„A konzerválás a szemléletünk, és a minimális beavatkozás az irányelvünk” – állítják igen határozottan az Iparművészeti Múzeum textil- és viseletgyűjteményének restaurátorai, Moór Anikó, Nagy Rebeka és Perger Andrea. Ellátogattunk a műhelyükbe, ahol a Ráth-villa következő időszaki kiállításához, a Dresszkód: art decohoz készítették elő a műtárgyakat, ruhákat és kiegészítőket.

Restaurálni vagy konzerválni?
Hogy miben különbözik egy textilrestaurátor és egy szabó munkája? Mindenben – mondják egybehangzóan a kollégák. Nem az újraalkotás ugyanis a feladatuk, és az esetek 90 százalékában más típusú varrásokat és technikákat alkalmaznak, mint a szabók. Továbbá nem szabnak és nem is vasalnak. A mai technológiákkal nyilván sokkal jobb minőségű ruhákat és kiegészítőket készíthetnének, mint elődjeik, de nekik az eredeti tárgy megőrzése a céljuk – annak összes esetlenségével, furcsaságával, hibájával.

A „restaurálás” szót nem szívesen használják, sokkal inkább a „konzerválást”. A szemléletük ez, és a minimális beavatkozás a céljuk. A varrónő vagy a szabó látja, hogy valami elszakadt, koszos vagy hiányos, és szeretné megjavítani, a restaurátorok csak a tárgy megóvását, hosszútávú megőrzését szolgáló beavatkozásokat végzik el. Kizárólag esztétikai okokból nem korrigálnak. Díszítményt nem egészítenek ki, nem hímeznek vagy varrnak vissza lehullott flittereket, gyöngyöket. Ezzel ugyanis nyomokat tüntetnének el, ez pedig gyakorlatilag hamisítás lenne. Készülhet digitális rekonstrukció vagy másolat, amely sokkal többet ad vissza a látogatóknak a műtárgy eredeti pompájából.

A restaurátorok munkája nem mindig szólt erről, és most is műhely-, iskola- és személyfüggő, ki mennyit nyúl bele egy tárgyba. Sokkal erősebb az etikai stop egy múzeumban, mint egy magángyűjtőnél. A gyűjtőt érdemes tájékoztatni az eredetiségben rejlő értékről, és nem vállalnák a szakmailag kérdéses kérést.

Milyen képességek kellenek ehhez a szakmához?

Nagy Rebeka textilrestaurátor

Nem nevezhetjük hatalmasnak a textilrestaurátor szakmát, néhány tucatnyian dolgoznak ezen a területen. Bár van külön egyetemi képzésük, viszonylag kevesen találják ki már 18 éves korukban, hogy ezzel szeretnének foglalkozni. A kevesek egyike Nagy Rebeka, akinek a választását meghatározta, hogy édesapja múzeumban dolgozik, és ott nőtt fel mellette. Mint a legtöbb kisgyerek neki is volt olyan korszaka, amikor régésznek (is) készült. Rebeka az általános iskolában jött rá arra, hogy a valóságban nem úgy néz ki ez a munka, mint amit a filmekben látott. Mivel továbbra is a régi korok anyagi kultúrája érdekelte, a restaurátorszakmát választotta közvetlenül az érettségi után.

Moór Anikó textilrestaurátor

Moór Anikó mindig szerette a manuális dolgokat, vonzotta a szövés, a kosárfonás, a nemezelés, a gyékényszövés, a kalapkötés. Először antropológusként végzett, majd muzeológusként, és csak azután választotta a restaurátori pályát.

Perger Andrea textilrestaurátor

Perger Andrea is a gyakorlatias, kreatív, tudományos, de a művészethez közelálló feladatokat kereste.
A kézügyesség és a türelem – ez mindenképpen szükséges ehhez a szakmához. Egy-egy műtárgy konzerválása akár több száz munkaórát is igénybe vehet. A múzeum textil- és viseletgyűjteményében alapvetően mindenki mindent csinál, de jó, ha van kutatási területe, amelyben elmélyedhet. Andreának ilyenek az egyházi viseletek, a szőnyegek, Anikó diplomamunkája a cipőkről szólt, de érdeklik a világi viseletek és kiegészítőik, a falikárpitok, jelenleg a múzeum történelmi szövetgyűjteményének műszeres vizsgálataival foglalkozik a doktori kutatásában. Rebekát pedig a régészeti textilek mellett különösen az anyag- és készítéstechnikai vizsgálatok foglalkoztatják.

Veszélyek: hallottak már a múzeumbogárról?

A megőrzés feladataihoz tartozik az is, hogy árgus szemekkel figyelik, és jelzik a muzeológusoknak, ha egy felajánlott vagy megvásárolt műtárgy károsíthatja a gyűjtemény többi tárgyát. Rengeteg veszély bújhat meg egy beérkező tárgyban: például egyes műanyagok gyorsan öregednek, s az ennek során kipárolgó anyagok károsak lehetnek a többi műtárgyra. A penészgombák, a rágcsálók, a rovarok szintén problémaforrást jelenthetnek, ezért az újonnan érkező műtárgyakat többféle vizsgálatnak is alávetik, nehogy bármi átvándoroljon a gyűjtemény többi tárgyára, vagy fizikai-kémiai elváltozást okozzon. A frissen érkező textilt azonnal karanténba helyezik, néhány hónapon keresztül megfigyelik. Monitorozzák a műtárgy környezetét, hogy aktív fertőzés fennállhat-e. Például a múzeumbogarak, amelyek nagy pusztítást végezhetnek. A rágás nyomai szabad szemmel is láthatóak, de mikroszkóppal a kisebb rovarok nyomait és végtermékeit fedezik fel. Az anyagokat a karanténon túl mélyfagyasztással fertőtlenítik, majd kiporszívózzák.

Nem olyan régen szedték le a Ráth-villa faláról, A mi szecessziónk című kiállításból az ikonikus Vörösruhás nő-falikárpitot, amely Rippl-Rónai József munkája, és a nyáron Franciaországban mutatják be. Amikor a műtárgy visszakerült a villából a textil- és viseletgyűjteménybe, azonnal túlesett a fagyasztáson. Nem mintha bármi megtámadta volna, ez esetben az eljárás a megelőzésről szólt. Mivel szabadon állították ki a villában a kárpitot, fokozott fertőzésveszélynek volt kitéve. Gyapjúból készült, amelyet kimondottan szeretnek a molyok, a textilek legkomolyabb ellenségei. Legjobb monitorozással kivédeni a kártevőket – mondják.

Beszélgetésünk idején az elszívófülkében kezeltek egy olyan estélyi köpenyt, amelynél azt feltételezték, hogy a múzeumba kerülése előtt a fertőtlenítésre vagy molyirtásra használt vegyszer kikristályosodott a szőrmén. Ez az anyag az emberre is veszélyes. Lehetnek ugyanis a korábban használt fertőtlenítőszerek,-vegyszerek között olyan vegyületek, amelyeket mára betiltottak – rákkeltő hatásuk miatt. A restaurátorok manapság kevés vegyszert használnak, minden korábban potenciálisan veszélyes anyaggal kezelt műtárgy esetén köpenyt, maszkot és kesztyűt húznak – saját érdekükben.

Tisztítás és gyűrődésmentesítés mosógép és vasaló nélkül

A tisztítás sem úgy megy itt, ahogy képzelnénk. Nem jöhet szóba se mosógép, se tisztítószalon, se vasalás. Amit érhet víz, azt a nagy fémkádjukban áztatják, de a 30-40 négyzetméteres szőnyegek esetében ez kihívást jelent. A kád dőlésszöge állítható, lefolyhat rajta a víz. Ha az anyag nem mosható, akkor párakamrát építenek köré. A vasalás azért kizárt, mert az elemi szálak közé hirtelen behatoló magas hőmérséklet és a páratartalom a legrosszabb kombináció, ami a textilt érheti. A tárgy elemi rostjai hirtelen megduzzadnak, majd gyorsan visszaugranak az eredeti méretre, ez „feszültséget teremt” a textilben. Ezek a gyors változások, hosszú távon károsítják a műtárgyat. Ha ráncos a ruha, több órán keresztül ultrahangos hidegpárásítót használnak hozzá. Így kíméletesen felpuhulnak a szálak, és formára igazítható lesz az anyag. A párásítás után úgynevezett rovartűvel megtűzik. Ez a rovartű, amelyet eredetileg tényleg rovarokhoz használnak a gyűjtők és a rovartudósok, sokkal vékonyabb, mint a hagyományos gombostű. A nedvességnek is jobban ellenáll, rozsdamentes acélból készül. Mivel sokféle anyagnál nyomot hagyna a tű is, ezért itt üveglapokat tesznek a szélükre, hogy kifeszüljenek.

A különböző feladatok megoldásához kreatívnak kell lenni, sokat kölcsönöznek különféle szakmák és hobbik kreatív eszközhasználatából. Párásítójukat például akvarisztikai üzletben vásárolták, és használnak orvosi eszközöket is: fogászatit vagy szemészetit. Akad a szerszámjaik között szálkacsipesz vagy különböző méretű görbetű. Ez utóbbival egy oldalról varrhatnak, nem kell forgatni az anyagot. Ki gondolta volna, hogy pont ebben a műhelyben találkozunk egy zacskónyi, pontosabban fél kilónyi ólomsöréttel. Ezeket a lesúlyozáshoz, a kisimításhoz használják a restaurátorok.
Kihívások és hamisítványok a textilgyűjteményben

A textil- és viseletgyűjteményben több mint 25 ezer műtárgyat őriznek. Restaurátori szempontból Moór Anikó legnagyobb kihívása a diplomamunkája volt, két pár cipő a 18. század legelejéről. Nem is tudja, azóta foglalkozott-e ennyit bármelyik műtárggyal. Amiért emlékezetes a munka: bontás nélkül, minden öltést megőrizve konzerválta a cipőket. Perger Andrea ugyanígy, bontás nélkül restaurált egy 17. századi miseruhát. A kérdés az volt: hamisítvány-e az öltözet? A műtárgyat egy olyan kereskedőtől vette a múzeum a 20. század elején, akinek a neve műtárgyhamisításhoz köthető. A miseruha bélése alatt viszont számos magas minőségű textil bizonyította az tárgy eredetiségét.

Nagy Rebeka egy mitrát (püspöksüveget) emel ki, amelyet a Színekre hangolva című kiállításra kezdett restaurálni. A szakirodalom szerint a 18. századra datált műtárgyon a hímzés korábbinak tűnt az analógiák alapján, az alapszövet és a forma pedig későbbinek. Ahogy elkezdett dolgozni rajta, az alján megbontotta a varrást, és a belső merevítésen láthatóvá vált egy felirat: „Szét szedte egy hunczut zsidó, össze álította (sic!) 1885. január 7-ikén Alapi Salamon Margit". A konzerválást követő rövid összefoglaló megírása során arra jutottak, egy korábbi elrongyolódott hímzést hasznosított újra a mitrához az az Alapi Salamon Margit, aki Czobor Béla művészettörténész házvezetőnője és mindenese volt.

Felkészülés a Dresszkód: art deco című kiállításra

A restaurátorok most a Dresszkód: art deco című időszaki kiállítás anyagát készítik elő, amelynek kurátora a gyűjtemény vezetője, Csepregi Noémi. Azért ez a feladat is okozott némi fejtörést. Több korabeli ruhán a gyöngyök nehezek, nem rakhatják próbababára, ugyanis nem bírja el a súlyt a majd százéves alapszövet. Mondjuk az a leheletfinom anyagból készült ujjatlan, egyenes szabású estélyi, amely körülbelül 1,5 kiló gyöngyöt és flittert tart, és feltehetően egyszer, maximum kétszer hordta a tulajdonosa. Ezt fektetve mutatják majd be a kiállításon. Ma már valószínűleg nem venne ilyet senki, nem tudná megfizetni ezt a rengeteg munkát. Maximum, ha magának varrná meg valaki, akkor készülhetne hasonló 2024-ben.

Mutatnak egy másik estélyi ruhát is, amely olyan keskeny derekú hölgyé lehetett, hogy a legvékonyabb plasztikbabára sem fér fel, ezért újat kellett rendelni hozzá.

Tollak, boák, műanyag gombok jönnek elő ebben az időszakban. Az egyik ruha esetében a galléron, az övön, az ujjvégen van egy textilvég műanyag bevonattal és levélmotívummal, amely nagymértékben töredezett. Akkoriban az izgalmas kiegészítőket eléggé gyakran műanyagból készítették, de ezek a plasztikok kezdetlegesek voltak a maiakhoz képest. A töredezett felületet kell helyrehozni, ez esetben a textilalapra fixálni, hogy ne törjön tovább. Kiegészíteni természetesen nem fogja - teszi hozzá Perger Andrea.

Egy újabb öltözék meggyengült gombját szándékosan nem gombolja be Anikó, amíg nem muszáj.
A kiállításon a bábu derekára rögzített textilre erősíti majd, hogy ne sérüljön a vékony szövet. Fogadóruha vagy pongyola lehetett eredetileg. A meggyengült részeit alátámasztja selyemszövettel és hernyóselyemszállal rögzíti. Igyekszik olyan konzerváló öltéseket használni hozzá, amelyek alig látszódnak.

Rebeka egy viszonylag jó állapotú, selyemszatén alapra készült ruhát mutat meg, amelyet babán fognak kiállítani, de a gyöngyök ezen a ruhán is súlyosak, megterhelik a szövetet. Ezért műtárgybarát polietilén habból készül egy forma, amelyet a babára erősítenek, és erre a formára tűzik a tárgyat a korábban már említett rovartűvel.

A kalapokat és cipőket hidegpárával lágyítják, kitömik, hogy a formája megmaradjon. Apró tárcákat, bőröndöket és más kiegészítőket készítenek elő, hogy átfogó képet adhassanak az 1930-as évek viselettörténetéről. Ami kimarad a kiállításból, azokat megtekinthetjük majd a tárlathoz készült katalógusban.