Gúnyolták hatalomvágyáért vagy éppen termete miatt, mégis lángelméként hódított Európában még bőven a halála után is Bonaparte Napóleon. Ezúttal a franciák kultikus császárát megörökítő tárgyi emlékekből válogatunk – a csipkétől a koporsóig.
A kis káplár, emberevő, mi több: a korzikai rém! – nem szükségesek komolyabb történelmi ismeretek ahhoz, hogy kétszáz év távlatából is könnyedén ráismerjünk gúnynevei alapján Franciaország egykori császárára, I. Napóleonra. Bár az újkori Európa történetének egyik legnagyobb hatású politikusa és hadvezére volt, a pszichológiában még a kisebbségi komplexus egyik típusát is az uralkodóról nevezték el – eszerint Napóleon-szindrómában szenvednek, akik agresszivitással kompenzálják alacsony termetüket. Persze erős túlzás az utókortól Bonaparte Napóleon mérete alapján ítélkezni. Ugyan nem lehetett egy égimeszelő a császár, de a maga 169 centijével a saját korában mégis magasabb volt a francia átlagnál.
Történészek leginkább a brit propagandát sejtik a személyét becsmérlő, sikeresen terjesztett pletykák mögött, de sokan magyarázzák azzal is „az apró tizedeshez” hasonló, magasságán gúnyolódó megjegyzéseket, hogy az átlag katona legfeljebb távolról, szekrényméretű testőrei között pillanthatta meg a „felvilágosult zsarnokot” – csakhogy még egy ragadványnevet említsük a sokból. A valóság persze az, hogy Napóleon egyszerűen megkerülhetetlen alakja volt az európai történelemnek, akit csak gyűlölni vagy imádni lehetett – de véleménye mindenkinek volt róla. Attól függően, hogy a tőle való félelem vagy a személyéhez fűzött remény játszotta megítélésében a főszerepet, lelkiismeretlen hódítónak és rendkívüli hadvezérnek is tarthatták egyszerre.
Katonai pályafutása során több ütközetben vett részt, mint hóditó elődei, Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar együttvéve. Reformjaival elősegítette a feudalizmus hanyatlását és a modern nemzetállamok (mint például a későbbi egységes Németország és Olaszország) létrejöttét, háborúiban egyúttal milliók pusztultak el a kontinensen és még azon túl is – márpedig folyamatosan háborúban állt fél Európával. Olyan ikonnak számított, akit kortársai többsége is zseninek tartott, s akinek már az 1800-as évek elején, első jelentős hadisikerei után kialakult az a fajta kultusza, amit bukása (mikor már nem kellett tartani tőle) csak tovább erősített. Ha csúfnevei alapján azt feltételeznénk, hogy kegyetlenül bánt volna Napóleonnal az utókor, elég csak körülnéznünk a 19. századi polgári dolgozószobákban.
A lángelme iránti csodálatról porcelán mellszobrok, összefont karral merengő vagy a csata után megpihenő bronz és vas Napóleon-figurák, családi életét és nagy csatáit megörökítő festett szelencék és miniatűrök árulkodnak. Nem is beszélve a császárt Caesar mintájára ábrázoló érmek és domborművek, s persze dísztányérok, kendők, kártyák, képeslapok és más alkalmi grafikák 19. századi divatjáról. Igaz, ezek ritkán olyan értékes darabok, mint Libay Sámuel nyitóképünkön is megcsodálható hatalmas ezüst szobra – erre még visszatérünk.
A császárt ábrázoló apró dísztárgyak ugyanis egyfajta tömegigényt szolgáltak ki – a szobrocskák, levélnehezékek, tintatartók java például sokfelé elterjedt modellek alapján, a 19. század első felében felfutó sokszorosítási eljárással, öntöttvasból készült. A Napóleon-dísztárgyak olyannyira népszerűek voltak, hogy később számos jellegzetességüket tévesen a francia hadvezérhez kötötték. Ilyen volt például, hogy rendszerint a mellényébe dugott kézzel ábrázolták a korzikait, amely valójában egy klasszikus eredetű, hatalmat és visszafogottságot egyszerre szimbolizáló kézgesztusnak számított a portréfestészetben (feltehetőleg Jacques-Louis David festményéről terjedt el). Hasonló a helyzet a kétszarvú kalappal is, amely ugyan már a francia forradalom idején használatos volt, csak éppen Napóleon tette ismertté – például azzal, hogy elfordítva viselte.
A nagy emberek, a rendkívüli tehetségek csodálata a 19. századi gondolkodás egyik domináns eleme volt – hívja fel a figyelmet a Napóleon-kultusz tárgyi emlékeiről szóló tanulmányában Pirint Andrea művészettörténész, aki szerint a rendkívüliség megtestesítője ugyanolyan természetességgel lehetett e korban Napóleon, mint mondjuk Dante vagy a mitológiai Prométheusz. „A nagy ember csodálatát – melyet a historizmus ébresztett fel – már a felvilágosodás kora az emberiség vallásává kiáltotta ki. A hősök és művészek tisztelete azonban csak a 19. század művészetében nyeri el mitológiáját, szimbolikus típusait és egyezményes ikonográfiáját” – idézi írásában Pirint a nagy hatású bécsi művészettörténész, Werner Hofmann kapcsolódó gondolatait. A korszak romantikus zseniképét, a kifürkészhetetlen és megközelíthetetlen, emiatt kitaszított és magányos hős figuráját mintha éppen Napóleonról mintázták volna – akiért egyként rajongott Byron, Stendhal és Puskin is, hogy egy kicsit árnyaljuk a korabeli Európa-politikát.
E rajongás hatásai jól érzékelhetők a korabeli Magyarországon is – főként, ha hozzávesszük, hogy a napóleoni háborúk alatt mennyire felélénkült a hazai gazdaság. Ahogy az említett tanulmányból kiderül, mikor az 1809-es győri csata – a napóleoni háborúk egyetlen, a Magyar Királyság területén lezajlott ütközete – után elmúlt a közvetlen veszély, a magyar közvélemény is megváltozott a császár személyét illetően. Részben megkaphatta azt a tiszteletet, amely – Mária Lujza osztrák főhercegnő révén – a Habsburg-házba benősült uralkodónak járt. A köznép a királyok megalázóját, a népek felszabadítóját látta benne, de reformtörekvéseivel valamelyest szimpatizált a társadalmi haladást szem előtt tartó, liberális nemesség is.
Az európai gondolkodásban divatos „bonapartizmus” számos hazai emlékét őrzi múzeumunk. A 17. századi alapítású, a Munkács melletti Frigyesfalván működött vasöntöde például, amelynek sok felvidéki és erdélyi társához hasonlóan éppen a napóleoni háborúk felszerelési szükségletei hozták meg a fellendülést, művészeti jellegű öntvényeket is gyártott – természetesen számos Napóleon-szobrocskát. Mintáik leginkább a berlini öntödében 1815 és 1840 között nagy számban készült, Habsburg uralkodókat, berlini katonai, politikai és szellemi vezetőket, Napóleont és a francia generálisokat megörökítő dísztárgyak voltak – derül ki már Héjjné Détári Angéla művészettörténész 1955-ös, az Iparművészeti Múzeum öntöttvas-gyűjteményéről szóló tanulmányából.
Amint azt a kutatók később feltárták, a császárt tábornoki egyenruhában, fején a jellegzetes francia csákóval, keresztbe font karokkal, bal lábára nehezedve ábrázoló népszerű szobortípus például 1834-ben, Valentin Willaschek német szobrász közvetítésével került Munkácsra. Az 1843-ig folyamatosan sokszorosított kisplasztika feltételezett eredetijét a németországi Sayn öntödéjében készítette el a francia származású Pierre Devaranne szobrász 1820 körül. Annyira általánosnak számított ez az ábrázolásmód, hogy még egy világháború előtti cikkből is könnyedén ráismerhetünk – Dömötör István művészeti újságíró kesereg így az általános ízléstelenségen a Magyar Iparművészet egy 1912-es számában: „A falon két halovány metszet lóg, a király és Erzsébet oly keretben, aminőben sikkes vidéki ügynökök hurcolják a karbatett kézzel tengeri mormolást hallgató Napóleont”.
A 19. század folyamán több hullámban újraéledő Napóleon-kultusz egyik legértékesebb, magyar vonatkozású tárgya Libay Sámuel már említett ezüstszobra a francia császárról. A Besztercebányán alkotó, fura „bogár ötvös” megrendelések hiányában éveken át munka nélkül tengődött, és időtöltésül ezüst filigrán szálakból készített apró dísztárgyakat, darazsat, szöcskét, tücsköt, szavasbogarat. Ebből a sorozatból lóg ki – méretével és tematikájával is – az I. Ferenc osztrák császárról formázott mellszobor, és I. Napóleon ugyancsak filigrántechnikával készített, karba tett kézzel a semmibe bámuló, teljes alakos szobra. Gyűjteményünk valódi különlegességeinek számítanak ma ezek, bár érdekesség, hogy utóbbit eredetileg az alkotó nagy engedményével, közadakozásból vásárolta meg 1864-ben a Nemzeti Múzeum.
Ha esetleg további bizarr darabokat keresnénk a bonapartizmus magyarországi tárgyi emlékei közt, szinte kínálják magukat a koporsók. Németországból és a munkácsi öntödéből is őrzünk olyan szarkofágformájú öntöttvas tintatartót, amely belsejében a felravatalozott hadvezér alakját örökíti meg, fedelén fogantyúként szolgál a jellegzetes Napóleon-kalap. Nos, ha hisszük, ha nem, a korszakban ezek az öntvények is teljesen elterjedtnek számítottak, s feltehetően osztrák közvetítéssel kerülhettek a munkácsi gyár kínálatába – hiszen ismertek e tárgytípus a nagy ellenfél, I. Ferenc alakjával és koporsójával díszített változatai is.
