„Nem vagyok én Csekonics báró!” – ez a szállóige a mai napig használatos, és bár a Csekonics családnak grófi címe volt, Csekonics Endrét nem egyszer kergette irgalmatlan kiadásokba fia. Gyulához köthető ugyanis a legmagasabb összegű (ismert) magyar kártyaveszteség: hétmillió koronát (ez ma már milliárdokat jelent forintban) játszott el, amelyet az apa kénytelen volt kifizetni. Ha kedvet kaptak, hogy tét nélkül játsszunk a lapokkal, megmutatjuk önöknek az Iparművészeti Múzeum igazán jelentős kártyagyűjteményét, amelyből az Iparkodjunk!-kiállításban, a Ráth-villában is láthatnak jó párat vitrinben és kivetítőn.

 Scrusina Anna: Játékkártya - ún. soproni-képes kártya, (1800 körül, Vágújhely)

Az elmúlt évszázadban remek és sokszínű grafikai anyag került a múzeumba, nagy része magyar és osztrák kártyafestők, valamint -gyárak munkája, így elmondhatjuk: az Iparművészeti Múzeumnak van Magyarországon és vélhetően Európában is a legjelentősebb kártyagyűjteménye. Az itt fellelhető lapok az iparművészet barátainak adományaként, szinte véletlenszerűen jutottak a múzeum birtokába. Ebből 2005-ben kiállítást is rendezett az intézmény Kártya – játék – szerencse címmel, amelynek Nagy Györgyi művészettörténész volt a kurátora. A kiállítás apropója a Talon Osztrák–Magyar Kártyatársaság és a Bube, Dame, König Német Játékkártya Társaság budapesti közgyűlése volt, a tárlat létrehozásában tanácsaival vett részt a Magyar Talon Alapítvány tagja, Jánoska Antal, a legismertebb hazai kártyaszakértő. Ha lemaradtak a kiállításról, akkor se búsuljanak, az online gyűjteményünkben végignézhetik az adattár műtárgyait. Érdemes is, hiszen a játékkártya kortörténeti dokumentum, tükrözi a kor ízlését, divatját, szokásait, gyakran helytörténeti szempontból ugyancsak érdekes. Fontos információt nyújthat készülése idejének nyomdaiparáról, technikai felkészültségéről. Ismeretterjesztő szerepe szintén volt, például a vár- és városképes, valamint a mitológiai tarokkok esetében.
És hogy a múzeumi szakemberek mit kutatnak a játékkártyákon, arról Nagy Györgyi a Reformkor – Iparművészet című könyvben írt: „..elsősorban a játékkártyák ikonográfiáját, stílusát, a kártyafestők és a kártyagyárak tevékenységét kutatják. Ebből a szempontból a hiányos pakli is fontos lehet, nem úgy, mint a kártyagyűjtőknél, amikor a hiány értékcsökkentő tényező, attól függően, milyen lapok hiányoznak”.

Kártyaív - trappola kártyák (feltehetően 16. század vége, Észak-Itália)

Biztosat senki sem tudhat arról, hogyan is került ez a játék Európába, az időpontja feltehetően a 13. század környékén lehetett. Keletről, talán Kínából utazott Itáliába – egyes feltételezések szerint Niccolò Polónak vagy fiának, Marco Polónak köszönhetően. Mások úgy gondolják, hogy az arabok segítségével jutott Spanyolországba, és innen terjedt szét a kontinensen Itáliában, Franciaországban és Németországban. A mértéktelen játékszenvedély veszélyességére viszonylag hamar rájöttek az egyházi és a világi elöljárók, így a szerencsejátékot elítélték és tiltották sok helyen. Nem mintha ez megakadályozta volna a további játékot. De olyan korai ellenvéleményekről is tudni, mint ami egy Johannes nevű német kódexmásolóhoz köthető, aki 1377-ben úgy vélte: a kártyajáték megnemesítheti, erkölcsösebbé teheti az embereket. Ezt biztos sokan megerősítik, különösen, akik sportként tekintenek rá, de köztudott, milyen sok embert sodort már vagyonvesztésbe, öngyilkosságba a játékszenvedély.

Térjünk vissza a műtárgyakhoz! A legkorábbi lapokat az európai műhelyekben kézzel készítették, festették és aranyozták-ezüstözték, hogy minél tartósabbak maradjanak. Ilyeneket nem találunk a múzeumunkban. Nálunk a legrégebbi darab egy felvágatlan kártyaív a 16. század végéről.

Karl Niderheimer: Játékkártya - ún. trappola-kártya (1772, Bécs)

Bécsben, a 16. század második felében több kártyafestő dolgozott, egyikük volt Hans Forster, akinek munkáiból meglepően sok nyomat maradt az utókorra, az adattárunkban is található pár darab. A múzeum online gyűjteményében lapozgatva korban következő az osztrák Karl Niderheimer alkotása, az ún. trappola-kártya 1772-ből. A trappola (csapda, kelepce) Olaszországban és Csehországban volt népszerű, magyar leírását nem ismerjük. Ezt a latin sorozatjelű kártyát Ausztriában és Csehországban gyártották, egészen a 19. század végéig használták.

Markó Ferenc: Kártyaterv - francia sorozatjelű kártyához (1855 – 1865, Budapest)

Az Iparművészeti kártyagyűjteményének legjava a 19. századból ered, első felében hazánkban már 60 kártyafestőt ismerünk 12 városból. Egyedül Pest-Budán 37 mester dolgozott, például Csányi Jakab és Schneider József, a pozsonyi kártyafestőket Jaeger (Jäger) József képviselte.

Különlegességek az adattár kollekciójában Markó Ferenc tervei (ő az idősebb Markó Károly festő egyik fia és tanítványa volt), akárcsak Scrusina Anna úgynevezett soproni-képes kártyája, amely egy hiányos sorozat, de Közép-Európa-szerte egy évszázadon át gyártott egyalakos típus korai emléke. Olyan érdekességeket fedezhetünk még fel, mint az úgynevezett győzelmi kártya, amely napóleoni háborúk eseményeit és szereplőit ábrázolta mintegy fél évszázaddal később.

A whist szintén népszerű játék volt, joker nélkül használták hozzá a francia lapokból álló paklit. Katt ide, ahol egy ritka megoldás látható: a pikket zöld színjelű sorozattal helyettesítette készítője, Müller Balázs, akinek egyetlen ismert műve ez a kézzel színezett biedermeier whist-kártya. A teljes sorozatot a bécsi Technisches Museum őrzi.

Csányi Jakab: Játékkártya - tarokk kártya (1815 – 1820, Pest)

A kártyafestő művészet legpazarabb alkotásai között tartjuk számon a francia sorozatjelű tarokk kártyákat. Divatja a 18. század második felében köszöntött Közép-Európára. 1800-1900 között a magyar és osztrák műhelyekben készítették a típus legszebb példányait. (A szokások miatt Ausztriában 54, Magyarországon 42 lappal készültek ezek a tarokkok.) Ezek közül jó néhány különlegesség megtalálható múzeumunk gyűjteményében. Például Csányi Jakab munkája.
A keleti kultúrák és az exotikum a 18. században egyre több embert vonzott, a chinoiserie hatása a játékkártyákon is jelentkezett. Csányi lapjainak egyik felén kínai figurák, a másikon pedig fantasztikus tengeri lények láthatóak. Az eredetileg 42 darabos csomagból az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében 34 lap maradt fenn. Hasonló, kínai figurákat és tengeri lényeket ábrázoló tarokk lapok készültek Jäger József pozsonyi műhelyében 1830 körül.

Giergl István: Játékkártya - ún. soproni-képes kártya (1860 körül)

Meghatározó szereplői voltak a pesti kártyafestő-iparnak a 19. század közepén a Giergl-család tagjai, Károly, valamint fiai, János és István. István 1852-ben alapította gyárát és három évtizeden át készítette a paklikat. 1868-ban az egyik alapítója lett az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulatnak, amelyet a legjelentősebb magyarországi készítőkkel, Willner Józseffel, Schill Istvánnal, Zsíros Istvánnal, valamint Tury Ferencz papírkereskedővel hoztak létre. Két-három évvel később Giergl István ismét saját néven adta ki kártyáit a Király, majd a Hatvani utcában.

Az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulat 1896-ig működött, majd Piatnik Nándor és Fiai Játékkártyagyár vette át a kiemelt szerepét. A második világháború után, 1946-tól állami felügyelet mellett működött a cég, de külföldi tulajdonként elkerülték az államosítást – 1949-ig, majd őket is „bedarálták”. A tulajdonosok kártalanítása után jött létre a cég utóda, a Játékkártyagyár és Nyomda Nemzeti Vállalat. Több, kisebb nyomdaüzemet csatoltak hozzá, például a Bakács Albert és Fia Nyomdát, Seidner Emil Plakát- és Címke Nyomdáját. A vállalat 2012-ben szűnt meg.

Ha gondolatban eljátszottak a különböző típusú kártyákkal, galériánkban kártyanyomó-fadúcot, -prést és -asztalt is találnak. És ha még többet szeretnének megtudni a lapjárásról, antikváriumban még kapható a Kártya-Játék-Szerencse katalógusa, és sok információhoz juthatnak www.kartya-jatek.hu oldalon.