Táncolt és sztorizott, az art deco divatba és Ráth György életébe is beavatta a szubjektív tárlatvezetés közönségét Schell Judit színésznő, akivel szerdán végigjártuk a Ráth-villát, főként a Dresszkód: art deco-kiállítást.
Meglepődött és meg is ijedt Schell Judit színésznő, amikor szubjektív tárlatvezetésre hívta a múzeumpedagógiai osztály vezetője, Joó Julianna, a programsorozat szerkesztője. Nem művészettörténész és bármennyire érdekli az ipar- és képzőművészet, a korszakhoz sem ért. Amikor meghallotta, hogy a szecesszióról kellene beszélnie, megpróbálta átgondolni, mi köze lehet ehhez a stílushoz. Nem több annál, hogy édesanyjának Mucha-reprodukciói lógtak a falon… És amúgy is, az art deco mindig is sokkal jobban vonzotta. Akkor még nem tudta, hogy pont erről a stílusirányzatról fog szólni az Iparművészeti Múzeum következő időszaki kiállítása a Ráth-villában. Mikor ez kiderült, már nem lehetett és nem is akart kibújni a tárlatvezetés alól.
Schell Judithoz jóval közelebb állnak a letisztultabb, egyenesebb formák, mint a nagyon kacskaringós minták, az ékszerekben is ezeket szereti. Az art decóhoz egy színházi produkció is köti. 2016-ban, a Thália Színházban kapott lehetőséget, rendezzen egy előadást, amelyben a tánc és a próza keveredik.
18 éves koráig ugyanis versenytáncolt, de mivel prózai szakra vették fel a színművészetire, és utána a budapesti Radnóti Színház szerződtette, az élete nem épp a táncról szólt. A Tháliás előadáshoz Karinthy Ferenc művét, a Gellérthegyi álmokat választotta. Mivel nem mert volna színészkollégát rendezni, profi táncost hívott partnernek, Finta Gábort, aki koreográfusa is lett az előadásnak. Ketten tervezték a díszletet, amelyhez egy art deco stílusú házrészletet választottak. A főelem az ablaka volt, amelyet a hófehér falra vetítettek. A plakáthoz is art deco festményt néztek ki, bár végül teljesen mással hirdette a színház az előadást.
A villa eredeti lakóiról, az Iparművészeti Múzeum első főigazgatójáról, Ráth Györgyről és feleségéről, Gizelláról is beszélt a színésznő a tárlatvezetésen. Bemutatta a korábbi szalont és a ma is látható ebédlőt az emeleten. A házból az egyik kedvence a rejtett cselédlépcső. Ízelítőt adott A mi szecessziónk című kiállításból is Rippl-Rónai József Vörösruhás nőjétől Horti Pál tükréig, lépcsőházáig.
Az időszaki kiállításban arról is szólt, hogy nehéz egzaktul meghatározni, mettől meddig tartott az art deco. Mire ugyanis Magyarországra ért, már külföldön gyakorlatilag kiment a divatból. De nagyjából az 1920-1940-es évek közé tehető. Ekkoriban szabadabbak lehettek a nők, elkezdtek sportolni. És mivel 1896-ban Ferencz József engedélyezte, hogy látogathassanak bizonyos egyetemeket (az orvosit, a gyógyszerészetit és a bölcsészt), már jó pár évtizede tanulhattak. Az I. világháború idején elkezdtek dolgozni, hiszen a férfiak nagy része a háborúban volt. Szóval a nők dolgoztak, sportoltak, tanultak.
Az art deco idején rövidültek a szoknyák, kivillantak a bokák, amelyek kezdetben botrányokat okoztak. A bakfis alkatú típus, a garçon vált trendivé – fülre simuló bubifrizurával. Ezt később egy jóval nőiesebb stílus váltotta. Korábban nagy szerepe volt a kiegészítők közül a díszgombnak és a zsebnek, az art decóban mindkettő funkcionális szerepet kapott. Schell Juditnak egyébként gombfóbiája van. (Ez nem egyedi probléma, az orvosi elnevezése: koumpounofóbia) Emlékszik egy Szomory Dezső-darabból készült előadásra, amelyben a jelmeztervező olyan szoknyát tervezett neki, amely tele volt gombdíszítéssel. Sajnos nem tudta lebeszélni ezekről a tervezőt, de mivel azt érezte: ha a szoknyáján maradnak, képtelen a szerepére koncentrálni, előadás előtt az öltöztetővel levágatta. Másnap viszont visszakerültek a díszek, akkor újra levágatta. 2-3 napig ment ez az oda-vissza, míg a jelmeztervező beletörődött, hogy a színésznő megy a színpadra, neki kell ezt a ruhát viselnie. Manapság minden jelmeztervező megkérdezi, hogy mit nem szeret, így nem kerül hasonló helyzetbe.
Nagy kedvenc tervezője a Kossuth-díjas Szakács Györgyi, akivel A hídember című filmben is dolgozott a kétezres évek elején. A telefonban csak annyit kérdezett tőle a jelmeztervező: „mi a kedvenc virágod?” „A lila orgona”, felelte Schell Judit, aki Széchenyi Sofie-t játszotta. A forgatás napján pedig ott várta egy gyönyörű lila estélyi ruha Széchenyi idejéből. Nyilván a jelmeztervező varrónője is zseni, aki próba nélkül megvarrta neki ezt a pompás viseletet. Szakács Györgyi egyébként úgy tervez, hogy nemcsak lerajzolja az öltözéket, hanem belerak mindig valami eredetit, csipkét vagy régi anyagdarabot, és köré építi a jelmezt. Ezzel életet lehel a ruhákba, amelyeket olyan természetesen hordhatnak a színészek, mintha a sajátjuk lenne, nem egy kosztüm.
Hatvany Lili bárónő öltözködési tanácsai mellett megismerkedtek a látogatók a táncrendekkel, amelyek közül az egyikben szereplő hat "parancsot" fel is olvastatta egy vendéggel. És ha már tánc meg zene, ismertette a korszak muzsikáit és táncait, a charlestont, a foxtrottot, a quick stepet vagy a shimmyt. Sőt, a charlestont – alaplépésekkel együtt – be is mutatta. A vitrinbe fektetett, súlyos, flitteres-gyöngyös estélyik kapcsán pedig elmesélte, hogy amikor versenytáncolt, az anyukájával varrták a fellépőruháit, megtanulta azt is, a flittereket és gyöngyöket hogyan kell egyesével felfűzni.
A tárlatvezetésben szóba kerültek fogyókúrázó, hollywoodi némafilmcsillagok, a kis fekete és a pongyolaszerű fogadóruhák, színezett bőr borítéktáskák és például a bubifrizuraverseny, amelyet 1925-ben Bajor Gizi színésznő nyert meg. Mesélt az 1921-es lábszépségversenyről is, ahol a sajtófotósok a primadonnák fejéről és lábáról készítettek fotókat, amelyeket az olvasóknak kellett párosítaniuk. Erről jutott eszébe az a történet is, amely egy madártanvizsgáról szólt. A diákoknak a lábukról kellett felismerniük a madarakat. Az egyik hallgatónak azonban ez nem sikerült, a professzor elzavarta. Amikor a teremből kilépett a diák, a tanár utánakiáltott: „elnézést, magát hogy hívják?” A diák erre úgy reagált: bedugta a lábát az ajtón.
