Asztaldísz - Bacchus diadala (részlet), Abraham Drentwett, 1660-1665, Augsburg

Krémes színárnyalatainak, tartósságának, s főként megmunkálhatóságának köszönhetően mindig keresett cikknek számított az elefántcsont – holott az arany értékével vetekedett egykor a leheletnyi finomságok visszaadására képes anyag, s állatok ezreit mészárolták le érte évente. Vajon másképp tekintünk-e a tárgyakra ma, mikor az orvvadászat már a kihalás szélére sodorta az afrikai elefántot? Gyűjteményünk segítségével a vajfehér csonthegyek történetéről mesélünk.

Elefántagyar - a Metamorphoses jeleneteivel, Bernhard Strauss műhelye, 1687, Augsburg

Az ősidők óta előszeretettel alkalmazott, legnépszerűbb időszakaiban, így a kora középkorban liturgikus tárgyak, később világi rendeltetésű eszközök készítésére is használt elefántcsont javarészt az afrikai elefántok agyarából származik. A „csavarulatosabb” és puhább indiai elefántcsont – ahogy maga az állat is – ritkább, s nyersanyagként kevésbé értékes, de különböző korokban víziló-, rozmár-, sőt narválagyarral is helyettesítették. Az egyiptomiak fésűket, amuletteket faragtak belőle, és vésett tábláik, domborműveik is ismertek. A föníciaiak az elefántcsont-berakású fatárgyak, a görögök az apró szobrocskák terén jeleskedtek, de hozzájuk – pontosabban Pheidiaszhoz – kapcsolódik az anyag egy máig rejtélyes alkalmazása is. A Kr. e. 5. században élt szobrász arany és elefántcsont lapokkal burkolta kolosszális alkotásait, például az ókori világ hét csodája közé sorolt olümpiai Zeusz-szobrot. A korabeli leírások szerint azonban fából formázott alakjain a meztelen test látványát hajlított csonttal adta vissza – hasonló állagúvá csak a 17-18. században sikerült formálni a nagyon is tömör anyagot.

Dombormű - a madarak és a halak teremtése, 1080 - 1084 között, Dél-Itália; Salerno (feltehetően)

Az ókeresztény korban az oltárra került, s bizánci hatásra később Nyugat-Európában is elterjedt diptichonok már az elefántcsont római alkalmazására vezethetők vissza. A név eredetileg a két részből összecsukható, belső felén viasszal bevont írótáblát takarta – ilyeneken adták át a kinevezéseket az ókori Rómában, s ez a tárgytípus vált a császárkorban előkelő ajándéktárggyá. Külső tábláinak domborművei előbb az ajándékozót, később pedig, mikor Bizánc lett az elefántcsontfaragás központja, bibliai jeleneteket ábrázoltak. A diptichont eleinte a kora keresztények is írásra használták, s később, mikor már pergamenre rótták a sorokat, a szent könyvek táblájaként nyert új értelmet – ilyen, inkább újszövetségi jeleneteket bemutató reliefes (domborműves) tábla az említett, 8. század előtti korból fennmaradt elefántcsont faragványok többsége.

Diptichon - Krisztus szenvedéstörténetének jelenetei, 14. század második fele, Párizs

Nemes anyagként a karoling reneszánsztól, a középkori európai kultúrát megalapító Nagy Károly 9. századi uralkodásától kezdték Nyugat-Európában használni az elefántcsontot: ereklyeszekrényeket, házi oltárokat, szentek szobrait, sőt piperetárgyakat, tőrmarkolatokat, bútordíszeket is faragtak belőle. A bibliai, például a passiót elbeszélő illusztrációknak köszönhetően a diptichon ekkorra a magányos áhítat eszközévé vált, olyan képes „imakönyvvé”, amelynek már a belső felét díszítették a faragványok. A 13-14. századi Párizsban komplett műhelyek szakosodtak a hasonló, stílusukat a gótikus katedrálisszobrászattól kölcsönző kegytárgyak készítésére – innét származik az itt látható példány is. Diner-Dénes József művészettörténész 1890-es, a témában az első jelentősebb magyar nyelvű tanulmánya szerint a korábbi bizánci ábrázolások „merev természetellenességétől” éppen az választja el ezeket a műalkotásokat, hogy ebben a korban szabadult ki a kolostorok falai közül a szobrászat – a profán elefántcsont tárgyak fejlődése is ekkora tehető.

Tükörfoglalat - Ámor és szerelmespár, 1325 és 1350 között, Párizs

Mindez egybeesett az afrikai elefántcsont-export első virágkorával: a kontinens belsőbb területein levadászott állatok agyarai szuahéli kereskedők közvetítésével jutottak el a keleti partvidékről Szicíliába, majd Európába. A korábban luxuscikknek számító ivor (hogy a rejtvényfejtőknek is kedveskedjünk) ekkor kezdett Itálián keresztül nagy tételben beáramlani a gótikus Európába. Ugyan a következő századokban visszaszorult a kereslet, az érdeklődés inkább a fafaragványok majd az ötvöstárgyak felé fordult, e korszakból mégis domborművek, ládikák, fésűk, sőt a lovagi költészet témáit feldolgozó tükörfoglalatok, markolatok, sakkfigurák maradtak fent elefántcsontból. A kellemes fényű anyagot a hegyikristályhoz vagy a korallhoz hasonlóan gyakran ötvöstárgyak díszítéséhez, fafaragványok, könyvtáblák berakásaként használták a reneszánsz idején, amely a rafinált megmunkálás, az érzékeny ábrázolásmód terén hozott inkább újdonságot.

Fedeles kupa - a részeg Szilénosz alakjával, Andreas Wickert ötvös, Georg Petel csontfaragó, 1630 körül, Augsburg

A 17-18. század folyamán, főként német nyelvterületen erősödött csak fel újra az elefántcsont iránti érdeklődés, ám az eredmény annál pazarabb lett: páratlan kidolgozású ivóserlegek, szobrocskák, plakettek, kisebb használati tárgyak - napóra, játékkorong, sétapálca, legyezőszár stb. – jellemzik a kort. Az augsburgi fedeles edényeknek számos olyan példányát ismerjük, melyek „köpenyét” alakították ki elefántcsontból – ennek volt az egyik legnagyobb mestere az itt látható, fedeles kupát is készítő Georg Petel. Mivel az agyar természetes formáját jól ki lehetett használni, díszedényeket önállóan is készítettek ivorból – az Esterházy-kincstár őrzött meg jó néhány ilyen, mitológiai jelenetekkel faragott tárgyat. A főúri lakomák kellékeihez is nélkülözhetetlenné vált az anyag – a korszak egyik jelentős mecénása, Nádasdy Ferenc kincstárából került például az Esterházyak tulajdonába az a kifinomult asztaldísz, amelyet „Bacchus diadala” néven ismerünk. A cikkünk nyitóképén kiemelt, elefántcsontból alkotott pufók gyermekfigura is ezen szerepel, de ez csak egyetlen apró részlet Abraham I. Drentwett augsburgi ötvös sárkányalakot idéző díszhintójáról, érdemes alaposan megcsodálni a teljes, drágaköves, aranyozott ezüst munkát.

Elefántcsont szobor - Szent Jeromos, 17. század közepe, Dél-Németország

 

A 18. századtól előszeretettel másolták is a régi, értékes alkotásokat, és nem mindig a legjobb szándékkal. Jankovich Miklós hírhedt Laura-fésűjét például Petrarca múzsájának személyes tárgyaként adták el a műgyűjtőnek – azóta kiderült, a késő gótikusnak mondott darab 18. századi hamisítvány. De ha már a gyűjtőknél tartunk, elmeséljük azt is, micsoda szerencsének köszönhető, hogy a 10. századtól kezdve minden korból mutathatunk ma példát elefántcsont faragványokra. Ahogy Marosi Ernő kapcsolódó tanulmányából kiderül, a napóleoni háborúk idején, illetve az abszolút monarchiákban a szekularizációs folyamat eredményeként élénkült fel a műkincspiac, s kezdték felvásárolni a tehetősebbek a középkor és a késő antikvitás faragványait más régiségekkel együtt. Ennek az érdeklődésnek köszönhetően nyerte vissza önálló műalkotás jellegét számos, a korábbi évszázadokat ötvösművek díszeként, vagy könyvtáblába foglalva átvészelő elefántcsont mű – az Esterházy-kincstár tételei mellett ilyen magánkollekciókból származik az itt látható tárgyak java.

Késnyél, 17. század, Németország

Az egyik első jelentős gyűjtő ifjabb Viczay Mihály gróf volt, aki 1700-as évek végétől hédervári birtokára visszavonulva gondozgatta jelentős érem- és régiséggyűjteményét, köztük számos elefántcsont faragvánnyal. Ezek javát kortársa, Fejérváry Gábor archeológus vásárolta fel később, az ő ivor-kollekcióját tartották a legátfogóbbnak a korban – ezt unokaöccse, Pulszky Ferenc leírásaiból ismerjük. A Nemzeti Múzeum későbbi vezetője éppen a nagybácsi érem-, ékkő-, no és bő száztételes, antik, ókeresztény, középkori és keleti faragványt tartalmazó elefántcsont gyűjteményén keresztül tanulmányozta fiatalon a művészettörténetet. Az örökölt kollekció utóbbi részén sajnos Pulszky 1849-ben, londoni emigrációjának éveiben túladott, s az később a liverpooli múzeumhoz került, az eladást kísérő publikációs tevékenysége így is jelentős. Segíti jobban értelmezni azt a tárgyegyüttest, amely Jankovich Miklós gyűjteményéből jutott előbb a Nemzeti, majd az Iparművészeti Múzeumba. A nagybirtokos családba született Jankovich rendelkezett a legjelentősebb magánkönyvtárral, levéltári és régiséggyűjteménnyel a reformkorban – ám szorosan követte gyűjtő kortársai érdeklődését, ezért elefántcsont tárgyakat Fejérváry kollekciójának ismeretében, s csak kiegészítő jelleggel szerzett.

Dombormű - Mária Magdolna, Johann Chr. Ludwig Lücke, 1730-1740, Drezda

Erősen tévedünk, ha nem értjük meg Pulszky Ferenc motivációit, s könnyed nemesi passziónak gondolnánk a műgyűjtést abban a korban, amikor kezdett kimenni a divatból az elefántcsont. E gyűjtők nemcsak, hogy rendszeresen cserélgették, felvásárolták egymás szerzeményeit; sokszor a vagyonuk is ráment a szenvedélyükre. Hogy az anyagi összeomlást elkerülje, Jankovich 1836-ban kénytelen volt megválni teljes gyűjteményétől – az országgyűlés vásárolta meg egyben a műtárgyegyüttest a Magyar Nemzeti Múzeumnak, s szerzeményei ennek köszönhetően gazdagítják ma számos hazai közgyűjteményt. A salernói székesegyházból származó, 11. századi dombormű, a 14. századi párizsi diptichon vagy a szintén itt látható Mária Magdolna ábrázolás például így került hozzánk – igaz, a gyűjtő pár évre rá mégis csődbe ment. Viszontagságos volt a sorsa azoknak a tárgyaknak is, amelyek az egyetlen fennmaradt főúri régiségtárból, az Esterházy-gyűjteményből származnak. A Metamorphoses jeleneteivel egyben kifaragott, 17. századi, augsburgi elefántagyart vagy a Bacchus diadalát például világháborús bombasírból kimentve, szilánkjaiból sikerült újraépíteniük múzeumunk legendás restaurátorainak.

Szobor - bukfencező puttó, Franz Hiess & Söhne, 19. század második fele, Bécs

S hogy mi közük e hajdani műkincseknek a mai elefántokhoz? Bár az agyar-kereskedelem a 20. század eleje óta visszaesett, a kereslet még ekkor is évi 6-800 tonnára rúgott (billiárdgolyókra, zongorabillentyűkre pazarolták a javát), Dél- és Kelet-Ázsia pedig még a legutóbbi évtizedekben is jelentős piacnak számított. Mégsem mutogathatunk egyértelműen Keletre, ha az alig négyszázezresre zsugorodott elefántpopulációrét aggódunk. Az elefántcsont nemzetközi kereskedelmét ugyan már 1989 óta tiltják, s a legtöbb országban csak a régiségnek számító – Európában például az 1947 előtt készült – ivor tárgyak számítanak forgalomképesnek, egy néhány évvel ezelőtti uniós vizsgálatból kiderült, hogy ezek háromnegyede valójában későbbi, akár tiltólistás, 1990 után megölt állatok agyarából származik. Jankovichnak ma is eladnák Laura hamis fésűjét!

Függő - furulyázó gyermek faun alakjával, 1890-1900, Ausztria

Talán a brit minta lehet a megoldás, az elefántcsont-kereskedelem teljes tiltása, beleértve a régiségekét is, vagy egy olyan radikális szemléletváltás, mint amilyen az állati szőrmék viselőit mára szalonképtelenné tette? Ki tudja, mi mindenesetre azt javasoljuk: óvjuk e gyönyörű tárgyakat, kulturális örökségünket a múzeumi vitrinekben, de ne engedjünk be többé elefántot a porcelánboltba!