentéké a hasíték, hiszen a felsőkabát ujja gyakran díszítésül szolgált, viselője valójában oldalrésen dugta ki a kezét – így több látszott a díszes dolmányból is.

A viselet része még a lovas életmódra jellemző szűk nadrág, a magas szárú csizma vagy kengyelbe illő papucs, illetve az öltözéket összefogó, akár kardot és egyéb hasznos kellékeket rögzítő díszes övek, láncok, gombok, sarkantyúk és veretek egész garmadája. No meg a sipka, bár ennek a csúcsos nemezváltozattól a széles karimájú kalpagon át a cilinderforma huszárcsákókig számos változata volt ismert a történelem során. Díszmagyar részeként persze leginkább az olyan kifordított szegélyű, prémes bőrsipkát hordták az elmaradhatatlan tollforgóval, mint amilyet a rosszemlékű Pálffy Móric, a magyar szabadságharc ellen harcoló császári lovassági tábornok kései, millenniumkori hagyatékából mutatunk fentebb.

Az sem véletlen, ha kissé katonásnak éreznénk a díszöltözéket – hiszen az uniformisoknak is van köze a magyar viselethez, képzeljük csak magunk elé mondjuk „A Tenkes kapitánya” filmjeleneteit. A Rákóczi-féle szabadságharc idején ugyan a mai értelemben vett egyenruha még nem létezett, inkább az egyes csapatok gúnyájának színét határozták meg, nehogy egymást kaszabolják le a bajtársak a csatamezőn. Ugyanakkor mind a lázadó kurucok, mind a Habsburg-párti labancok a könnyűlovas harcmodorhoz kiválóan passzoló magyar ruhát viselték: rövidre szabott zsinóros mentét és dolmányt, illetve szűk nadrágot csizmával. Hogyan lehet ez? A huszáros harcmodor a 15-16. század óta annyira sikeresnek számított, hogy Európában sorra alapították a hasonló, portyázásra, felderítésre alkalmas csapatokat, s velük terjedt a magyar viselet is. A török elleni harcokban edzett magyar és horvát könnyűlovasságot a harmincéves háború idején kezdték bevetni a nyugati hadszíntéren, a Rákóczi-szabadságharc bukása után pedig különösen keresettekké váltak a huszárok a zsoldospiacon – a híres francia Bercsényi-ezredet éppen az elbujdosott kurucokból szervezzék meg. Mikor az egyenruhák viselésének szokása a 18. században elterjedt, értelemszerűen a huszáröltözet vált a könnyűlovasság formaruhájává, s a zsinórozott dolmány világszerte a katonai uniformis egyik alaptípusa maradt.

E könnyű lovas vargabetűt azonban tekintsék csak érdekességnek. A díszmagyar és történelmi előzményei mindig is a nemesi reprezentációt szolgálták, császári és királyi udvarokban ünnepi viseletként, felvonulásokon, koronázásokon, gyűléseken és bálokon volt inkább szerepük, mint a harcmezőn. Ezt leginkább az Esterházy-kincstár szerencsés módon fennmaradt, 16-17. századi díszöltözékeiből, a viselettípus fényűző főúri példáiból sejthetjük. A hagyomány részben a kiegyezéshez, Ferenc József és Erzsébet megkoronázásához, részben V. Ferdinánd 1830-as koronázási ceremóniájához köti a díszmagyar módi kezdeteit, de a szálak még korábbra vezethetők vissza. Valójában már Mária Terézia elvárta, hogy alattvalói nemzeti jelleget tükröző díszruhában jelenjenek meg a bécsi udvarban, amely érvényes volt az 1760-ban felállított magyar nemesi testőrségére is – ők hordtak zsinóros dolmányuk felett párduckacagányt ünnepi uniformisukon. Maguk a Habsburg uralkodók is magyaros díszruhát viseltek magyar királlyá koronázásuk alkalmával, s Mária Terézia különleges alkalmakkor gyermekeit, például a trónörökös II. Józsefet is ilyen viseletbe öltöztette.

A „kalapos király” azonban, úgy tűnik, nem tanult az anyai intelmekből, hiszen az öltözék jelképpé válásának egyik korai előzménye volt, hogy a felvilágosult uralkodó nemzeti érzelmeikben sértette a hazai rendeket a korona Bécsbe szállításával, illetve a német nyelv hivatalossá tételével. Halála után, a korona hazahozatalának ünnepségei, majd utódja, I. Ferenc budai megkoronázása már ennek a demonstrációja lett, a megyék nemességéből összeállított koronaőrök például a huszárokéra emlékeztető formaruhába öltöztek. A díszmagyar viselet kialakulásához persze még további változások vezettek, leginkább az 1820-as években erősödő Habsburg-ellenesség, amit megjelenésükkel is érzékeltetni kívántak az urak egy olyan – romantikus – korban, amely éppen a közös nyelven, kultúrán, történelmen alapuló nemzeti identitás megteremtéséről szólt. Meglepő, de a reneszánsz gyökerű „ónémet” viselet egyik élharcosa, Ernst Moritz Arndt is éppen a magyar nemesség megjelenésére hivatkozva hirdette a német nemzeti öltözet szükségességét ekkoriban.

A reformkori országgyűlésekre, majd V. Ferdinánd koronázására tehát újra előkerültek a díszes menték és dolmányok – akkor éppen ez számított haladó viseletnek, melynek terjesztésében a korabeli divatlapok szerepe is kiemelkedő volt. Ahogy A magyar divat 1116 éve című kiadványból kiderül (itt tudnak belelapozni), az 1820-as évek végén a népszerű francia módival konkurált a felújított magyar öltözet, amely éppen Párizsban, az osztrák birodalmi követ Apponyi gróf egyik estélyén vált ismertté. A követ unokaöccse, Apponyi Rudolf ugyanis egy, a napi divathoz igazított szalonkabátszerű dolmányban és nagy, kihajtott gallérú mentében jelent meg, amelyet azonmód szétkürtöltek a lapok. Vicces, hogy e történelmi és népi elemeket az aktuális módival keresztező viselettípust éppen a pesti német szabócéh nagynevű mestere, Kostyál Ádám alkotta meg – kapott is a fejére ezért a riválisától, Klasszy Venceltől. De ekkor már feltartóztathatatlanná vált a nemzeti identitást, a különállást, sőt az 1848-49-es szabadságharc után az ellenállást is kifejező magyar öltözék divatja, amelyet a liberális nemesi társaság vezéralakjai propagáltak, mint például Zichy Antónia (Batthyány Lajos felesége) vagy éppen maga Széchenyi István.

Az elit mellett ekkor már a polgárság ruhatárában is megjelent a hétköznapi magyaros öltözék, amelyet persze nem volt tanácsos hordani a szabadságharc bukása után, hiszen az kész demonstrációnak számított volna. Zsinóros egyenruhát ekkoriban a korszak kormánytisztviselői hordtak, így igyekeztek hatni az elnyomók a magyarokra – őket csúfolták Bach-huszároknak. Helyette a gyász színe, a fekete vált országos divattá, s csak azután kerülhettek elő újra az atillák az 1850-es évek végén, hogy külső fenyegetettség miatt a bécsi udvar a magyarok támogatására szorult. Ilyen előzmények ismeretében érthető, hogy a kiegyezés után évtizedekig még az is díszmagyart öltött a bálokon, színházi premiereken és esküvőkön, aki éppenséggel csak törte a magyart. A nemzeti érzelmektől hajtott divatjelenség a millenniumi ünnepségekkel érte el a csúcspontját, bár az ekkoriban felvonultatott ragyogó öltözékeken nem egyszer megmosolyognivaló pontatlanságokat fedeztek fel már a kortársak is – az Egri csillagok ruhatárát ekkoriban rekonstruáló Gárdonyi Géza fanyalgott például naplójában a gyakran keveredő prémes és nyári darabokon –, mégis egész Európa ámulatát kivívták a magyarok historizáló ünnepi viseletükkel.

Díszmagyarban örökíttette meg magát koronaőri kinevezése apropóján Radvánszky Béla politikus is 1894-ben, bár éppen az ő kutatásainak köszönhetően jutott az öltözet eredetével kapcsolatos nyugtalanító felismerésekre ekkoriban a tudomány. 16-18. századi inventáriumokat, öltözetleírásokat összegezve derült ugyanis ki, hogy a magyarnak vélt történelmi viselet számos külföldi mintát követve alakult ki a kora újkorban, például hatással volt rá a reneszánsz itáliai és a spanyol udvari divat. „Kultúrák randevúztak a Duna-tájon” – írja R. Várkonyi Ágnes Az öltözködés filozófiájáról című, több témát érintő izgalmas tanulmányában arról, hogyan fejezi ki az európaiság és a magyarság egységét a történelmi magyar viselet.

E vagyont érő díszruhák sokadszorra világítottak rá a kereskedők, szabók, szűcsök, ötvösök és más kézművesek kultúraformáló szerepére is. Arra, hogy ha valamiféle korról-korra megidézhető nemzeti jelleget keresünk a magyar viseletben, akkor azt alapvetően a különböző európai és keleti hatásokat befogadó, de a Kárpát-medencében kiforrott szabásmintákban, díszítésekben érdemes keresnünk – magyar és magyarországi mesteremberek páratlan összművészetében. Nos tehát: historizáló vagy ódivatú? Egyesít vagy szétválaszt minket? Reméljük, segítettünk megtalálni a válaszokat.