Bár azt mondta, a rekeszzománc-technikát nem ő fogja megismertetni a látogatókkal, a rekeszizmaikat igénybe vette Bősze Ádám a Ráth-villában tartott szubjektív tárlatvezetésen. Számtalan saját és zenei történettel végigsétálhattak az érdeklődők A mi szecessziónk és az Iparkodjunk! című kiállításon a zenetörténész-antikváriussal. Az már rögtön az út elején kiderült: apai nagyszülei is villában éltek, és a nagypapa ugyancsak gyűjtő volt, akárcsak Ráth György.

Picit sem meglepő, hogy másfél órán át izgalmas történetekkel szórakoztatta a látogatókat Bősze Ádám zenetörténész a szubjektív tárlatvezetésén. Hiszen műsoraiból, stand up estjéről, tévés közvetítéseiből tudható, milyen remek előadó. A zenetörténethez kapcsolta mindkét kiállítás műtárgyait, és a héten záró, Iparkodjunk! című kiállításban az múzeum könyvtárát bemutató részén fűzési és könyvkötési információkkal is ellátta az érdeklődőket. Nyilván ennek a tudásnak az alapja a zenei antikváriuma és könyvgyűjteménye.

A Ráth György-villa nem pusztán a névadó miatt érdekes Bősze Ádámnak, hanem a rezidencia miatt is. Apai nagyszülei legalább ekkora villában éltek a Pasaréti térhez közel a kommunizmus idején. Nagyapja – aki, ha nem is olyan mértékben, mint Ráth, de – műgyűjtő volt. Házukat gyakran kiadták forgatásokra, itt vették fel a Mephisto című Szabó István-film egyik jelenetét is. Amikor Ádámék a filmes kocsikat meglátták a villa előtt, rögtön tudták, rokonaik a cselédszobába költöztek, és rájuk, gyerekekre sem vár olyan jó világ, mint a hétköznapokban.

A nagyszülőknek eltérő ízlésük volt, és a világról alkotott képük is különbözött. Nagymama – aki vitte a háztartást és a társasági életet szervezte – határozta meg, hogy a gyűjteményből mit szabad kitenni az élettérbe. Bár a János kórház szülész-nőgyógyász főorvosa volt a nagypapa, fogához verte a garast, Trabantnál jobb autója sosem volt. 96 évig élt, és amikor meghalt, feleségének kicsit felüdülés jelentett legalábbis annyiban, hogy végre lehetett költeni a pénzt. A zenetörténész jól emlékszik arra, hogy a temetés után elmentek egy étterembe megemlékező ebédre, és a nagymama az étkezés végén kért egy ír kávét whiskyvel. Ahogy szisztematikusan kavargatta a kávét, azt mondogatta: az én drága Lajosom most „így” forog a sírjában.

A műgyűjtés nemcsak a nagypapa kedvtelése volt, hanem Bősze Ádám második foglalkozása is. Sokat tud arról, milyen szenvedéllyel lehet kollekciókat építeni. Jó páran ölni tudnának egy-egy tárgyért, mások vagyonukat rakják rá. Ismer olyan gyűjtőt is, aki annyira nem tud megálljt parancsolni a vásárlásoknak, hogy külön raktárt bérel a festményeknek, a bútoroknak. De lehet bármit gyűjteni, akár gyufás skatulyákat, nem kell ehhez tengernyi pénzzel rendelkezni. Keceli előadása utána azt deklarálták a szervezők: „Bősze úr, akkor most megnézzük a kiállítást!”. Azt gondolta a zenetörténész, egy helytörténeti tárlatot kell végignéznie – bármennyire siet haza. De nem így történt. Kiderült, Kecelen van a világ egyik legnagyobb Kinderfigura-gyűjteménye, amely a csokitojásban található játékokból több tízezer darabbal büszkélkedik.

A legnagyobb örömöt Bősze Ádámnak az osztrák szoban a zeneszekrény, a Rózsavölgyi Zeneműbolt fotója az emeleten és a fogadóban található vaskos kötet adta, amely Pap Zoltán költő, zeneszerző, publicista, képviselő nótáinak és a hozzájuk tartozó kottáknak gazdagon illusztrált díszkiadása.
A zeneszekrényt látva felajánlotta, hogy a benne található kottamásolat eredetijét a múzeumnak ajándékozza az antikváriumából. Horváth Hilda, A mi szecessziónk című kiállítás kurátora szerint egyetlen kotta címlapja van amúgy a múzeum adattárában: a Nem szeretlek című dalé.

A zeneszekrényt századfordulós hifitoronyként emlegette Bősze Ádám, és a rajta található fonográf kapcsán a hangrögzítés kultúrtörténeti jelentőségét Gutenberg könyvnyomtatásához hasonlította. A zeneszerzők soha nem az íróasztalfióknak komponáltak – mondta a zenetörténész. A műveket azért írták, hogy eljussanak az emberekhez, és pénzt kapjanak értük. Megírták a darabot, és elkezdtek vele házalni a zeneműkiadónál, a kottakiadónál, akik, akit lehetett, átvertek. Megindult a harc. Beethoven legszebb levelei állítólag a zeneműkiadóknak szóltak: nyomdafestéket nem tűrő szavakkal beszélt a metszőkről, akik az ő – egyébként olvashatatlan – kéziratát átfordították, és utána megcsinálták belőle a nyomtatványt.

A hangrögzítés gyökerestül változtatta meg a zeneipar világát. Voltak olyan komponisták, akik az ördög művének tartották, de aki átváltott, óriási sikereket ért el. George Gershwin egy amerikai zeneműboltban úgynevezett song pluggerként haknizott. Ült a zongoránál, és akármilyen kottát raktak elé, azt lejátszotta, ezzel népszerűsítette az új kiadványokat. Csakhogy Gershwin idejében már a hangrögzítés, valamint a lemezipar is elkezdett fejlődni, és munkáival itt is óriási anyagi sikereket ért el. Amikor a nála több mint 20 évvel idősebb Maurice Ravellel találkozott, megkérte, tanítsa zeneszerzésre. Erre Ravel megkérdezte, hogy Gershwin mennyi pénzt keres egy-egy darabjával. Amikor kiderült, hogy ezer dollárt, akkor azt mondta zeneszerzőtársának: „nem nekem kell magát zeneszerzésre tanítanom, hanem magának engem”.

A másik médium, amelynek szintén fontos szerepe volt a zeneművészetben: a rádió. Ennek köszönhetően természetesen sokkal több emberhez ért el a komponista, mint kottáival.

A XX. század elején a legtöbb lemez könnyűzenei volt: abban az időben ez kuplékat, foxtrottokat, charlestonokat, szóval mindenféle tánczenét jelentett. Ezeket keresték az emberek. Teljesen ugyanúgy, mint ma, igaz, ma a partikra Spotify-listát állít össze a házigazda.

A könnyű és klasszikus zeneszerzők, muzsikusok és szaktekintélyek közötti ellentétekről legendák szólnak. Ragyogó példája a századforduló időszakából: Gustav és Alma Mahler esete. Gustav a Bécsi Opera főzeneigazgatója volt, zeneszerző, a legnagyobb zenei potentát, Alma szintén zeneszerző és az ő kedves felesége. (Állítólag a bécsi kulturális életben az az író, festő, zeneszerző, akinek nem volt minimum egy szexuális éjszakányi viszonya Alma Mahlerrel, nem számított.) A házaspár meg akarta szerezni otthonra A víg özvegy keringőjét, hogy azt egymásnak játsszák, táncoljanak rá. De nem illett a főzeneigazgatónak egy Lehár-operett keringőjének a kottáját megvenni. Úgyhogy azt tervelték ki: bemennek a zeneboltba, Mahler bejelentkezik az igazgatóhoz, ott elkezdenek beszélgetni magasztos dolgokról, hogy eltereljék a figyelmet arról, amikor a feleség megveszi a kottát, amelyről persze a férj „mit sem tud”.

Muzsikaszó annak a pompás könyvnek a címe, amely Pap Zoltán költő, zeneszerző, publicista, képviselő nótáinak és a hozzájuk tartozó kottáknak gazdagon illusztrált, vaskos díszkiadása 1910-ből. A kötet szecessziós megjelenése ellentétben áll a tartalommal, vagyis a magyaros műdalok világával.
A magyarok nagy része ezt a népies műdalt szerette a 19. század közepétől. A magyar cigány ezt játszotta, erre lehetett mulatni, táncolni, lerészegedni hajnalban. Ebben volt a legnagyobb pénz. Amikor a francia zeneszerző, Claude Debussy eljött Budapestre, odavolt a cigányzenétől. Bárczy Gusztávnak, a Rózsavölgyi Zeneműkiadónak a vezetőjének hosszú levelet írt arról, hogy a kávéházi cigányzenét úgy kell megőrizni, mint a zenei örökség legféltettebb kincsét.

Bartók Béla és Kodály első kompozícióinak kottagrafikáját, illetve a borítórajzát a szecesszió fontos alakjai készítették: Kozma Lajos vagy pedig Bartók unokatestvére, Voit Ervin, egykori hegedűművész. Utóbbi gerincproblémája miatt hagyott fel a zenéléssel, és az iparrajz iskolában kezdett el oktatni, valamint könyveket, folyóiratokat illusztrálni. Bartók első nyomtatásban megjelent műveinek a címlaprajzát is ő készítette el az 1900-as évek elején, és ezek parádés szecessziós alkotások voltak – a magyar népi motívumokkal.

A fogadószobában arról is szó volt a szivarasztal mellett: Bartók erős dohányos volt, és amikor halála után elkezdték szinte szentté avatni, a fotóiról leretusálták a cigarettát. Így lett belőle egy furcsa, gondolkozó zeneszerző.

Az emeleten, az egyik folyosón a budapesti Rózsavölgyi Zeneműbolt régi képe látható. Az üzlet belső kialakítása Kozma Lajos egyik első önálló, belsőépítészeti alkotása volt. A berendezéséből egy asztal, két karosszék és egy kanapé került az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe.