Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Akinél a pecsét, annál a hatalom – ezt örökölte ércbe vésett szabályként a római és bizánci elődöktől Európa népe. Tárgyaink segítségével ezúttal stempli-mániánk gyökereiről mesélünk!

Díszes sétabotfejre emlékeztető, aranyozott bronz pecsétnyomó - szárnyas korona képével, 19. század 2. fele, Ausztria

Mikor aláírunk és lepecsételünk egy szerződést, tanúk előtt szignózzuk az oldalait, s szárazbélyegzővel ellenjegyzi egy ügyvéd az okiratot – jó, ha tudjuk, hogy nem mi találtuk fel a spanyolviaszt. Hiszen a hitelesítés évezredes rítusai keverednek e máig alkalmazott gyakorlatban. Hogy mennyire sorsdöntő lehet ezek megfelelő alkalmazása, azt legkevesebb Lamberg Ferenc gróf példájából megtanulhattuk. 1848. szeptember 25-én magyar miniszterelnöki ellenjegyzés nélkül nevezte ki az ország katonai parancsnokává Lamberg tábornokot az uralkodó. Amint az jól ismert, a feldühödött tömeg azonban a pest-budai hajóhídon felismerte és felkoncolta a grófot.
A szabadságharc békés rendezésének lehetősége, no és egy jobb sorsra érdemes tábornok-író élete múlott tehát a hiányzó pecséten!

Hegyikristály/ólomüveg pecsétnyomó - ZE (Zichy Edmond) monogramjával, 19. század vége, Csehország

Jóllehet, a történészek nem elsősorban a hasonló drámai jelenetek miatt kedvelik ezeket a hitelesítő eszközöket. Sokkal inkább azért, mert forrásértékű adatok egész sorát rejthetik a viaszpecsétek: amellett, hogy gyakran korjelző funkcióval bírnak, felirataik, ábrázolásaik és feltételezett szerepük ugyanolyan árulkodó lehet, mint az anyaguk. Agyag, spanyolviasz esetleg arany őrzi a jelet? Egyáltalán nem mindegy, erre még visszatérünk, előbb azonban vágjunk rendet a szóhasználatban, hiszen a billogtól a bulláig, a szignótól a pecsétig számtalan, már elhomályosult fogalom ide tartozik.

Aranyozott ezüst pecsétnyomó, 19. század, Németország

A szfragisztika – mint történelmi segédtudomány – szerint alapvetően a képlékeny anyagban hagyott lenyomatot nevezzük pecsétnek, s a köznapi szóhasználattal ellentétben az eszközre érdemes inkább pecsétnyomóként hivatkoznunk. Maga az ötlet, hogy agyagban, viaszban, puha fémben hagyott jeleket használjuk tulajdonjelölésre, hitelesítésre vagy lezárás sértetlenségének szavatolására, szinte az írás történetével egyidős. Az ókori közel-keleti birodalmak gyakorlatában már a Kr. e. IV-III. évezredtől kimutatható e lenyomatok alkalmazása. De hogy messzebb ne menjünk, elég csak a Bibliára, a János apostol látomásaiban szereplő, hétpecsétes könyv feltörésére utalnunk – amely Sánta Ferenc regényét és Ingmar Bergman filmjét (Az ötödik, illetve A hetedik pecsétet) is ihlette.

Elefántcsont pecsétnyomó - a Csáky család címerével, I. Ferenc osztrák császár büsztjével, 19. század 1. negyede, Ausztria

Tényleg ne menjünk messzebb, hiszen az ókori pecséthengerek, skarabeusos egyiptomi nyomóformák helyett a mintájukra az antikvitásban elterjedt pecsétgyűrű (anulus) alkalmazása az európai stemplizés közvetlen előzménye. Viselete a régi görögöknél a szabad polgár jelvénye volt, a rómaiaknál pedig nemcsak aláírásként használták a szöveges, ábrákkal díszített fémékszereket, hanem javaikat is viaszpecséttel (sigillum, signum) látták el – mert ők tértek át az agyagról a méhviaszra. A gyakorlat középkori elterjedésében jelentős szerepük volt a bizánci uralkodóknak; szokásukat a keresztény Európa mellett a nomád népek, például az onogur-bolgár uralkodók is átvették.

Arany-ékkő pecsétgyűrű - a Zsámbokréthy családi címerével, 19. század vége, Magyarország

Bizáncból ered az is, hogy fontosabb esetekben fémpecséttel, azaz bullával erősítették meg okleveleiket az uralkodók. Aranybulla kiállítása királyi kiváltságnak számított a középkori Európában (az elnevezés átragadt a hitelesített okiratra is), a pápai kancellária pedig szimbolikus okokból inkább ólomlenyomatokat alkalmazott. Jogi eljárásoknál külön típussal idézhették meg a perek résztvevőit: ez volt a nyakba akasztható billog, amelyben a mai bélyeg szavunk eredetére ismerhetünk. A Magyar Királyságban csak a 12. század végétől vált szokássá, hogy a pecséthordó élőszóban előadott, visszautasíthatatlan hívása helyett viaszlenyomatos oklevéllel idézték meg a perek résztvevőit.

Viaszpecsét sárgaréz tokkal egy díszalbumról - címereslevél Schossberger Simon Vilmos részére, Karl Girardet könyvkötő, Franz Schütz festő, 1864, Bécs (Wien)

Az itt bemutatott pecsétnyomók (tipáriumok) története akkor indult, amikor az ábrázolás térigénye túlnőtt a gyűrűnyi területen – s mivel már a kezdetektől az uralkodók képmását, nevét, címeit is tartalmazhatta az eszköz, ez a határ korán elérkezett. A 12. századtól a társadalom szinte minden rétegében általánossá vált használatuk: az uralkodók, főpapok, nemesek után idővel már a városok, céhek, szerzetesrendek is stempliztek. Érdekesség, hogy ezzel párhuzamosan fennmaradt a pecsétgyűrűk használata, mi több, korán megjelent az aláírás hitelesítő gyakorlata is. Fontosságát jól jelzi, hogy a mai szignó (kézjegy) szavunk szintén a latin signumból származik. S ha már itt tartunk, tudták, hogy a pecsét és a pecsenye kifejezésünk egy tőről ered? Jól kisütötték ezt eleink!

ékateknőből készült pecsétnyomó - 'Eleonore' felirattal, hercegi koronával, 19. század 1. fele, Ausztria

Miután tényleg feltalálták a spanyolviaszt, az indiai gyantából, terpentinből és cinóberből kevert anyag fokozatosan kiszorította a méhviasz használatát, hiszen színesebb és fényesebb, sőt törékenyebb volt elődjénél – nehezebb volt hamisítani. Szintén erre szolgált a német földön elterjedt ostyapecsét, de hasonló okokból mondtak le idővel a függőpecsétekről is. A fontosabb okiratokat eredetileg zsinegre rögzített, gyakran két oldalról nyomott pecsétekkel hitelesítették, de ezt könnyű volt leszakítani, hamis iratra aggatni. Ezért az ünnepélyesebb, például nemességet adományozó oklevelek kivételével már IV. Béla korától közvetlenül az iratra nyomták a hitelesítő jelet.

Kék üveg pecsétnyomó - DA gótbetűs monogrammal, 19. század 2. fele, Csehország

Bullák, szignók, monogramok és mindenféle furfangos pecsétek kombinációjával igyekeztek hivatalossá tenni okirataikat, vagy éppen zárni leveleiket eleink, s a szakértő szemek már csupán a típusból következtethetnek arra, hogy milyen hatalom birtokosa, s mi célból alkalmazhatta ezeket. Aki ebben leli örömét, annak a Nemzeti Múzeum vagy a Postamúzeum történelmi darabjait érdemes nézegetnie. Minket ezúttal nem a hatalom érdekelt, hanem ahol megragadták: hogy egy egyszerű tárgytípusból, amellyel végtére is az asztalra csaphatunk, milyen izgalmas formákat nyertek ki öntői, vésői, faragói. Szárnyas korona jelét adó, historizáló sétabotfejet és I. Ferenc osztrák császár elefántcsont büsztjét (ebből a típusból a napóleonos is kapós volt). A hét napjait ékkövekkel bélyegző masinát, egy vasöntöde öntöttvas stemplijét; csiszolt-vésett cseh kéküvegből, sőt – bizarr – de békateknőből faragott hercegnői markolatot is mutatunk a sorok között.

Fa/réz monogramnyomó dúc, 20. század, Magyarország

Talán a legizgalmasabb e javarészt 19. századi anyagból a fentebb látható cseppalakú, csiszolt-vésett ólomüveg pecsétnyomó. Feltehetően annak a Zichy Edmundnak, a műgyűjtő császári és királyi kamarásnak a monogramját rejti, akitől A kőszívű ember fiai egyik fordulatát kölcsönözte Jókai. Bátyját, Zichy Eugént ugyanis – akit Jenő helyett Ödön néven őrzött meg az utókor – hazaárulás vádjával végeztette ki Görgei Ártúr két nappal a fent említett Lamberg csúfos halála után. Csak hát Eugén nem lehetett Ödön, hiszen az éppen az Edmund magyar megfelelője. Hasonló névtévesztés miatt vállalta a mártírhalált a regénybeli Baradlay Jenő szabadságharcos bátyja, Ödön helyett. Ilyen hát a pecsét: az örökkévalóságnak szól, mégis végtelenül törékeny darab!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/759,Amivel+az+asztalra+csapunk?style=accessible