Divatkép - három női viselet ernyővel, melléklet, Wiener-Moden-Zeitung und Zeitschrift für Kunst schöne Literatur und Theater, 1818, Bécs (Wien)
Ne temessük még a napernyőt – bár a második világháborúra már leáldozott a divatja, teljesen sosem vesztette el szerepét ez az ősi találmány. Most, a klímaváltozás idején talán még a divattervezők is újra felfedezhetik maguknak!
Tányér - esernyőt tartó kínai figurával, holicsi fajanszmanufaktúra, 18. század 2. fele, Holics
Ernyő nélkül kész öngyilkosság az utcára lépni. Nemcsak a kegyetlen naptól óvja az arcot, a széltől a frizurát, hanem Murphy törvénye szerint még a zivatarfelhőket is elriasztja! Persze most csak viccelünk, de ha a sokoldalú kiegészítő eredetét nézzük, nem is alaptalanul tulajdonítunk mágikus erőt e tárgynak. Feltehetően a fa koronája inspirálta, mindenesetre logikus ötlet volt a régi kínaiaktól, mikor jó háromezer éve botra erősített árnyékoló segítségével kezdtek védelmet keresni magunknak az elemek elől. Státuszszimbólummá a rómaiak tették – ez az egyenes út a használati tárgyak esetében ahhoz, hogy praktikus eszközökből divatkellékek legyenek. Az „optikai benyomás kedvező volta miatt már az ókori nő is szerette a divatnak e kecses, apró jószágát bizonyos kacér formával alakítani” – utalt a Magyar Iparművészet szerkesztője 1917-ben arra, hogy az ernyő körvonalai, „színreflexe” finomabbá teszik az arcot, azaz feldobják a látványt. Miért is nem nagyobb divat!
Csipke napernyő, 19. század közepe, Chantilly
Mert amikor huszonnyolc pillangó és megannyi virágfüzér selymes fénye táncolt egy arcon, mint amilyen optikai benyomást ez a finom tüllre vert fekete Chantilly csipke biztosíthatott tulajdonosának a 19. század közepén, az valóban nem lehetett hétköznapi látvány. Az arcfátyolokhoz hasonlóan sejtetett és keretezett, másodsorban a fénytől is óvta a bőrt az efféle napernyő. Meglepő, de eső elleni védekezésre meglehetősen későn, a 18. századra terjedtek csak el a strapabíróbb változataik, s addigra sokféle szerepben bizonyítottak már e tárgyak. Az első bambuszból és papírból készült, festett képekkel díszített kínai luxusdarabok a kiterjedt kereskedelem révén jutottak el Babilontól Indián át Japánig. Az egykori ábrázolások alapján előkelők használhatták a saját kultúrájukra formált, melegebb égtájakon legyezőnek is használt ernyőket. Az ókori Egyiptomban például kiváltság, Asszíriában egyenesen királyi monopólium volt a viselésük.
Kisplasztika - Hölgy napernyővel, Herczeg (Weiss) Klára, Goldscheider kerámia manufaktúra, 1937, Bécs (Wien)
Az ernyő ugyanis az istenekkel való kapcsolatot is szimbolizálta – kerek, küllős szerkezete miatt a nap jelképe lehetett a keleti kultúrákban, a mennybolté, esetleg a menedéket nyújtó lombkoronáé. Bármelyik értelmezését nézzük, a védelmező erőkhöz társították, ebben a szerepében tűnik fel perzsa uralkodók, Buddha vagy Visnu jelképeként, s így értelmezhetjük sátortetőszerű négyszögletes változatát, a földi menedékre, hatalomra is utaló baldachint. Mindez azért érdekes, hogy jobban értsük, az antik római előzmények után, ahol már saját védelemükre használták kifinomult, akár selyemhuzattal készült, elefántcsontnyelű napernyőiket a kiváltságosok, miért éppen pápai jelképeként tért vissza az eszköz a 11. században. Segítői rendszerint egy nyitott és egy zárt ernyővel kísérték a középkori egyházvezetőt, amelyek így világi és lelki hatalmát is szimbolizálták. Az egyház szerepének gyengülése e hatalmi jelképek általános elterjedésével járt a 15. századtól, csinos kiegészítővé ugyanakkor már az itáliai és a francia hölgyek tették a 17. században. Napóleon korában vált újra luxus divatcikké a napernyő, s a halcsont merevítős darabok mellett megjelentek előbb az összecsukhatóak, később a fémszerkezetűek is.
Grafika - férfi esernyővel, Darilek Henrik, 1910
Angliai divatja, ahol értelemszerűen eső ellen is hasznosnak vallották a szerkezetet, ugyanakkor nehezebben indult, hosszú út vezetett odáig, hogy a kifogástalan úriemberek szimbóluma legyen. Részben, mert eleinte női holminak tartották, gúny tárgyává vált a férfi, aki kényeskedve védte magát és öltözékét ernyővel. Később pedig a kocsisok céltáblája lett, akik megélhetésüket féltették attól, hogy már bárki megmenekülhet a zuhétól az egyszerű, kézben hordható szerkezet segítségével. Egy különc filantróp, Sir Jonas Hanway aknamunkájának köszönhető, hogy a 18. század végére megjelent a brit férfidivatban is a jellegzetes fekete esernyő, s olyan általános napi viseletté vált, hogy az ipari forradalom idejére már vagy negyvenféle találmánnyal igyekeztek tökéletesíteni szerkezetét. Volt is mit csiszolni az ötleten, hiszen a korai esernyők készítői még azon küzdöttek, hogy félkézzel tartható, 5 kilónál könnyebb darabokat gyárthassanak. Talán így jobban értjük, hogy női kiegészítőként, mint amilyet a Wiener-Moden-Zeitung 1834-es illusztrációján is láthatunk, inkább az apró, jelképes változatok hódítottak.
Divatkép - nő zöld szalagdíszes fehér ruhában, kezében kis zöld ernyő, melléklet, Wiener Zeitschrift für Kunst, Literatur, Theater und Mode, Franz Xaver Stöber, 1834, Bécs (Wien)
A 19. század első felében a ködös Albionból diktálták a divatját, hozzájuk kötődik a mai összecsukható változatokhoz kapcsolódó szabadalom, ők exportálták a legtöbb darabot a halcsontból készült, ébenfa nyelű, ékkövekkel és csipkével díszített nőies, vagy éppen az acél merevítésű, férfias típusokból. A szemléletváltást jól mutatja, hogy míg a 18. század végén még egzotikumnak, kínai porcelánokról másolt motívumnak számított a fentebb látható, holicsi fajansztálon ábrázolt darab, a 19. század elején már divatlapok illusztrációin szerepelt, festmények népszerű témája lehetett nálunk is a napernyő. Kedvelt volt például az apró, összecsukható „knicker”, amellyel legyezőszerűen bánhattak az asszonyok, s a biedermeier kor különlegességének számított az állandóan nyitva hordott, rövid nyelű típus. A már említett csipkeernyők mellett a változatos díszítésű, színes selyembéléssel ellátott darabok is kedveltek voltak. Igazi reneszánszukat a századvégen és a 20. század első évtizedeiben élték ezek a női kiegészítők. Ahogy arról a Nagytétényi Kastélyban újranyíló Dresszkód: szecesszió című utazókiállításunk beszámol, az ekkor átalakuló női divatban is elengedhetetlen kellék maradt a könyékig érő kesztyű és az óriási kalap mellett a díszes árnyékoló.
Műtárgyfotó - Mirkovszkyné Greguss Gizella tervezte festett napernyő, 1901, Budapest
Már saját kortársai, így a Magyar Iparművészetben publikáló Divald Kornél is dicsérte például Greguss Gizella itt látható, „leheletszerű finomsággal, akvarell-modorban festett virágokkal” telehintett fehér selyem napernyőjét, amelyhez passzoló legyezőket is készített az égetett bársonytechnika feltalálója a százfordulón. Hódítottak a zománcozott fém ernyőgombok, a Zsolnay-porcelánfajansz fogantyúk, sőt esernyőtartók is. Különös mestere volt a bizarr, naturalista ihletésű ernyővégeknek a Franciaországban ismertté lett magyar grafikus, Krieger Béla Gyula. Bár alapvetően ékszertervei tették ismertté, amelyekből a párizsi Levy-kiadó jelentetett meg albumot még 1890 körül, a napernyők korabeli szerepéről jól árulkodik, hogy a fantázialényeket ábrázoló markolatokat is a divatékszereknek kijáró gondossággal alkotta meg. Előszeretettel újították fel a régi, kecses formákat a Wiener Werkstätte művészei is. Mert bár a sápadt évszázadok után az átalakuló testképnek, a sportmániának köszönhetően 1920-as évekre divatba jött a napbarnított bőr, teljesen azért mégsem áldozott le a napernyőknek.
Napernyő, 1920 – 1930, Magyarország
Az itt látható, selyemfonallal hímzett darab például bizonyítottan a 20-as évekből származik, s talán az sem teljesen véletlen, hogy napernyős hölgyeket még a saját korának divatját hűen visszaadó Herczeg Klára is ábrázolt kisplasztikáin a 30-as években – ebből fentebb láthatnak egy példányt. A sportosabb, praktikusabb megjelenésre törekvő módiból ugyan fokozatosan kiszorult ez a kiegészítő a két világháború között, a teleszkópos változat feltalálásával pedig egészen hétköznapi, táskában hordható kellékké fokoztuk vissza az esernyőt is, reklámhordozó szerepük miatt azonban sosem tűntek el teljesen ezek az eszközök. Mert azt az ókori kínaiaktól a szecessziós csodák alkotóin át a 60-as évekbeli PVC-ernyők gyártóiig mindenki pontosan tudta, hogy az ernyő egyben vászon is: festhető, díszíthető kellék, amelyet magasan hordva mutogatunk.
Kárpit – Szabadság, Polgár Rózsa, 1999, Budapest
Most, hogy nem tudhatjuk, kínzó kánikulára vagy orkánszerű záporra számítsunk a következő percben, érdemes lenne megfontolni a vegyes funkciójú ernyők újrafelfedezését a divat számára is. Nézzenek csak a lírai ihletésű kárpitok mestere, Polgár Rózsa itt látható munkájára – mi lenne az első gondolatuk, ha ilyen kép fogadná önöket a szabadban? Na ugye, ernyő nélkül kész öngyilkosság az utcára lépni!
