Az Iparművészeti Múzeum 2023 elején kezdte meg a mesterségkutatási projektet, amelyben a historizmus és szecesszió stílusfogalmaival jelzett időszak iparos foglalkozásaira, mesterségeire fókuszál. Az eddigi eredményekről számoltak be a résztvevők a Mesterségkutatás 1.0 – Műipari és építőipari mesterségek az 1870-es és 1920-as évek közötti időszakban című program konferenciáján, az Országházban. Kollégáink előadásait helyezzük most tudósításunk központjába.
„A mesterségeket mindig is kutatták, de miért fontos ez újra?” – kérdezte a múzeum főigazgatója a megnyitó beszédében. Cselovszky Zoltán készült a válasszal is: amikor az Iparművészeti Múzeum rekonstrukciós kiviteli tervei készültek, kiderült, hogy rengeteg elemet újra kell majd gyártani.
A technológiai terven láthatóvá vált, hogy az épületet borító kerámiák elkészítéséhez annak idején 17 féle különböző mesterség szakemberére volt szükség. Budapesten járva-kelve látható, hogy olyan rekonstrukciós építkezések zajlanak, amelyek erősen indokolják a mesterségek, a szakmák kutatását, az ezen alapuló képzéseket.
Mivel a mesterségkutatás szerteágazó kérdéskör, egyszerre érinti az épített kulturális örökség védelmét, az oktatási terület elágazásait, az ipar- és az építészettörténetet, valamint a műemlékvédelmet is. Az Iparművészeti Múzeum részéről nem csak művészettörténészek, muzeológusok, hanem restaurátorok is szerepelnek a projektben – jelezte Katona Júlia tudományos titkár, aki a program vezetője az intézménynél. Hozzátette: a téma egyúttal szoros összefüggésben áll a múzeum főépületének tervezett és remélt rekonstrukciójával is.
A kutatás reflektál arra is, hogy a Hauszmann Alapítvány 2023 szeptemberében szépmíves szakmai képzést indított a Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumban (Kisképzőn), ahol az érettségi után kétéves független képzésben, négyféle szakirányon (szobrász, festő, fém és üveg) tanulhatnak tovább a fiatalok. Olyan szakemberek kinevelése a céljuk, akik a második év végére megközelítően azonos díszítőművészeti, stílustani, elméleti és gyakorlati tudással rendelkeznek, mint amivel a XIX. század végi-XX. század eleji iparosok, akik gyakorlatilag felépítették Budapestet. Azért is fontos ennek a képzésnek az elindítása, mert az ilyen típusú munkákat jelenleg restaurátorok végzik, akik nem pontosan ugyanazzal a tudással rendelkeznek, mint a mesteremberek.
A kutatási projekt a 1870-1920-as évek közötti időtartamot fedi le, és kifejezetten azokra a mesterségekre fókuszál, amelyek a mű- és az építőipar területén ebben az időszakban relevánsak voltak. Célja az egyes foglakozások munkafolyamatainak leírása, valamint annak kidolgozása, hogy a különböző szakmák hogyan épültek egymásra, ki hol kapcsolódott be. Itt válik fontos kérdéssé az anyaghasználat, a szerszám- és géphasználat definiálása is, vagy akár a szabadalmi újítások. Eddig összesen több mint 90 foglalkozást írtak össze az említett időszakból, de a lista korántsem teljes, mert hátravan további források vizsgálata.
Egy kőfaragó-dinasztiáról, Kauser Jakab műhelyének munkájáról tartott előadást Hutvágner Zsófia, az „Építőipari mesterségek” szekcióban. Kauser és családjának kőfaragó, építőmester vagy műépítész tagjai generációkon át a fővárosi építőipar meghatározó szereplői voltak. Kauser Jakab (1833–1893) számos épület, többek között a MÁV Nyugdíjintézetének Andrássy úti bérháza, a Petőfi Sándor utcai Főposta és a Blaha Lujza téri, egykori Nemzeti Színház építésénél vállalt szerepet, és ezeken kívül sírkövek, emléktáblák, szobortalapzatok, lépcsők kerültek ki Borjú (ma Rákóczi) téri, 1865-ben indult műhelyéből. Közéleti tevékenysége is jelentős volt, a Budapesti Építőmesterek Kőmives-, Kőfaragó- és Ácsmesterek Ipartestülete 1886-os alapításakor elöljárósági tagja, később alelnöke lett.
Az előadás példákon keresztül tekintette át a Kauser-műhely által vállalt feladatokat, a felhasznált kőanyagokat, a pályatársak között betöltött szerepét, valamint azt is, hogyan öröklődött és változott a mesterség egy olyan családban, amely nemzedékeken keresztül tevékenykedett Budapest építésén.
Lovay Zsuzsanna, az Iparművészeti Múzeum bútorgyűjteményének főmuzeológusa Thék Endre (1842–1919) gyárát és szakmai törekvéseit mutatta be, főként azokat, amelyeket a bútorgyáripar megteremtéséért tett. A 19. században a kézművesként dolgozó asztalosmesterek – a céhrendszer megszűnését követően – eljutottak a gépi gyártásig. Az 1880-as évektől egyre több gyárat alapítottak, ezért a termelés robbanásszerűen növekedett. Az Iparegyesület célja az volt: esztétikai és minőségi szempontból is elfogadható tömegtermékek készüljenek. Az új iparfejlesztési, vállalkozói eszmék által vezérelt Thék Endre az asztalosüzemében sajátosan ötvözte a korszakra jellemző kézműves alkotást és a nagyipari termelési módot. Ennek eredményeképpen a 19–20. század fordulójára a legnagyobb, korszerűen gépesített bútorgyárát hozta létre Budapesten.
Jungfer Gyula (1841–1908) Berzsenyi utcai műhelyét és annak növekedési ütemét mutatta be fotókkal illusztrált előadásában Pandur Ildikó, az Iparművészeti Múzeum ötvösgyűjteményének vezetője. Jungfer fiatalon, 1866-ban kapta meg az iparjogot, és nyitotta meg első önálló műhelyét a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában. A nagy múltú lakatosdinasztia tagja korának egyik legkiválóbb műlakatosává, mesterségének legtekintélyesebb képviselőjévé vált. Pályája csúcsán százötvennél is több munkást foglalkoztatott, azonban ekkor is nagy gondot fordított a hagyományos és művészi igényű kézi megmunkálásra. Berzsenyi utca 6. szám alatti műhelye, amelyet 1900-ban Ferenc József is meglátogatott, példaadóvá vált az iparos ifjúság számára. Innen került ki a világvárossá fejlődő Budapest köz- és magánépületeinek számos vasmunkája, többek között a Parlament rácsos főkapuzata is. Jungfer Gyula halála után fiai vitték tovább az üzemet egészen az 1949-es államosításig.
Gottermayer Nándor könyvkötészetének fejlődési vonalát mutatta be az 1879 és 1924 közötti időszakból Darabos Edit, az Iparművészeti Múzeum könyvtárának főrestaurátora. A Műhely, műintézet, könyvkötőpalota című előadásában beszámolt arról, hogy az iparos szerény műhelyéből indulva, telephelyeit dinamikusan fejlesztve – a kor leginkább gépesített, de egyedi műipari kötéseket is készítő üzemét hozta létre.
Az előadás Gottermayer műhelyének fejlődésén, telephelyeinek változásain és kiállítási szereplésein keresztül ismerteti két fő tevékenységi körét: a gépi előállítású és az egyedi, szortiment kötéseket. A gépi könyvkötőipar fejlődésének mozgatórugói a nagy példányszámban kiadott irodalmi és történelmi ismeretterjesztő sorozatok voltak. Gottermayer Nándor innovatív szerepet vállalt az úgynevezett kiadói kötések honi előállításában, amelynek technikai hátterét és a hazai történetét is említette az előadás.
Rétay Béla (1863–1908) és Benedek Lajos (1875–1918) által működtetett Műipari Intézetéről (1894–1920) tartott előadást Terdik Szilveszter, az ötvösgyűjtemény főmuzeológusa. Kutatása alapján megtudhattuk: a kereskedők 1894-ben vásároltak egy reverendaszabóságot, amely templomberendezéseket gyártó vállalkozásuk alapja lett. Három év múlva Hölzel Albin, a bécsi akadémián végzett szobrász is társult hozzájuk, együttműködésük 1902-ig tartott. Hamarosan Magyarország legnagyobb kegyszerkészítő és -forgalmazó vállalkozásává váltak. A cég történetét felgöngyölítő előadásához a kutatást három nagy forráscsoportból szerezte, hisz az 1900-tól Egyházi Műipar címmel kiadott saját folyóiratuk elméleti írások mellett tervrajzokat, az elkészült munkákat bemutató fényképeket és az azokat méltató olvasói leveleket is közölt. A kiadvány mellett volt termékkatalógusuk is („árjegyzék”), amelyet az egyházközségeknek küldtek meg, de az egyes plébániákon fennmaradt, a megrendeléseikhez kapcsolódó iratanyag is rengeteg információt nyújtott.
Az előadásban ezek alapján megismerhette a konferencia közönsége a működési területeket, bemutatva a telephelyeikről, műhelyeikről és az általuk foglalkoztatott szakemberekről fennmaradt forrásokat is.
