Címke - Andenken von Budapest

Budapest története jóval kacifántosabb annál, mint amiről fővárosi rangjának elnyerése óta megemlékezhetünk. Küzdelmes születése, háborús traumái, mindezzel dacoló virágzása és sokszínűsége miatt azonban megérdemeljük, hogy együtt ünnepeljünk ezen az évfordulón.
150 éves Budapest – a főváros, amit csak magunknak köszönhetünk!

Próbanyomat - a „ Budapest ” album címlapterve, Helbing Ferenc, 1912

Pest, Buda és Óbuda 1873. november 17-én egyesült az ország fővárosaként, kialakulására azonban érdemes inkább folyamatként tekintenünk.
A kezdeményezés ugyanis, hogy ne egymást bekebelezve, hanem összeolvadva váljanak az ország első számú nagyvárosává, valamivel korábbi eredetű. Az 1873-as, késő őszi évforduló apropója, hogy ezen a napot vette át az egyesített város tanácsa az ügyek intézését, de valójában ekkora már rég összenőtt, ami összetartozik... Hogy kiknek köszönhetjük Budapest születését? Ha a kelta, római és honfoglaláskori előzményeket nem is számítjuk, azért messze kell nyúlnunk a válaszért, hiszen Pest és Buda funkcionálisan már akkor egy várost alkotott a Duna két partján, mikor Nagy Lajos királyunk a Várhegyre helyeztette a székhelyét – kvázi a középkori királyság központját – a 14. század közepén. Mátyás a következő évszázadban európai rangú, harmincezres reneszánsz fővárost épített ki erre alapozva. A kontinuitás reménye, amelyet az „egymásra utalt” városok jelképeztek, vonzotta az 1820-as években a liberális nemesi elitet a régi nemzeti centrumba. Nehéz elképzelni, mi lehetett volna a fővárosból a török hódoltság majd a Habsburgok uralma nélkül – már csak azért is, mert Budapest egyedülálló karakterét éppen ez adja. Hogy rendszerint a saját hamvaiból éledt újra – legkevesebb a tatárjárás, a hódoltság, az abszolutizmus, a világháborúk és a forradalmak után.

Grafika - régi metszetek alapján Nagytétény és környéke

Párizzsal, Béccsel, Rómával vagy Berlinnel, a kontinens többi, nagy múltú fővárosával ellentétben Budapestet nem az uralkodói hatalom emelte ilyen rangra, hanem annak ellenében szerezte vissza központi szerepét a reformkorban is. S ez bizony feltételezett némi összegfogást a hazai nemesség és az itt élő polgárok, iparosok, kereskedők részéről – ha elsőre inkább az ellenérdekek tűnnek is fel. A város fejlődésén, mai szerkezetén, egyedi kultúráján sorra kimutathatók ezek a hasznosnak bizonyult kompromisszumok. Ahogyan érdemes megemlíteni az ország uralkodóinak vegyes szerepét is. Bár a 18. század végéig a Habsburgok inkább hátráltatták a város fejlődését, a nagyszombati Egyetem, a Helytartótanács és a Királyi Kamara Budára helyezésével Mária Teréziának és II. Józsefnek, illetve a Szent Korona ideszállíttatásával II. Lipótnak köszönhetjük, hogy Pozsonnyal, Győrrel vagy Debrecennel szemben Pest-Buda pályázhatott később a fővárosi címre. A „kalapos király” járult hozzá halálos ágyán a városfalak lebontásához is, amely a korban egyértelműen zöld jelzést jelentett a fejlesztésnek.

Játékkártya - tarokk Pest és Buda városképeivel, Mayer és Wilner, 1850 - 1855

Ugyan a tényleges lökést e folyamatban csak az 1867-es kiegyezés jelentette, már a reformkori patrióta nemesség a testvérvárosok összekapcsolásán munkálkodott. Az Akadémia alapítását és a Lánchíd építését is ösztönző Széchenyi István vetette fel elsőként az egyesítés tervét 1831-ben, amelyet a szabadságharc lendületében rendeletbe is iktatott Szemere Bertalan, csak végrehajtani nem maradt már idő. De a város célzott szépítésén dolgozott korábban II. Lipót fia, József nádor is, aki főhercegként elsőként tartózkodott állandó jelleggel itt, s ezzel feltette a várost a Habsburg birodalom térképére.
Ő készíttette elő a Duna-szabályozást, nevéhez köthető az első átfogó pesti városfejlesztési terv, no és a Margitsziget közparkosítása. A majdani fővárosban nyílt meg az 1850-es, 60-as években a Gabonacsarnok és az Áru- és Értéktőzsde is, amely szintén előre vetítette központi szerepét. Fontos dátum tehát az 1873-as, de az „elődvárosok” az egyesítéstől függetlenül is fejlődtek: Pest gazdasági centrumként, a falusias Óbuda ipari központként, Buda pedig, főként a filoxériajárvány után, előkelő lakónegyedek összességeként. A régóta várt közigazgatási lépés ezeket az energiákat emelte új szintre.

Sálkendő – Budapest, Bódy Irén, 1958

Városarculati szempontból az egyesítést politikája középpontjába állító Andrássy Gyula, a kiegyezés utáni első miniszterelnökünk, és a fejlesztéseket koordináló Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke, Podmaniczky Frigyes szerepe kiemelkedő. Ők adtak párizsi mintára sugárutakat, körutakat Budapestnek. A másik nagy koncepció hívei, a rakpartokra, vasúti főpályaudvarokra vágyó kereskedők mellett azonban még százezreket felsorolhatnánk itt, a névtelen tömegeket, őslakosokat és bevándorlókat, akik „összedobták”, s ellenszélben építették fel Budapestet. Hiszen uralkodói támogatás híján mindazok a reprezentatív beruházások, amelyek fővárosi rangra emelhették a reformkorban már gazdasági, közéleti központnak számító városokat (mint a Nemzeti Múzeum, az Akadémia vagy a Pesti Magyar Színház) közadakozásból valósultak meg itt, ahogy a város dualizmuskori kiépítése is tulajdonképpen piaci hitelből – ebben is fura kivétel ez a Budapest.

Képeslap – Lánchíd, Vadász Endre, Magyarország

„A német polgárnak, kereskedőnek, iparosnak, a politikailag kitűnő és Béccsel szemben helytállni tudó nemességnek és az üzlethez értő zsidóságnak olyan kombinációja jött itt létre, amilyet semelyik közép-európai város nem produkált” – utalt a szerencsés szociális és etnikai összetételre egy 1996-os tanulmányában Hanák Péter, kiemelve, hogy valójában ezek sajátos „kiegyezésén” múlt Budapest kiépítése. A Budapesti Történeti Múzeum a főváros születésének 125. évfordulójára megjelentetett kiállításkatalógusa, amelyben ez a tanulmány is olvasható, számos további izgalmas szempontot sorol az egyesítés körülményeiről. Például, hogy mennyire különbözően, bár egyformán kétséggel fogadta a tervet a városok vezetése. „A reformkorban a szerepeket is kiosztották a két városra: eszerint az ország szívének, Pestnek kell éltető erővel ellátnia a vén Budát, cserébe Buda, a hajdan független Magyarország fővárosa, ősi dicsfényét sugározza Pest városára” – írja például Czaga Viktória. Előbb utóbb a pestieknek is nyilvánvalóvá vált, hogy egymás bekebelezésével nem fejlődhettek volna akkora metropolisszá a testvérvárosok, mint ahogy együtt sikerült – hogy egy újabb megkülönböztető szempontot említsünk. Márpedig a főváros valójában a kiegyezés utáni bő két évtizedben, nagyjából a Millenniumig tartó időszakban épült ki világvárossá, melynek üteme szintén kivételes.

Terv - illusztrációk: Budapest Képes ABC könyv számára, Lukáts Kató, 1950 – 1970

Ekkor alakították ki az európai mércével mérve is impozáns Sugárutat az Operával, a régi Műcsarnokkal és Zeneakadémiával, ekkor épült ki a Nagykörút, a pesti Belváros a középkori utcaszerkezet eltűntetésével, az Erzsébet híd, egy kaszárnya helyén a Szabadság tér, a Parlament és a Kisföldalatti – sorolhatnánk hosszan, hiszen a fővárosi funkciók számos új politikai és kulturális intézményt, bankot, áruházat, s alapvető infrastruktúrát kívántak. És persze bérházakat, tömegével, hiszen az újonnan született nagyváros legfőbb szociális kérdése a lakásínség volt – a népesség a négyszeresére nőtt ebben az időszakban, így az új épületek bő kétharmada is lakóházakból állt. Tegyük hozzá, a város 1873-ban megszabott közigazgatási határain belül, azaz jelentős lakosságkoncentrációval, hiszen a „Nagy Budapest” 1950-es évekbeli koncepciójáig ez is változatlan maradt – amely megint csak példa nélküli az európai fővárosok történetében.

Alkalmi grafika - Meghívó: Bajor Ágosthoz teára és táncra, Bayer (Bajor) Ágost, 1929

Budapest Főváros Levéltára szervezésével új várostörténeti monográfia jelenik (majd) meg az alapítás 150. évfordulójára, melynek szerzői podcastokban mesélnek a tervezett történelmi fejezetekről. Ezekből már képet alkothatunk arról is, micsoda társadalmi átalakulással járt a világváros megszületése. Például, hogy a javarészt németajkú Budán, és persze a virális testvérvárosban is, micsoda magyarosodási hullám indult a dualizmus első évtizedeiben. Jókai Mór felesége, Laborfalvi Róza generációja még raccsolva, nyelvtani hibákkal, de lelkesen használta a közös nyelvet, a századvégre beérő nemzedéknek azonban már az érvényesülés kulcsa lett a kiváló magyartudás. Fiatal, nagyobbrészt vidéken született, vegyes nemzetiségű, albérletben élő társadalom lett a budapesti, sajátos keveréknek számító kávéházi és orfeumi kultúrával, irodalommal, humorral, akik közt inkább „vertikálisan”, a bérházak emeletei között, mint a városrészek közt volt jellemző a szegregáció. S a módos kereskedők, iparosok, háztulajdonosok, akiket kitermelt ez a korszak, a kezdetektől jelentős befolyást szereztek a városvezetésben – tulajdonképpen ekkor született meg a polgári Budapest.

Festmény - az Országos Iparművészeti Múzeum és Iskola távlati képe a zárókő letételének ünnepén, Mirkovszky Géza, Lechner Ödön és Pártos Gyula műépítészek irodája, 1896

Ez a német iparosok, szerb szőlőművesek, zsidó és örmény kereskedők, magyar nemesek és egyszerű vidéki munkások alkotta büszke közeg alakította ki a dualizmuskori főváros pezsgő kulturális életét, bizonyította az 1885-ös, első országos jelentőségű iparkiállításon fejlettségét, s termelte ki a nagyszabású millenniumi ünnepségekben kicsúcsosodó büszke magyarságtudatot is. A város amerikai léptékű, dinamikus fejlődése, az építkezésekkel jelentkező elvárások teremtették meg az igényt a kézműipar felvirágoztatására, új iparosgeneráció kinevelésére, áttételesen a főváros megszületése hívta életre múzeumunkat is. S hogy mit tudunk felvillantani mi az így megalapozott gyűjteménnyel Budapest 150 évéből?

Festmény - Erzsébet híd, felrobbantás után, Darilek Henrik, 1945

Egy ismeretlen szerzőjű, német nyelvű millenniumi képeslapot a fővárost felépítő ismeretlen tömeg tiszteletére. Egy régi metszetet a város térképéről a hódoltság korából, hogy lássuk, miből fejlődött ki fővárosunk. Egy reformkori tarokkártya lapjait a klasszicista Pest-Budáról, s a Budapest-album szecessziós címlaptervét az alkalmazott művészetek hőskorából. Munkába belevesző, háborút megjárt, lágerben öngyilkosságba hajszolt, vagy a világháborúk utáni szűkös lehetőségek közt művészetüknek új utakat találó alkotók, mint Mirkovszky Géza, Bayer (Bajor) Ágost, Vadász Endre, Darilek Henrik, Lukáts Kató vagy éppen Bódy Irén vallomásait választott otthonukról. S kontrasztként a városszövetet divattá formáló kortárs iparművész, Fehér Beatrix öltözékét. Elképesztő panorámát és zsúfolt gangot, egységet és sokszínűséget, ünnepet és tragédiát. Mindazt, amit csakis egy a saját romjain folyton újraépülő, színes és virágzó főváros termelhet ki az évtizedek során. Mi ezzel éltetjük „mindenki” Budapestjét – ünnepeljenek velünk a 150. évfordulón!

Női öltözet, Fehér Beatrix tervező és kivitelező, 2007 - 2008