Amikor az első libavacsorák fogásai megjelennek az étlapon, már tudhatjuk, hogy lassan csak ötven nap van hátra ebből az esztendőből, Márton napja az ajtónkon kopogtat. A november 11-én esedékes ünnep a Pannóniában született, de már Itáliában nevelkedett Szent Mártonhoz köthető, akit a katonák és koldusok védőszentjeként is tiszteltek. Hittérítő munkája, a pogány falvak nagy részének megtérítése, valamint a nyomában történt csodák és gyógyulások a középkor szimbolikus alakjává emelték. Szent Márton és a tulajdonképpeni attribútumának tekinthető libaábrázolások nyomába eredtünk az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében.
A Márton-napi liba legendája a jótetteiért püspökké választani kívánt Szent Mártonhoz köthető. 371-ben, Tours-ban e cím ráruházása elől elrejtőzött egy libaólban, nehogy megtalálják. A történet szerint a libák gágogása elárulta rejtekhelyét, így aztán nem menekülhetett el a püspöki tisztség vállalásától. Ez a fent látható szentkép is a leginkább ismert segítő gesztusát örökíti meg. A római hadseregben szolgálva egy hóban fekvő koldusra lelt, akit egy köpenyéből levágott darabbal takart be. Ezt követően álmában Krisztus jelent meg neki, vállán a koldusra terített fél köpennyel. A szentkép egyébiránt egy 18. századi délnémet és osztrák szentképekből álló gyűjtemény része.
Szent Márton napja az őszi munkák és a betakarítás végét is jelentették. A mezőgazdasági év végét általában libából készült finomságokkal ünnepelték, és ekkor került az asztalra az újbor is. Erőt és egészséget töltöttek magukba az emberek, amikor „Márton poharával” koccintottak.
Ez a különleges fényhatású eozinmázas kisplasztika az 1920-as években készült Pécsett. A Zsolnay porcelángyár művészetét talán semmi nem határozza meg annyira látványosan, mint ez a különleges máz. A kék-sárga-zöld színben irizáló műtárgy a ráeső fényben minden napszakban más arcát mutatja. A libákat őrző kislány alakja ezen a különleges fényű alkotáson szinte a lenyugvó nap utolsó sugarait is megidézi, mintha hallanánk az esti mező halk neszezését, a libák gágogását, az állatok hazafelé terelésének monoton zaját.
Ugyanezt a jelenetet ábrázolja a Halasi Csipkeműhelyben, az 1940-es években készült kis csipketerítő.
A ma hungarikumként számontartott halasi csipke a századfordulón vált ismertté. A Dékáni Árpád tervei alapján és Narkovits Mária kivitelezésében készült egyedi, magyar varrott csipkefajtának – az ún. levegőbe varrott csipkének – nem volt idehaza hagyománya, ma pedig már a világ számos nagy múzeumában, gyűjteményében is megtalálhatóak darabjai New Yorktól Rómáig.
Hogy gyűjteményünkben nem csak finomfajansz vagy csipke alapanyagú műtárgyak őrzik a libapásztorkodás egykori tevékenységét, példa rá Fischof Jenő szecessziós mintázatú tükörkeretterve. Fischof a korszak kiemelkedő bőrműves szakembere volt, 1904-ben részt vett a St. Louis-i Világkiállításon is, ahol munkáival ezüstérmet nyert. Az Iparművészeti Múzeum adattárában őrzött tervei táskákhoz és tárcákhoz készültek, egyetlen ismert tükör- (vagy kép-) kerete az itt bemutatott darab.
A keret szabálytalan körvonalai szintén a szecesszió nemzetközi – a francia-belga art nouveau áramlatainak hatását mutatják.
Igazi pehelykönnyű alkotással zárjuk a Márton-napi libaseregletet megidéző írásunkat. Dávid Attila Norbert „Télkirálynő” elnevezésű, ezüstből készült nyakláncának éke ugyanis egy pár leheletfinom libatoll. A gyűrű készítője – saját bevallása szerint – szereti az anyagok változatosságát, a technikai részletek aprólékosságát és a finom, szellemes megoldásokat.
