Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Kisplasztika - Táncosnő – „Szitakötőtánc”, Herczeg (Weiss) Klára, Rosenthal AG. (Selb, Németország), 1932 (feltehetően)

Onestep, quickstep, swing és tangó, black bottom és paso doble – bár ekkor még nem csavarták fel a szőnyeget, így is kapkodhatta a fejét és a lábát, aki nem akarta elvéteni a lépést a két világháború közti táncrendben. Vágjunk rendet ebben a színes forgatagban – sasszézzanak velünk végig az art deco korának tánctrendjein!

Táncrend - Protestáns Bál, 1912, Magyarország

Forradalmi változásokon ment keresztül a 20-as években a zene és a tánc: a keringőhöz, polkához, galopphoz szokott bálozókat bizony rendesen megizzasztották a jazz-zenével együtt terjedő szabadabb amerikai társastáncok. Persze nem a semmiből bukkantak elő a pörgő ritmusra, rövid – azaz bokáig érő – ruhákban lejtett, lendületes lépéskombinációk. Tény azonban, hogy a tömegkultúrával terjedő, s az addig ismert társasági táncoktól merőben eltérő stílusok olyannyira borzolták a kedélyeket a világháború sokkjából ébredő kontinensen, hogy a betiltásukra vagy megregulázásukra tett kísérletek még a modern versenytánc történetét is meghatározták. A balett hagyományaival szakító, az érzelmek korlátlan kifejezését szolgáló új táncdivat a tengerentúlról indult a századelőn. A 30-as évekre azonban, nagyjából egyidőben azzal, hogy a Broadway csillaga, Fred Astaire megjelent a filmvásznon, Európában is új aranykora kezdődött a modern táncnak: itt formálódtak tovább és rögzültek a népszerű stílusok.

Táncrend - Gazdász Bál, Dávidházy Kálmán, 1925. január 24., Debrecen

A gyűjteményünkben őrzött, gyönyörű táncrendek – a báli mulatságok tervezett táncsorrendjét rögzítő könyvecskék – pontosan visszatükrözik ezt a viharos változást: míg a háború előtti darabok még a megszokottnak számító keringőket, csárdásokat írták elő, a 20-as évek közepén már egy vidéki „gazdász” bál füzetkéjében is természetesnek számítottak az olyan elnevezések, mint a boston, a blues-fox vagy a shimmy. Kis túlzással állítható, hogy a modern amerikai zenék és táncok szinte a születésükkel egyidőben jelentek meg Európában. Ismertségüket a kezdeti idegenkedés ellenére inkább a háború és a technológia hátráltatta – hiszen a rádió és a hanglemez csak a 20-as évektől terjedt el, gépzongorákat pedig elvétve hajóztattak csak át a vén kontinensre. A fiatal pécsi történész, Vámos Eszter átfogó cikke szerint a ragtime-kultúra nyomai ennek ellenére már korán, a millennium idején felfedezhetők voltak a fővárosban. Az Orfeumtól a városligeti vurstliig széles közönséghez jutottak el, hiszen számos katona- és cigányzenekar vette fel a repertoárjába, s játszotta – értelemszerűen – kottából a bolondos dallamokat.

Vázlat - a Fővárosi Orfeum dekorációjához, Nikelszky Géza, 1913, Pécs

Az afroamerikai közösségek népzenéjéhez kapcsolható, vándormuzsikusok által terjesztett ragtime (gondoljanak a Chaplin-mozik, valamint a Tom és Jerry rajzfilmek kísérőzenéire) ekkoriban tört népszerűsége csúcsára. Hogy aztán két évtizeddel később, az I. világháború vége felé máris elhomályosítsa a jazz, amely a ragtime mellett a blues és a katonaindulók hatásait is magába olvasztotta. Elsöprő hatása volt a modern amerikai táncoknak is, hiszen már a 10-es években megjelent Európában az egyszerű lépésformája miatt kedvelt onestep, egy sasszé nélküli haladó társastánc, illetve a sokáig erkölcstelennek bélyegzett tangó. Előbbi Angliában formálódott tovább, népszerűsége az angol keringőével vetekedett a táncparketteken, a ragtime zene térhódításával aztán a brit stílus alapja lett: a onestepből alakult ki a rag, majd 20-as évekre a járó- és lépőtáncok alaptípusának tekinthető foxtrott, a kor egyik legismertebb stílusa. A modernizált argentin tangó ezzel párhuzamosan a franciákat bűvölte el; de hiába lejtették olyan nagy átéléssel, egymáshoz simulva a párizsiak (ahonnét a táncversenyek ötlete is ered), a háború idején Franciaországban és Németországban tiltották az új módit. Így végül London lett a központ, brit tánctanárok diktálták a divatot, és rögzítették a versenytánc alapjait a következő évtizedben.

Kisplasztika – Táncosnő, Herczeg (Weiss) Klára tervező, Hutschenreuther (Lorenz Hutschenreuther porcelán gyára), 1935, Selb - Németország

Az új tánckultúra mindenesetre ismert volt már a jazz-korszak (a 20-as évek) előtt; egzotikumként néhány vidéki magyar városban is tanították a lassú forgó tánc, az angol keringő egyik előzményének tekinthető amerikai bostont, valamint a méltán hírhedt tangót is (ez utóbbi Buenos Aires kikötőnegyedének bordélyházaiból tört fel, s hódította meg a báltermeket). A már idézett Vámos Eszter szerint azonban a korai modern zenére és táncokra bizonyos értelemben az Atlanti-óceán mindkét partján ellenségesen tekintettek, és nem feltétlenül csak erkölcstelennek ítélt jellegük miatt. Sokkal inkább, mert kiforgatták a konvenciókat: afroamerikai eredetűek voltak, szabadságot árasztottak, s átalakították a testhez való viszonyt – erre a modern képre, főleg a női testkép változására pedig inkább csak a háború után vált nyitottá a társadalom. Nemcsak nálunk, hanem sok más európai országban még a 20-as években is igyekeztek korlátozni a faji és nemi határokat feszegető modern társastáncokat. Így lett a brit mesterek interpretációjában például színpadiasabb és egyben szalonképesebb a tangó.

Kisgrafika - Mezőkövesdi csárdás, Pekáry István, Magyarország

Tény ugyanakkor, hogy a két világháború közti Magyarországon az idegenkedésbe némi irredentizmus is vegyült: a nemzeti identitást féltették az új áramlatoktól. A jazzbandek gyors terjedése mindenekelőtt a magyar zene letéteményeseinek tekintett cigányzenészeknek jelentett konkurenciát – megélhetésület rendeleti úton igyekeztek védeni a hatóságok, s paranoiájuk a kapcsolódó táncokra is kiterjedt. A félelem bizonyos értelemben feleslegesnek bizonyult, hiszen remekül megélt egymás mellett a hagyományos magyar nóta és a jazz, amelyet idővel a cigányzenészek is felvettek a repertoárjukba. Az idézett pécsi kutató azonban egy bizarr fejleményre is felhívja a figyelmet a 20-as évek elejéről. A jazz-zene a modern táncokkal együtt hódította meg a vidéki közönséget, s az őrületet a helyi hatóságok olykor a fővárosiaknál is szigorúbban igyekeztek mederben tartani. Mikor a pécsi rendőrkapitányság 1922-ben minden modern táncot betiltott, az azonban már a tánctanárok körében is kiverte a biztosítékot.

Fali plasztika - Táncosnő, Mészáros Géza, 1963 – 1967, Budapest

Hogy jobban értsék az ijedséget, hadd bújjon belőlünk elő újra a tánctanár: a korabeli beszámolók szerint 1921-ben országszerte járványszerűen terjedni kezdett a fiatalok körében a vállrázogatós, őrülten erotikus shimmy, egy varietétáncból – fogalmazzunk úgy: vetkőzőszámból – kialakult jellegzetes jazztánc. Ahogy a korabeli primadonna, Fedák Sári a Magyarország című lap körkérdésére válaszolva ekkoriban felvetette: „a ritmusa teljesen a csárdásé, úgyhogy csárdászenére is lehet shimmyt táncolni”. S valóban, a mozi és a rádió terjedésével az ország minden sarkába eljutott, a budapesti mulatók mellett kisvárosok főterein és távoli falvakban is tombolt a shimmy-láz. Pécsett az összes akkor népszerű modern tánc tiltásával igyekeztek korlátot szabni az egészségtelen erotikának – a botrány világraszóló volt, még egy New York-i lapig is eljutott a híre. Végül a helyi tánctanárok fellebbezése vezetett ahhoz a fura megoldáshoz, hogy egységes országos standardnak megfelelően, letompítva, erotikamentesen taníthatták a hazai mesterek a következő báli szezontól a modern táncokat.

Táncrend, Nemes, 1929. február 12., Magyarország

Ebből aztán akadt bőven, hiszen szinte évente újabb és újabb stílussal gazdagodott a kínálat, s bárhol lehetőség adódott eltanulni a lépéseket: az erre hivatott tánciskolák mellett táncleckéket tűztek műsorukra a mozik, közvetített a rádió, lépéskombinációkkal illusztrálták még a magazinokat is. A tömegkultúra része lett a modern zene és a tánc, kor igényeihez igazodva vendéglők, szállodák is sorra szerveztek zajos mulatságokat – amitől ezúttal éppen a tánctanárok féltették a megélhetésüket. Megjelent előbb a charleston, az eleinte polgárpukkasztónak számító, lábforgatásokból álló, rúgásokkal és lábemelésekkel kiegészített stílus, aztán a swing-korszakban (a 30-as években) a break-a-wayből és charleston elemeiből kevert, lendületes és improvizatív lindy hop, majd ennek még őrültebb utódja, a később a boogie-woogie kialakulásához vezető jive, és így tovább. Mikor a foxtrottot a 20-as években eltérő gyorsaságú zenékre kezdték járni, kialakult a művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapuló slowfox, valamint a charleston elemeivel kombinált, gyors, kontrolláltan folyamatos futómozgásokban megelevenedő quickstep. De a charleston népszerűségével vetekedett a 20-as évek közepén még a szintén afroamerikai eredetű black bottom is.

Kárpit – Zene, Makrisz Zizi, Örsi Zsuzsa, Rábainé Gitta, 1962, Magyarország

Európa ekkori vezető táncnemzete az angol volt, brit tánctanárok kanonizálták a modern táncok versenyezhető formáit is az évtized végére. Az akkor rögzített „standard táncok” – az angol keringő, a tangó, a foxtrott, a quickstep és a slowfox, illetve a boston és a walzer formáiból kialakult, később hozzácsatolt bécsi keringő – árnyékában sokáig nem ismerték el hivatalosan a latin amerikai táncokat. Persze ez később önálló versenykategória lett a standardok mellett, annak ellenére, hogy szigorúan véve latin eredetűnek a karneváli hangulatú, jellegzetes csípőmozgással lejtett brazil samba, a szenvedélyes, csábító táncként ismert kubai rumba, vagy a versenytáncként kialakult cha-cha-cha mondható. Az inkább színpadi táncnak tekinthető, bikaviadal-pantomimnak indult paso doble spanyol eredetű, a tangó pedig történetesen megelőzte társait, így kivételesen a standard táncok között kapott helyet. Ezek a stílusok ugyanakkor francia versenytáncosok közvetítésével a korábbiakhoz hasonlóan hódították meg az európai báltermeket a 20-as, 30-as évek fordulóján – mindössze a brit tánctanárok figyelmét kerülték jobban el, így inkább megőrizték eredeti formáikat, mint az észak-amerikai társaik.

Kisplasztika – Bajadér, Zilzer Hajnalka, 1920 - as évek, Budapest

Az egzotikumokra és új divatokra folyamatosan nyitott 20-as, 30-as években azonban nemcsak a szórakozási kultúra alakult át gyökeresen – a tömegmédiumok közvetítő hatása miatt a vidék és a nagyvárosok, sőt az egyes társadalmi rétegek közti határok is kezdtek elmosódni. Dóka Krisztina néprajzkutató tanulmánya szerint például fokozatosan vidéken, sőt falun is elterjedt a onestep és a foxtrott, még ha a táncdivatok beépülése nem is volt konfliktus nélküli. Ahogy Mohácsi Gergely a szabadidő és testkultúra változásairól szóló tanulmányából kiderül, a mozi, a strand és a charleston mondén világa, a szabadidő új szokásai, a közösségek újraszerveződése ugyanakkor nemcsak a hagyományos kultúrát, hanem a hivatalos keresztény-nemzeti diskurzus által kínált, valamint a „boldog békeidőkből” átmentett polgári világképet is megkérdőjelezte, s maga az új életstílus lett idővel a legfőbb identitásformáló erő.

Táncrend - Technikus Bál, Molnár C. Pál, Élet Irodalmi és Nyomda rt., 1925, Magyarország

Ezzel ugyanakkor már messze táncoltunk az art deco világától – ha szívesen tájékozódnának még a kor életmódjáról, divatjáról, örömmel látjuk önöket a Ráth-villa Dresszkód: art deco című időszaki kiállításán is!

 

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
http://www.imm.hu/hu/news/view/837,Tiltott+t%C3%A1ncok+%C5%91r%C3%BClt+divatja