A reneszánszkori ötvösművészek kedvence, a főúri „Wunderkammerek” örök éke volt az ősi kagylókból készült díszedény, de az aranyba foglalt csigaház formája még a századforduló alkotóit is gondolkodóba ejtette. Ezúttal a nautilus-serlegekről mesélünk – merüljenek velünk!
Díszserleg nautilus-kagylóval, 17. század, Németország
„Utolsó mohikánja egy régente nagyon elterjedt és fajokban gazdag, de ma már pusztulásra szánt rendnek” – olvashatták a titokzatos nautilusokról már a századforduló természettudományokra éhes gyerekei is Brehm Az állatok világa című művében. S hogy foglalkoztatta őket ez az élő kövület, a polipfélék háromszázhatvanmillió éve változatlan formában fennmaradt rokona, abban egészen biztosak lehetünk. Ismerősen csenghetett nekik a neve Verne (akkoriban Gyula) kellően népszerű kamaszregény-sorozatából. Az Utazás a tenger alatt – így jelent meg eredetileg magyarul – korának számos tudományos ismeretét magába zsúfolta, de ezer más tengeri élőlény közül éppen erről a fejlábúról keresztelte el az író Nemo kapitány fantasztikus tengeralattjáróját. Nem is alaptalanul: a „kecses puhány”, ahogy a regényben nevezik, légkamrákat rejtő csavart kagylóháza segítségével, a víz kiszorításával vagy beszívásával közlekedik a mélytől a felszínig és vissza a trópusokon. Közelebbről a Karbon-kor óta, de nekünk nem ezért annyira érdekes.
Kagylóserleg tervrajza - rézmetszet-sorozat lapjai, Hieronymus (Jérome) Cock, Cornelis Floris De Vriendt, 1548, Antwerpen
Sokkal inkább azért, mert rendkívül ritka, hogy egy természet alkotta jelenséget egyszerre csodáljanak tudósok és művészek, évszázadokon át, s egyúttal inspirációként szolgáljon technikai találmányokhoz is. Hiszen Nautilusnak nevezték már Robert Fulton amerikai feltaláló tengeralattjáróját is, amellyel Napóleont mentették volna ki Szent Ilona szigetéről, persze, ha sikerül megépíteni. Az említett Brehmtől tudható, hogy ezek a csigákra és polipokra egyaránt emlékeztető puhatestűek házuk egyes szakaszait belső rekeszfalakkal zárják el növekedésük során, s ennek az úgynevezett kamrás háznak a logaritmikus-spirált kiadó szerkezete az, amely mindig is bámulatba ejtette az emberiséget. Ha az aranymetszés ábrázolására gondolunk, máris a nautilus keresztmetszetét látjuk maguk előtt. Réteges, irizáló gyöngyházfényű kagylóházat is előszeretettel csiszoltak és díszítettek a művészek.
Nautilus-serleg, 17. század, Németország
Más műkincsek, egzotikus és bizarr ritkaságok mellett a nautilusok is a főúri csodagyűjtemények, a „Kunst und Wunderkammerek” kötelező elemeinek számítottak a késő középkortól – ilyennek indult eredetileg az Esterházy-kincstár is. Közös ezekben, hogy a nautilus-kagylókat a legritkább esetben őrizték meg természetes formájukban; jellemzőbb volt, hogy pazar műalkotásokként, aranyba, ezüstbe foglalt díszserlegekként szerezték be ezeket a gyűjtők. Ugyan a szakirodalom szerint ivóedénynek is használhatták a kagylót, ehhez azért a mesterembereknek rendesen meg kellett dolgozniuk a belsejét. Érdemes tudni, hogy a „csigaházat” légmentesen illeszkedő, külső vázként építi maga köré a puhatestű, amely hiába él csak a spirálforma legkülső rekeszében, a kamrákat összekötő apró lukakon keresztül, zsigerzacskója nyúlványa segítségével a ház „lakatlan” tereivel is összeköttetésben marad. A porózus váz ugyanis lassan, de folyamatosan ereszti a levegőt, amit a lebegés érdekében – hogyan is fogalmazzunk – ezeken keresztül pótol gázzal a kis puhány. Ha a művészek olvasták a korabeli tudósok írásait, egészen biztosan megtartották inkább a nautilust dísznek!
Asztaldísz - tengericsikó-pár, Elias Geyer, 1590-es évek, Lipcse
Feltehetően a Sárga-tenger térségében akadtak a halászhálókba azok a kagylóházak, amelyek az európai ritkaságtárakba elsőként eljutottak, hogy a strucctojások, orrszarvak, narválfogak és kitömött állatok társaságában az egzotikumra éhes arisztokraták gyűjteményét gyarapítsák. A kezdeti egyszerű, csónak alakú evőeszköz- vagy fűszertartókat németalföldi művészek gondolták tovább a 16. század végén – Antwerpen ugyanis nemcsak a tengeri kereskedelem, de az aranyművesség egyik központja is volt ekkoriban. A holland reneszánsz egyik fontos alkotója, Cornelis Floris de Vriendt szobrász nevéhez kötik az első olyan asztaldíszsorozatot, amely fantasztikus figurákkal, mitológiai alakokkal kombinálta e természet alkotta szépségeket. S miután 1602-től a Holland Kelet-Indiai Társaság szerzett monopóliumot a tengeri kagylók importjára is, a helyi ötvösök ízlésvilága kezdte uralni azokat az ivókupákat és serlegeket, amelyek az említett csodatárakba eljutottak – sajátos ikonográfiájuk az évszázadokkal későbbi példányokon is visszaköszön. Az amszterdami Bellekin család szerzett e téren később különleges érdemeket, s a csendéletek kedvelt témája is lett e tárgytípus.
Díszserleg nautilus-kagylóval - térdelő szirén alakjával, Georg Pfeilstricker, 1630 – 1640, Nürnberg
Hogy Floris de Vriendt naturalisztikus motívumokkal, bizarr lényekkel zsúfolt edényeit megismerhessük, már a 16. században sem kellett főuraknál kilincselnünk. Észak-Európa egyik legfontosabb korabeli kiadója, a flamand festőművész Hieronymus Cock 21 darabos rézmetszetsorozaton terjesztette szerte a kontinensen a díszedények fantáziaterveit – ebből két lapot mutatunk fent. A terveket nem feltétlenül a pontos kivitelezés szándéka, inkább a virtuóz mester szárnyaló fantáziája hívta életre, s inspirációjuk lehetett de Vriendt serlegei mellett a groteszk metszetek mestere, Enea Vico 1543-as római sorozata is – közvetve pedig egy őrült császár fantáziája. Nem sokkal korábban, 1506-ban ugyanis egy római szőlőbirtokos, Felice de Fredis munkásai teljesen véletlenül rábukkantak Nero császár „aranyházára”. A Palatinustól az Esquilinusig nyúló Domus Aurea épületegyüttese mérhetetlen fényűzésről árulkodott. Arannyal, drágakővel, gyöngyházzal és elefántcsonttal díszített falak, groteszk festmények, különös szobrok antik világa fogadta a gödörbe pottyant szerencsétlen szőlőmunkást. A palota kiterjedését jól szemlélteti, hogy ennek felhasználásával épült később Traianus közfürdője, s kerti tava helyén a Colosseum, amely eleve a császár 35 méteres bronzszobráról kapta nevét.
Díszserleg nautilus-kagylóval (részlet), 17. század, Németország
E romokból mentették ki korabeli művészek, mint például Michelangelo közreműködésével a híres Laokoón-szoborcsoportot, amelyet ma a Vatikáni Múzeumban őriznek. A kortársak fantáziáját azonban leginkább az eltemetett palota barlangoknak hitt termeiben, a „grottákban” talált fura rajzok és festmények mozgatták meg – innét ered a „groteszk” kifejezés. Közvetve ugyan, de az itt ábrázolt bestiák, mitológiai szörny- és állatfigurák, s az említett szoborcsoporton is megismert zsúfolt, tekergőző kompozíciók határozták meg azt a díszítőművészetet, amely a tengeri tematikájú nautilus-serlegeken visszaköszön. A csinos sellők és a habokból felbukkanó szakállas, szigonyos „bácsik” ugyanis legfeljebb Walt Disney fantáziájában léteztek. Az antik mitológiában a barátságtalannak és terméketlennek tartott tenger számtalan istenét, Poszeidónt / Neptunuszt, Ókeanoszt, vagy éppen a kisebbrendű alakok közül Tritont, Skyllát és a többieket rendszerint démoni – groteszk – vonásokkal látták el. Ezekben legfeljebb annyi volt a közös, hogy szinte mindet halfarokkal ábrázolták – s így jelentek meg ezek a reneszánsz edényeken is.
Díszserleg - kagyló alakú edénytesttel, Paul Flindt, 17. század eleje, Nürnberg
Amelyeknek később számtalan változata készült. Volt, hogy az ötvösök a tengeristeneket, delfineket és sellőket további mitológiai alakokkal társították, vagy egyenesen helyettesítették – a nyitóépünkön látható, s a fraknói Esterházy-kincstárból származó edény Cupido-figurája például házassági ajándékra utal, míg a nürnbergi mester, Georg Pfeilstricker fentebb látható, 17. századi kompozíciójában puttó egészíti ki a térdelő szirén tartotta kelyhet. A serlegek ekkor kialakult szerkezetére, lábazatára és csúcsdíszére ráismerni még azokon a barokk ötvösremekeken is – mint például Paul Flindt itt látható munkáján –, amelyek már maguk mögött hagyták a tengeri tematikát és a nautilust is, csak a központi kagylóformát őrizték meg. Az egyik legszebb, gyűjteményünkben látható példája e gazdag örökségnek Elias Geyer 1590-es évekbeli asztaldísze: a jó nevű lipcsei ötvösmester anatómiai hűséggel megformált tengeri lova egzotikus kagylóban folytatódik, hátán a háborgó tengert megzabolázó Neptunus szigonyos figurájával. S hogy még egy utolsó, izgalmas példát hozzunk, az így kialakult tematika még a kor porcelán- és fajanszművészetében is visszaköszön: gyűjteményünk őrzi például a holicsi fajanszmanufaktúra pompás asztaldíszét a tengeri kagylót tartó Triton figurájával.
Talpas tál - Triton alakú, Schweiger Antal, holicsi fajanszmanufaktúra, 1756 – 1770, Holics
Megbabonázó formájának köszönheti a nautilus, hogy nem jutott a gyöngykagylók és a csillogó csigafélék sorsára, s házát intarziák, ruhadíszek anyaga helyett egyben, aranyba foglalva őrizték meg a ritkaságtárak. Az udvari lakomák fényűző asztaldíszei így hirdethették a házigazda gazdagságát és hatalmát. S egyúttal magukban hordozták egy őrült császár emlékét is – hiszen minden nagyszerűségük ellenére e pompakellékek éppenséggel a múlandóságra hívták fel értő csodálóik figyelmét. Hogy egyszer minden véget ér – még ez a cikk is.
Asztaldísz, 1880 körül, Németország
